13. Egyszer fent, egyszer lent

Itt is van a következő rész. Mint, ahogy múltkor megígértem ez hosszabb lett. Sőt ez lett eddig a leghosszabb. Azt nem tudom, hogy izgalmasabb vagy sem, de ezt majd ti eldöntitek. :) Nagyon szépen köszönöm a kommenteket a 12. fejezethez!! És te jó Isten!!! Az oldal túllépte az 1000. oldalmegjelenítést!! El sem hiszem... ez nekem egy álomhatár volt és végre átlépte!!! Nagyon szépen köszönöm, ez nekem nagyon sokat jelent! Na de nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!!

-         Még is, hogy a fenébe képzeltétek ezt? Vagy várjatok csak, kitalálom! Egyáltalán nem gondolkoztatok. Keményen dolgozok, a lelkemet is kiteszem értetek és még annyit, sem érdemlek meg, hogy elmondjátok?! Kötelességetek lett volna elmondani, hogy fel tudjak készülni az ilyen helyzetekre. Erre ti mit tesztek? Eltitkoljátok és nekem egy szennylapból, kell megtudnom! Hát nagyon szép mondhatom. Gratulálok nektek. Mikor megláttam azt hittem, hallucinálok. Aztán mikor rájöttem, hogy nem, majd’ agyvérzést kaptam. Ezek után ne lepődjetek meg, ha én is így állok majd a munkámhoz – egyenesen ijesztő volt, ahogy kiabált. Mindenki csendben volt. Senki, sem mert egy mukkot sem szólni. Most még az is hallatszana, ha leejtenénk egy tűt. Soha sem gondoltam volna, hogy a fiúk képesek ébren ennyi ideig folyamatosan csendben maradni. Na jó viccet félretéve, mindenki be volt tojva Paul haragjától. Tudtuk, hogy igaza van. Még is csak ő a fiúk manager-e, tudnia kellett volna róla – Mennyi igaz ebből az egészből? – kérdezte kicsit higgadtabban.

-         Csak annyi, hogy Chelsea és Niall féltestvérek, a Zayn-es dolog csak kitalált – válaszolt Liam mikor hosszas hallgatás után rájött, hogy ha csak meg nem szólal, akkor senki sem fog válaszolni.

-         Mond csak Niall: megfordult egyetlen-egyszer is a fejedben, hogy talán el kéne nekem mondanod, hogy van egy húgod? Oké, megértem én, hogy titokban akartátok tartani, de el kellett volna mondanod. Nekem minden veletek kapcsolatos dologról tudnom kéne – vett egy mély levegőt majd jó lassan kifújta azt és folytatta – Chelsea, van ötleted, hogy ki mondhatott el mindent és hazudott az újságíróknak? – nevem hallatán megdermedtem.

-         A volt barátom, Jeremy volt az. Ezzel akart bosszút állni a szakításunkért – válaszoltam megszeppenten.

-         Értem – gondolkozott egy kicsit majd újra megszólalt – fél ötre küldök értetek egy autót, addigra legyetek készen. Szervezek egy sajtótájékoztatót és elmondjátok az igazat, eltitkolni már úgy sem lehetne – mondta, majd kinyomta a telefont.

-         Meglepően jól fogadta – szólalt meg pár perc hallgatás után Louis.

-         Te most viccelsz? – kérdeztem - Azt hittem, hogy a telefonon keresztül megfojt minket!

-         Hidd el nekem, volt már rosszabb is! – tette kezét a vállamra Harry.

-         De egyébként ő csak akkor ilyen, ha felhúzzuk valamivel. Alapjáraton tényleg megtesz azért mindent, hogy jó legyen nekünk – mondta másik oldalamról Niall.

-         Ha te mondod… Zayn! Kitaláltad már a feladatot? – kíváncsiskodtam. Már alig várom, hogy megtudjam, mit talál ki és legyőzhessem.

-         Kézen álló versenyre gondoltam, aki tovább bírja, az nyeri a fogadást – válaszolt önelégülten. Látszik rajta, hogy biztos a győzelmében. Tuti, hogy azért ezt találta ki, mert azt hiszi, hogy nem tudok kézen állni.

-         Rendben, akkor kezet rá és onnantól nem változtathatsz a feladaton – nyújtottam felé a kezem.

-         Hé, ácsi-ácsi! Milyen fogadásról beszéltek? – szólt közbe Lou mielőtt még kezet foghattunk volna.

-         A lényeg, ha én nyerek, akkor Zayn leszokik a cigiről, ha pedig ő, akkor nem piszkálom majd őt, amiért cigizik – tájékoztattam röviden.

-         Mi is beszállunk a fogadásba – mondta Harry.

-         Még is mivel? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

-         Először is eldöntjük, hogy ki, ki mellett fogad, aztán pedig megbeszéljük, hogy a veszteseknek mit kell csinálniuk – vázolta fel ötletét. Mivel mindenki beleegyezett el is kezdtük.

-         Bocs Chelsea, de Zayn erősebb, biztos, hogy tovább bírja – foglalt állást először Harry.

-         Szerintem pedig Zayn kerül ki vesztesen ebből a fogadásból – állt ki mellettem Niall.

-         Szurkolok neked Chels, mert én is szeretném, ha leszokna végre, de Zayn mellett kell döntenem, mert biztos, hogy ő fog nyerni – fejtette ki álláspontját Louis is.

-         Szerintem, van a’ mögött valami, hogy Niall Chelsea-t választotta. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a testvéri szeretet vezérelte mikor mellette döntött. Tehát én Zayn ellen fogadok – mondta Liam. Igazából teljesen jól gondolta, hiszen csak is Niall ismeri megfelelően a múltamat ahhoz, hogy tudja, nyerni fogok.

-         És mit csináljon a vesztes csapat? – kérdeztem.

-         A vesztesek ma éjfélig bármit megtesznek, amit a győztesek kérnek tőlük – ebbe mindenki beleegyezett tehát már a tét is megvolt.

Mindenki kezet rázott minden vele ellentétes csapatban lévő emberrel és már kezdődhetett is a feladat. Nekirugaszkodtunk és már kézen is álltunk. Kicsit imbolyogtam, majdnem túl nagy lett a lendület, de sikerült talpon (ez esetben kézen) maradnom. Kb. már fél perce, csináljuk. Mikor imbolygok akkor lépek egy-kettőt a kezemmel és minden rendben. Viszont most már kezdenek fáradni a karjaim. Louis és Harry folyamatosan próbálják elvenni a figyelmemet, hogy elessek és veszítsek, de Liam és Niall sem tétlenkedik Zayn közelében. Kezeim kezdtek remegni mikor hallottam egy puffanást, majd rögtön ezután éljenzéseket és ó-zásokat. Végre felállhatok. Kezeim elzsibbadtak a hirtelen erőfeszítés miatt ezért mozgatni kezdtem, hogy vérkeringésem helyreálljon.

-         Nem hiszem el Zayn! Most miattad, kitudja, miket kell majd megcsinálnunk nekik!? – úgy látszik göndörke nem, szeret veszíteni.

-         Kötelességemnek érzem elmondani Zayn védelmében, hogy esélye sem lett volna győzni ellenem – most ez egy kicsit nagyképűen hangzott, de ez az igazság…

-         Ezt meg, hogy érted? – értetlenkedett Lou.

-         Úgy értette, hogy ha Mary, Chels édesanyja, megengedte volna akkor ő már 11 éves korától egy cirkuszban, dolgozhatna akrobataként – válaszolt helyettem Niall.

-         Akkor viszont ez csalás volt – mondta felháborodva Zayn.

-         Sajnálom Zayn, de ez két okból sem számít annak. 1. Nem én tehetek róla, hogy nem tudtál róla, 2. csak is azért választottad ezt feladatnak, mert úgy gondoltad, hogy nem tudok kézen állni, tehát az ugyan úgy nem lett volna igazságos velem szemben – érveltem.

-         Ez sajnos így igaz – törődött bele sorsába Louis.

-         Első feladatkén csináljatok valami kaját, mert éhen halok – adta ki az utasítást Niall – de aztán finom legyen! – szólt utánuk még mielőtt a konyhába értek volna.

**

Tíz perc múlva itt van értünk a kocsi én meg fehérneműben, szobrozok a gardróbom előtt. Nem tudom, hogy mit vegyek fel. Félek a rajongók reakciójától. Jó benyomást akarok kelteni bennük. Nem esne jól, ha utálnának. Tudom, hogy ennek nem kéne érdekelni, mert nem is ismernek engem, de engem mindig is érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások.

Végül aztán még öt perc, tanakodás után, figyelembe véve a borongós időt, egy szürke felsőre és egy világos farmernadrágra esett a választásom.

 Hajamat oldalra fontam, telefonomat bevágtam a zsebembe és lesiettem a lépcsőn, kezembe a fehér cipőmmel. Ekkor kintről dudálást hallottunk. Már mindenki ott állt az ajtóban és engem várt. Gyorsan felvettem az előbb említett cipőt és már mentünk is. Az út nem volt túl hosszú. Az épület előtt, ahova mentünk, rajongók százai várta kedvenceit és mikor meglátták a kocsiban ülni őket hatalmas sikítozásba, kezdtek. És ez csak egy sajtótájékoztató, ahova be sem mehetnek. Akkor milyen lehet egy koncert?

A testőrök segítségével lassan, de biztosan bejutottunk az épületbe. Ott egy férfi várt és hosszú folyosókon vezetett végig minket, mígnem elértünk a megfelelő helyre. Egy kis színpadszerűségen, nevezzük inkább emelvénynek, mert tényleg kicsi volt. Szóval az emelvényen egy hosszú asztal helyezkedett el mögötte hat székkel. Vele szemben pedig az egész terem tele volt székekkel és minden széken ült valaki. Nagyon sokan voltak ott, és mind riporter, újságíró vagy fotós volt. Leültünk az asztalhoz. Ha a „közönség” oldaláról nézzük akkor bal szélre ült Harry mellé Louis aztán Liam, Zayn én és a sort Niall zárta. A vakuk egyből villogni kezdtek ezzel kiégetve retinámat. Az emberek egyszerre kezdtek el mindenféle kérdésekkel bombázni minket, amiből semmit sem lehetett érteni. Liam ezt megelégelve csendre intette őket és beszélni kezdett.

-         Először elmondjuk, hogy mi igaz az újságban leírtakról, majd utána feltehetik kérdéseiket – mondta, majd jelentőségteljesen Niall-re nézett.

-         Én és Chelsea tényleg féltestvérek vagyunk, de nem azért titkoltam el, mert szégyellem őt vagy az édesapám. Azért tartottuk titokban, mert szerettem volna megóvni ettől az egész One Direction őrülettől. Szerettem volna, ha normális élete lehetne és, hogy ne az árnyékomban keljen élnie – miközben bátyám beszélt én csak bólogattam, hogy minden így igaz.

-         Köztünk pedig nincs semmi több barátságnál. Az igaz, hogy kb. egy évvel ezelőtt Niall mutatott be minket egymásnak, de az óta is csak baráti viszonyban vagyunk egymással – mondta Zayn.

-         Igen, ez az egész titokban találkozgatunk dolog csak egy kitaláció – helyeseltem állítását.

Ezek után sok mindent kérdeztek a fiúktól és tőlem is. Mikor ezzel a témával végeztek még sok más dologról, kérdezték a fiúkat. Aztán másfél órával érkezésünk után végre elmehettünk. Mihelyst leértünk az emelvényről és már nem láttak minket, hatalmas kő esett le a szívemről. Akkora megkönnyebbülés végre túl lenni ezen, hogy az leírhatatlan.

-         Nem megyünk el sétálni? Megmutathatnánk Chelsea-nek a várost, még úgy sem volt itt – törte meg a beálló csendet Harry. Biztos vagyok benne, hogy ezzel csak terelni próbálja a figyelmünket a feladatukról. De nem vagyok én semmi jó elrontója…

-         Ez jó ötlet – lelkesedtem.

**

Tehát most már túl vagyok egy városnézésen a fiúkkal. Eléggé elfáradtam így este fél tizenegy felé ezért hazajöttünk. De, hogy ők mit össze nem baromkodtak… Mindegy a lényeg az, hogy nagyon jól elvoltunk. És szerencsére még rajongótámadás sem ért minket. Már lefekvéshez készülődtem mikor megcsörrent a telefonom. A hirtelen hangtól majd’ frászt kaptam. Egy sikeres szívújraindítás után felvettem a telefont.

-         Szia kincsem, bocsánat, hogy ilyen későn hívlak, de nem tudtalak előbb hívni – szólt bele a telefonba egy rég nem hallott hang.

-         Szia apa, semmi baj. Akkor hívsz, amikor csak akarsz – mondtam boldogan, hogy végre ismét hallhatom a hangját. [csak, hogy tisztázzuk: ő Chelsea mostohaapja, édesapját soha sem szólítja „apának”]

-         Azért hívtalak, hogy elmondjam, hogy megvettem Londonban a házat és, hogy holnap Mullingar-ba kéne repülnöd, hogy bedobozold az összes dolgot, amit magaddal akarsz hozni a költözés során. A reptéren foglak várni. Reggel Kilenckor indul a géped, vissza pedig még aznap este hétkor. Tudom, hogy nem az utolsó pillanatban kéne szólnom, de sok dolgom volt és nem volt rá lehetőségem – magyarázkodott.

-         Megértem, akkor megkérem majd Niall-t, hogy vigyen ki reggel a reptérre. Már alig várom, hogy Mullingar-ban legyek, nagyon hiányzol – lelkesedtem.

-         Te is nekem, hidd el és sajnálom, de most mennem kell. Üdvözlöm Niall-t. Szia! – köszönt el. Majd miután én is elköszöntem, letette. Lementem a nappaliba, ugyanis a fiúk éppen valami horrort néztek.

-         Niall, holnap el tudnál vinni a reptérre? – kérdeztem és reménykedtem, hogy igen lesz a válasz.

-         Persze, de miért akarsz te a reptérre menni? – meglepett fején majdnem elnevettem magam.

-         Ja csak, mert hazamegyek – vontam vállat. Erre a mondatra mindenki rám kapta tekintetét és kérdezősködni kezdtek.

-          Miért mész haza? Történt valami? Baj van? Ugye visszajössz? Nem menj el! – azt sem tudtam hol áll a fejem. Olyan volt, mint néhány órával ezelőtt a riporterek között.

-         Nyugodjatok már meg! Csak azért megyek, hogy összepakoljam azokat a dolgokat, amiket magammal akarok hozni a Londoni házunkba. Este jövök vissza – vágtam közbe mielőtt még több kérdést, zúdítanának a nyakamba – 9-kor indul a gépem, és ha nem gond, akkor este is ki kéne jönnöd értem – néztem boci szemekkel bátyámra – ja és apa üdvözletét küldi.

**

Hát itt is lennék. A ház ahol felnőttem. Szerencsére Mary és Bobby már elköltöztek Amerikába, így velük nem kell találkoznom. Először az itthon hagyott ruháimat dobozoltam be. Nem volt olyan sok. A legtöbbet elvittem, amikor a fiúkhoz mentem. Következők a fényképeim voltak. Hát abból rengeteg van. A szobám színe eredetileg narancssárga, de a sok kép miatt, amiket felragasztgattam, nem látszik. Szóval ezzel elleszek egy jó darabig. Minden egyes képet olyan óvatosan szedtem le, mintha valami nagyon törékeny tárgyat tartanék a kezemben. Igazából nekem ezek a képek nagyon fontosak. Minden egyes darabja az életem egy meghatározó pillanatát mutatja. Ott van például az, amikor az első edzésemre mentem, vagy az első táncórám, az, amikor Niall elmondta, hogy annyi unszolás után, végre jelentkezett az x-factor-ba. Ezek a képek mindig mosolygásra késztetnek. Ezért szeretek a szobámban lenni, mert ha rossz kedvem is van, a képekre nézve mindig jókedv fog el. Azt tervezem, hogy az új házban lévő szobámba is kiteszem a falamra ezeket, és persze azokat, amik a nyáron készülnek majd. Bambulásomat a telefonom csengőhangja zavarta meg. A kijelzőn Liam neve állt.

-         Mond, hogy nem törtetek össze semmit a házban és nem csináltatok disznóólat – kérleltem mikor felvettem.

-         Héj, ezt kikérem magamnak! Egyébként azért hívtalak, mert segítség kéne – mondta reménykedve.

-         Miben lehetek a szolgálatodra? – kérdeztem miközben egy újabb fotót tettem a dobozba.

-         Hát a fiúkkal eljöttünk megvenni a szükséges dolgokat a randira, mivel Danielle-ék holnap jönnek, és nem tudjuk eldönteni, hogy kocka vagy henger alakú lampionokat vegyünk – mondta el panaszait.

-         Ez egyszerű, fele legyen kocka, másik fele pedig henger – válaszoltam.

-         Oké, és milyen színű legyen szerinted? – szegezte nekem a következő kérdést.

-         Szerintem, legyen fehér. Az egyszerű, de még is romantikusabb, mint, ha minden kék vagy piros vagy, akármilyen más színben úszna ott a réten – magyaráztam.

-         Értem és köszi a segítséget – ezzel le is tette a telefont én pedig folytathattam a pakolást.

Egész nap pakoltam, ami valljuk be elég fárasztó. A repülőgép felszállása előtt egy órával végeztem, és ezért végre tudtam beszélni apával is. Már nagyon hiányzott. Mióta eldöntötték, hogy válnak az óta elköltözött egy szállodába, amíg nem talál házat. Holnap költözik be az új házba. Sajnos gyorsan elrepült ez az egy óra és én már csak azt vettem észre, hogy ismét a gépen vagyok. Mivel csak egy napra jöttem így csak egy táskám, van, amibe belefér a telefonom és az irataim, esetleg még néhány kisebb dolog. A repülőút másfél órás, amit én zenehallgatással ütöttem el. Miután a pilóták sikeresen végrehajtottak a leszállást az elsők között voltam, aki leszállt. Ha eddig nem említettem volna, még akkor most mondom, hogy félek a repülőkön. Ezért is nem repülővel jöttem két héttel ezelőtt. Szemeimmel Niall után kutattam, de sehol sem láttam. Elfelejtette volna, hogy hány órakor érek vissza? Ekkor valaki megfogta a vállam. Ijedtemben majdnem sikítottam. Úgy érzem mostanában túl ijedős lettem. Megfordultam és mikor megláttam az illetőt hatalmas nevetésben törtem ki. A vállamat Zayn fogta meg, de a többiek is ott voltak. Természetesen álruhában, nem is akármilyenben. A látvány felejthetetlen. Olyan, amit mindenképpen meg kell örökíteni. Ezért hát előkaptam a telefonom és ellőttem pár fotót. Muszáj volt, ezt nem lehetett kihagyni. Az eredmény:

-         Örülünk, hogy ennyire örülsz nekünk, de mehetnénk már? – kérdezte Harry türelmetlenül.

-         Hova ez a nagy sietség? – direkt lassítottam, hogy ezzel is húzzam az agyát.

-         Minél előbb érünk haza és öltözöl át, annál előbb megyünk bulizni – válaszolt a kérdezett.

-         Megünnepeljük, hogy visszatértél közénk – szállt be a beszélgetésbe Niall is mire én csak egy értetlen fejet vágtam.

-         Csak okot kerestek arra, hogy bulizhassanak – súgta Liam.

Innentől kezdve az egész út csendben telt. Mikor hazaértünk siettetni kezdtek. Értem én, hogy nagyon bulizni akarnak, de mire ez a nagy sietség. Előttünk az egész éjszaka. Az még jó pár órát jelent. Addig maradnak, amíg akarnak. A lényeg, hogy mivel idegesített, hogy nem hagynak, tényleg sietni, kezdtem, hogy minél előbb abbahagyják. Negyed óra alatt kész is lettem mindennel. Ez alatt a zuhanyzást, ruhaválasztást és felvevést értem. Nagy örömükre végre elindultunk. Mikor odaértünk rögtön egy jó erős itallal indították a bulit. Mivel Liam nem ihat ő nem ivott én, pedig szolidalításból kitartottam mellette. Amúgy sem vagyok, azaz iszákos fajta. Egy-két számot közösen végigtáncoltunk aztán megint mentek inni, ezúttal Louis sem ivott mondván, hogy nem szeretne másnapos lenni, amikor Eleanor megérkezik.

Egy idő után a három jómadár igencsak be volt már rúgva ezért Liam elment, hogy összeszedje őket. Én addig maradtam Loui-val és táncoltunk. Pár perc múlva Liam kétségbeesett arccal tért vissza.

-         Louis segítenél, nem találom őket?! – kért segítséget barátjától, aki rögtön el is indult – Chelsea segítened kell! Miközben kerestem a többieket odajött hozzám egy csaj és csak úgy hirtelen lekapott. Ezt lefotózta egy fotós és félek, hogy megjelenik az egyik újságban. Ha Danielle ezt meglátja még az is, lehet, hogy szakít velem. És ki tudja még milyen képeket csinált a fiúkról, nincsenek épp beszámítható állapotban – hadarta el az egészet egy szuszra.

-         Rendben, nyugodj meg! Szedjétek össze a fiúkat, és kint várjatok meg, mindjárt megyek. Elintézek mindent – nyugtattam, meg majd megkerestem a fotóst.

**

-         Köszönöm, hogy tegnap segítettél – hálálkodott Liam miközben a rétet díszítettük, mivel pár óra múlva megérkezik Eleanor és Danielle. A többiek mind másnaposan fetrengenek otthon, Loui pedig segít nekik, amiben csak kell.

-         Nincs mit, de szerintem el kéne mondanod Danielle-nek a történteket. Lehet, hogy most sikerült meggyőznöm, hogy ne tegye be, de máskor még felhasználhatja, és nem lenne jó, ha onnan kéne megtudnia – fejtettem ki álláspontom.

-         Igazad van, és el fogom neki mondani, apropó, hogy érted el, hogy ne tegye bele? Ebből nagy hír lehetett volna – kíváncsiskodott.

-         Maradjunk annyiban, hogy sokan kíváncsiak most Niall kis húgára és ezt kihasználva könnyű menet volt. Az újságban úgy is meglátod majd. Hazafelé veszünk egyet – kacsintottam rá.

Mire hazaértünk már sötétedett és Danielle-ék is megérkeztek. Mihelyst Liam-vel megpillantották egymást, egymás nyakába ugrottak. Nagyon aranyosak együtt, akár csak Louis és Eleanor. Miután megejtettük a bemutatkozást és beszéltünk egy kicsit, már mentek is a randira. Mind két pár. Bár eddig nem is tudtam, hogy Lou is tervez valamit. Én pedig felmentem a szobámba egy kicsit pihenni. Hosszú volt a mai nap.

-         Chelsea Heidi Horan – üvöltötte magából kikelve Niall. Soha sem szokott a teljes nevemen szólítani csak, ha valami rosszat tettem. Lementem a nappaliba, mivel onnan jött a hangja. Ott állt dühösen kezében az újsággal, amit hazafelé vettünk. Hát igen úgy látszik ő nem emlékszik az estére – ez még is mi a fene? – mutatott a cikkre, amiben volt vagy hat kép és minden képen másik férfivel csókolóztam.

-          Egy újság? –viccelődtem, de úgy látszik nincs olyan hangulatban.

-         Tudod nem gondoltam, volna, hogy ilyeneket teszel. Ezek alapján tegnap úgy viselkedhettél, mint egy szajha – üvöltötte a súlyos szavakat.

-         Niall ez nem az ami… - próbáltam elmagyarázni de nem hagyta.

-         Nem az, aminek látszik? Akkor még is mi? Nem csókolózol talán hat idegen fiúval is? Nagyot csalódtam benned – miért nem lehet végig hallgatni a mondandómat?

-         Niall! Emlékszel te egyáltalán a tegnap estére? Egyetlen-egy cselekedetedre is? Nem hiszem! És még te mondod, hogy csalódtál bennem… Tudod mit? Nem is magyarázkodok, úgy sem hinnél nekem – ezzel a végszóval hátat fordítottam neki és a mellettünk álló két döbbent fiúnak majd elszaladtam.

 Ki a házból. Minél messzebbre innen. Igazából nem, haragszom rá csak rosszul, esik, hogy kinéz belőlem ilyet. Pedig tudja, hogy nem vagyok olyan, aki minden ismeretlennel összeáll.

Mire dühömből feleszméltem már a Temze partján sétáltam. Elég messze vagyok a házunktól. De jobb is így. Néha kell egy kis magány, főleg most.

Niall szemszöge

Chelsea már órák óta elment. Kezdek aggódni érte. Talán nem kellett volna úgy lerohannom. De annyira dühös voltam. Nem bírtam visszafogni magam. Jól megcsináltam. Most valószínűleg haragszik rám, de én is rá. Hogy tehette? Egyáltalán nem ilyen volt. Bár fél év alatt sokat változik az ember. Talán, ha ott lettem volna vele, akkor nem változik meg ennyire. Az én hibám, hogy ilyen lett. A bejárati ajtó nyitódott és én abban reménykedtem, hogy Chels jött vissza, de hiába. Csak Danielle és Liam jöttek vissza.

-         Hát itt meg mi történt? Mi ez a gyászos hangulat? – kérdezte Danielle.

-         Összevesztünk Chelsea-vel és rájöttem, hogy megváltozott – válaszoltam kedvtelenül.

-         Csak nem a cikk miatt? – szállt be a vallatásomba Liam. Én csak bólintottam, nem volt kedvem most beszélgetni – ugye nem vágtál a fejéhez hülyeségeket?

-         Miért? – mi köze van hozzá egyáltalán? Azt teszek, amit akarok.

-         Azért, mert azok, amik a képen láthatók, csak meg vannak játszva. Készült rólam egy kép, amin egy csaj megcsókol és nem akartam, hogy újságba kerüljön ezért megkértem, hogy segítsen. Később kiderült, hogy a fotós rólatok is készített jó pár olyan képet, ami nem tenne jót a hírnevünknek. Chelsea megegyezett a fotóssal, hogy, ha nem teszi újságba a rólunk készült képeket, akkor csinálhat róla olyanokat, amivel botrányosnak mutathatja be a viselkedését – magyarázta a történteket Liam.

Kicsit furcsálltam, hogy a csókos dolgot Danielle előtt mondja, de gondolom, megbeszélték a dolgot, ha ezt tette. Te jó ég, végig kellett volna hallgatnom Chels-t. Hogy lehetek ekkore barom, állat?

Chelsea szemszöge

Későre jár már, de semmi kedvem visszamenni. Átmásztam a korláton és közelebb mentem a Temzéhez. Leültem a fűbe és csak figyeltem a folyón tükröződő fényeket. Gyönyörű volt a város kivilágítva. Ha innen ilyen szép, vajon milyen lehet felülnézetből? Ekkor zsebemben lévő telefonom rezegni kezdett. Gyorsan kivettem onnan majd megnyomtam a fogadás gombot.

-         Hála Istennek! Jól vagy? Hol vagy? Miért nem jöttél még haza? – halmozott el kérdéseivel Niall.

-         Nyugodj meg semmi bajom. Itt vagyok a Temze partján, és nem tudom, hogy… - ekkor valaki hátulról befogta számat majd egy szúrást, éreztem a nyakamnál. Telefonom kiesett a kezemből. Szédülni kezdtem majd elsötétült minden…