16. Ki hazudik?

Atya Úr Isten! Ezt nem tudom elhinni! 14 rendszeres olvasó? Köszönöm szépen! Tényleg nagyon, nagyon sokat jelent ez nekem!!! A kommenteket is nagyon szépen köszönöm! Remélem megőrzitek ezt a jó szokásotokat és továbbra is írtok majd nekem. Én annak is örülök, ha leírjátok mik a hibáim vagy, hogy mi nem tetszik benne és akkor a továbbiakban majd figyelek arra, hogy jobb legyen minden. Na de nem is húzom tovább az időt... Jó olvasást!! :)

Chelsea szemszöge

-         Tudom, hogy itt vagy. Hallak! – mondta halk fenyegető hangon, amitől én pánikba estem.

Szám elé kaptam a kezem, hogy megpróbáljam visszatartani a zihálásom. Léptem pár lépést hátra majd lassan és óvatosan négykézlábra ereszkedtem, és halkan mászni kezdtem. Abban reménykedtem, hogy így nem vesz észre.  Minden egyes „lépésnél” fájdalom nyilallt a sebzett kezembe. Biztos, hogy el fog fertőződni, ha még nem lenne. Egyik lépésnél egy száraz ágra léptem, ami hangosan reccsent meg súlyom alatt. Megdermedtem. Lehetetlen, hogy ezt ne hallotta volna meg. Gyorsítottam a tempómon, ami még így is lassúnak bizonyult. Elkapta a jobb lábamat és rántott rajtam egyet. Egész testtel estem bele a sárba, bár ez volt most a legkisebb gondom. Próbáltam kirántani lábam a kezéből, de túl erősen szorította. Bal lábbal rugdosni kezdtem. Sikerült, elengedte a lábam. Felálltam és futni kezdtem.

Menekülés közben nem egyszer rohantam neki egy fának és estem hátra, de nem törődhettem a belém nyilalló fájdalommal, tovább kellett mennem.  Ha nem éppen menekülnék az őrült exbarátom elől akkor most biztos, sikítva röhögnék azon, hogy milyen szerencsétlenül festhetek. Komolyan kedvem támadt nevetni. Ez már az őrület jele? Nagyon remélem, hogy nem.

Szerencsétlenségemre nem találtam lábammal a talajt ott ahol lennie kéne – mivel lejjebb volt, mint hittem – és legurultam egy hatalmas dombon. Kezeimet arcom elé tettem, hogy védjem. A végén vízben kötöttem ki. Össze-vissza kapálóztam aztán felálltam. Térdig ért nekem a víz. Ez most valami vicc, ugye?! Istenem, mi jöhet még? Legközelebb egy esőcseppben fulladok meg majdnem?

Kimásztam a vízből és továbbmentem. Igazából már azt sem tudom, merre haladok. Egyáltalán hol lehetek? London közelében vagy már nem is Anglia területén vagyunk? Ha nappal lenne sokkal könnyebben, kitalálnék innen. Bár amilyen szerencsétlen vagyok tájékozódás terén, lehet, hogy még úgy sem jutnék ki.

Kellett nekem kirohannom a házból… miért nem tudok a szobámban duzzogni, mint minden másik normális ember? De hát már hiába morfondírozok ezen, már késő. Megtörtént a baj. Ezek után már csak abban bízhatok, hogy nem talál rám ismét.

Lassítottam lépteimen, összefontam karjaimat magam előtt ezzel védve magam a süvítő széltől. Pillanatokon belül az égen villámok cikáztak majd jött a mennydörgés is. És ha már itt tartunk az eső is rákezdett. Már az ég is ellenem, van. Most akkor tényleg az a rész jön, hogy megfulladok egy esőcseppben? Na jó ez még tőlem is szánalmas volt. De ha a sérüléseim nem lennének elegek, akkor majd most kapok egy kis tüdőgyulladást. Vánszorogva továbbhaladtam, most legalább látok is valamit a villámoknak hála. Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer majd pont az lesz a segítségemre, amitől rettegek. Minden egyes dörgésre összerezzentem pedig elhihetitek nem sok szünet volt egy-egy között.

Nem túl messzire tőlem megláttam egy kis fényt. Elindultam afelé. Mikor közelebb értem láttam, hogy egy erdész faház ablakából szűrődik ki az a fény. Tehát van bent valaki. Talán segít nekem. Megkerestem az ajtót, majd bekopogtam. Bentről hallani lehetett, ahogy közeledik valaki. Az ajtó kitárult és egy öreg bácsi állt az ajtóban.

-         Kérem, segítene nekem? – könyörögtem.

-         Miben segíthetek magácskának? Jöjjön be – kitárta az ajtót és ellépett az útból. Kicsit gondolkoztam, hogy jó ötlet-e egy idegenhez bemenni, de nem nagyon van más választásom így hát bementem. Talán nem jó ötlet volt idejönni. Ha én meg találtam Jeremy is ide fog találni.

Niall szemszöge

Vegyes érzések kavarognak bennem. Örülök, hogy Chels-nek sikerült hírt adnia maga felől. Ugyanakkor félek is, mert mi van, ha azért szakadt meg a vétel, mert Jeremy észrevette, hogy telefonál? Akkor mit tehetett vele? Lehet, hogy bántotta. És hol lehetnek most, hova vihette őt? Biztos, hogy rajtakapta amint telefonál, hiszen elhagyták azt a helyet. Nem bírok csak így tehetetlenül itthon ülni és várni, de nem tehetek semmit. Csak láb alatt lennék és hátráltatnám a nyomozást, ha odamennék.

Az egész az én hibám. Meg kellett volna hallgatnom és nem csak mondani a magamét. Akkor nem ment volna el innen és Jeremy-nek nem lett, volna alkalma arra, hogy elkapja. Bár, biztos talált volna másik alkalmat, amikor egyedül van. Például, reggelente amikor elmegy futni. De akkor nappal van, és sokan vannak az utcákon. Hiába áltatom magam, az én hibám és kész. Még azt is elviselem, ha soha többé nem szól hozzám, emiatt csak kerüljön elő épségben.

A nyomozókat sem értem. Az a dolguk, hogy keressék őt. Elvileg ebben jók… Akkor miért nem találták még meg őt? Miért nem találtak semmit? Ha Chelsea nem telefonál még oda sem jutottak, volna el. Kérdem én: akkor miért nyomozók ezek? Amennyire ők jutottak, addig én egyedül is eljutottam volna. Semmivel sem tettek többet, mint amit mi is meg tudtunk volna tenni. És ez átkozottul idegesít.

Hajnali fél kettő van. Vajon mit csinálhat most? Hol lehet? Hogy van? Mire gondol? Lehet, hogy békésen alszik, és nem gondol a szörnyűségekre, amik vele történnek. Vagy éppen próbálkozik valamivel, hogy megszökjön. Nincs rosszabb a bizonytalanságnál.

Chelsea szemszöge

-         Van itt telefon? Telefonálhatnék? Vagy esetleg maga felhívná a rendőrséget? – kérdeztem miközben sürgetően, néztem a bácsira.

-         Igen, de mi a baj? – értetlenkedett, de elindult valamerre. Remélem a telefonját, keresi.

-         A volt barátom elrabolt és most próbálok megszökni tőle. Kérem, siessen, akármikor idetalálhat és akkor nekem végem – könyörögtem könnyeimmel küszködve.

Meg találta a telefont és tárcsázni kezdett. Végre vége lesz ennek a rémálomnak. Végre visszamehetek Niall-ékhez. Már annyira hiányoznak. Ekkor dörömbölés zavarta meg a csendet. Itt van. Most mi lesz? Az öregember az ajtó felé indult.

-         Kérem, ne nyissa ki az ajtót! Ő az! – fogtam vissza a karjánál fogva. Nagyon félek. Nem akarok visszakerülni hozzá. Nem bírnám ki.

-         Van itt valaki? Kérem, nyissa ki – kiabált át az ajtón Jeremy – Nem találom a húgomat. Szegény kicsit bolond és azt képzeli, hogy én elraboltam őt és a volt barátja vagyok. Ha itt van, kérem, nyissa ki az ajtót – könyörgött én pedig megijedtem. Az öregember, kérdőn nézett rám.

-         Ne higgyen neki. Csak hazudik, hogy el tudjon kapni. Az igazat mondom, kérem – könyörögtem teljesen kétségbeesve.

-         Kérem, nyissa ki az ajtót. Nagyon féltem a húgomat. Nem tudja, mit tesz. Nem szeretném, ha baja esne – győzködte tovább Jeremy az erdészt.

És sikerült meggyőznie. Újra az ajtó felé indult a telefont pedig kinyomta. Nem hiszem el. Most mit tegyek? Innen nincs menekvés. Ha most megtalál, ki tudja mit fog tenni? Végem van, innen nincs menekvés. Nézelődni kezdtem hát ha találok valamit ami segít vagy egy hely ahova elbújhatok, esetleg egy hátsó ajtót, de teljesen reménytelen…