9. Ez a dolog lassan felemészt és túlnő rajtam.

Meg is hoztam a következő részt. Nem lett a legjobb és nem is valami vidám, de azért remélem tetszeni fog nektek... Köszönöm, hogy mindig ír legalább egy valaki kommentet, nagyon jól esik! Remélem ehhez is kapok legalább egyet. :) Jó olvasást!!

Igazából nem biztos, hogy zseniális, de nekem jó és így legalább mindenre emlékezni, fogok ebből a nyárból. Hatalmas mosollyal az arcomon szaladtam fel a szobámba és vágtam be magam után az ajtót. Jó, talán egy kicsit túlságosan is lelkes lettem. Odaszaladtam az éjjeliszekrényhez és kivettem belőle a kamerámat. Nem nagy és nem is a legújabb hiper-szuper készülék, de nekem megfelel. Leültem az ágyra, magam felé irányítottam kamerámat és bekapcsoltam, majd beszélni kezdtem.

- Nos, hát két perccel ezelőtt úgy döntöttem, hogy csinálok egy videó naplót erről a nyárról, hogy mindenre emlékezzek, és túl éljem a fiúk hülyeségeit. Tegnap előtt érkeztem meg és mivel Harry nem engedett be, be kellett „törnöm”, aztán a medencében kötöttünk ki. Aztán délután már is sikerült összekapnom Niall-el. Este bocsánatot kértünk egymástól és vele aludtam… – kezdtem a mesélésbe az első napomról és egész eddig a pillanatig mindent elmeséltem – és hát most valószínűleg benne leszünk az újságokban. Nem örülök neki, de addig nem is fogok dühöngeni és balhézni, amíg meg nem tudják ki is, vagyok – ekkor a telefonom csörögni kezdett – Jeremy az. Nem merem felvenni, hiszen mi van, ha igazam van és megcsal? Viszont, ha nem beszélek vele, akkor soha sem fogom megtudni, hogy igazam van-e vagy sem. Fel kell vennem. De, ha beszélnék is vele, lehet, hogy letagadná… Most mit tegyek? – néztem kétségbeesetten a kamerára, mint, ha attól várnám a választ. Természetesen nem attól várom, nem őrültem még meg, EGYELŐRE. Hatalmas megkönnyebbülésemre a telefon abba hagyta a csörgést – Most inkább megnézem a fiúkat, hogy mit csinálnak. Csak halkan, nehogy észrevegyék, hogy felveszem őket – becsuktam magam után az ajtón majd leosontam a lépcsőn és a fal mögül kukucskáltam a kamerával együtt.

A fiúk még mindig a konyhában voltak és a pult körül kergetőztek. Most Harry ült a tolószékben és Louis tolta őt, míg Niall és Liam kergették őket. Számat be kellett fognom, hogy ne nevessem el magam hangosan. De hol van Zayn? A válaszon gondolkozni sem volt időm.

- Mit csinálsz? – szólalt meg mögöttem a keresett személy mire én annyira megijedtem, hogy majdnem felsikítottam. Kamerámat gyorsan magam mögé rejtettem és kitapogatva a megfelelő gombot, kikapcsoltam.

- Semmit – vágtam rá ijedten.

- Hát persze… mi van a hátad mögött? – kérdezte mosolyogva, mert tudta, hogy tudom, hogy lebuktam. De végül is miért ne tudhatná, hiszen nem titok?! Miért bonyolítanám túl a dolgot azzal, hogy tagadok?

- Csak a kamerám – húztam elő hátam mögül.

- Miért vetted fel a többieket? – kérdezősködött tovább.

- Videó naplót csinálok – válaszoltam egy vállrántással majd felmentem a lépcsőn egyenesen a szobámba.

A telefonom ismét csörgött és hirtelen jött jókedvemnek már annyi is volt. Vajon megint ő az? Csak álltam a szoba közepén és néztem az éjjeliszekrényemen lévő telefonomra, ami kitartóan csörgött tovább mélázásom közben. Félős nyúl vagy! Az sem biztos, hogy ő hív de te megmozdulni sem mersz. Pedig ez egy telefon az Isten szerelmére!! Kiabáltam magammal gondolatban és végre sikerült rávenni magam, hogy odamenjek és megnézzem ki is hív. Ismeretlen. Megnyomtam a fogadás gombot majd a fülemhez emeltem a készüléket.

- Haló?! – szóltam bele félénken.

- Chelsea-t keresem – szólt bele egy számomra ismeretlen lány hang.

- Én vagyok az – mondtam még mindig megszeppenten.

- Amelia vagyok. Nem ismerjük egymást, de kötelességemnek éreztem, hogy felhívjalak ugyan is egy cipőben, járunk – kezdett a magyarázkodásba én pedig semmit sem értettem.

- Megtudhatnám miről is, beszélsz pontosan? – kérdeztem.

- Bár nem ismerlek, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de Jeremy megcsal téged, már fél éve egyfolytában, méghozzá velem – ledöbbentem. Nem hiszem el, hogy sejtésem beigazolódott - Én tényleg sajnálom, de engem is becsapott. Nem tudtam, hogy van barátnője. Ma tudtam meg és mielőtt kivertem volna a balhét, kilestem a telefonjából a számodat, hogy szólni tudjak – várta, hogy válaszoljak valamit, de jelen esetben nem nagyon tudtam megmukkanni sem. A könnyek megállíthatatlanul folytak végig arcomon. Talán még van remény, talán a csaj csak hazudik, hogy szakítsak vele!

- Tudnád bizonyítani valamivel az állításodat? – nyögtem ki megsemmisülve.

- Igen, mindjárt küldök egy képet – válaszolt majd letette a telefont és pár pillanat múlva az már jelzett is, hogy jött egy üzenetem.

Leültem a földre és hátamat az ágyamnak vetettem, csupán elővigyázatosságból. Könnyeim hadával küszködve, remegő kézzel nyitottam meg. Mihelyst megláttam a képet, felzokogtam, és alig kaptam levegőt. A képen minden kétséget kizáróan Jeremy és (feltehetőleg) Amelia voltak amint éppen boldogan csókolóztak. Fáj, túlságosan is. A szívem pillanatok alatt tört több millió darabkára. Dühömben teljes erőmből a falnak dobtam a telefonom, ami alkotóelemeire hullott. Igen dühös vagyok. Dühös vagyok, mert átvert, dühös vagyok, mert hagytam magam átverni, dühös vagyok, mert ilyen naiv voltam, dühös vagyok, hogy egyáltalán szóba álltam vele az első találkozásunkkor. Kezeimmel átkaroltam mindkét lábam, fejem a térdemre hajtottam és ringatózni kezdtem remélve, hogy nem hullok darabokra. Hogy lehettem ekkora idióta? Hogy nem vettem észre? Én bíztam benne és ő ezzel visszaélt. Én hülye meg még azt is megbocsátottam neki, hogy megütött. Már akkor szakítanom kellett volna vele. Niall-nek igaza volt. Ő nem más, mint egy görény, szemétláda, seggfej, barom. Mint egy kislány, hittem abban, hogy a mi szerelmünk igaz és örökké fog tartani. Azt hittem együtt fogunk megöregedni. Hogy lehettem ennyire naiv? Minden szava, minden érintése, minden csókja, minden együtt töltött pillanat egy nagy hazugság volt és ez fáj. Elmondhatatlanul fáj, éget. Nem bírom ki, a tudat, hogy talán sosem szeretett, összeroppant. Még a halál is kellemesebb lenne, mint elviselni ezt a szavakkal le nem írható fájdalmat. Tudom, hogy egy miatta hullatott könnycseppemet sem érdemli meg, de ez a dolog lassan felemészt és túlnő rajtam.

- Chelsea nem jössz… - nyitott be Zayn és mihelyst meglátta, hogy a földön ülve, összegubózva zokogok odafutott hozzám – Mi történt, mi a baj? – kérdezte ijedten, de nem tudtam válaszolni. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Megpróbált felsegíteni az ágyra, de megmakacsoltam magam és maradtam, ahogy voltam – Niall! Gyere gyorsan – kiáltott kétségbeesetten mikor belátta, hogy nem tud mit kezdeni velem. Hogy tehette ezt velem? Miért hittem el minden egyes szavát? Ezek és még sok hasonló kérdés zakatolt a fejemben.

- Mi történt? – jött be a szobámba Niall nyomában a többiekkel és mikor meglátott engem odarohant mellém és magához szorított – Fiúk kimennétek? – kérdezte mire már csak egy ajtócsukódást hallottam.

Tudja. Biztos vagyok benne, hogy ő már tudja ki miatt sírok. Erre a gondolatra még nagyobb zokogásba kezdtem, hiszen ő megmondta, hogy hagyjam ott, de nem hallgattam rá. Nem kérdezett semmit csak nyugtatólak simogatta a hátamat. Tudja, hogy akár mit is mondana az semmit sem segítene. Hogy lehet valaki ekkora szemétláda? Én soha sem lennék képes ilyen aljas módon játszani az emberek érzelmeivel. Ebből is látszik, hogy nem vagyunk egyformák. Még is minden emberben ott van az önzés. Mindenki csak is azt tarja figyelemben, hogy saját magának mi a jó. Nem törődve a többi ember érzelmeivel törnek előre céljuk érdekében és közben észre, sem veszik, hogy szép lassan mindenkit elveszítenek maguk mellől és csak is érdekbarátságok, maradnak neki. Mikor aztán már nem látnak benne hasznot, ott hagyják, és egyedül marad azzal a tudattal, hogy őt is csak kihasználták, csakúgy, mint előtte önmaga is sok másik embert. Ekkor döbben rá igazán, hogy mind az, amit tett hiába való volt, hiszen hiába érte el a célját, ha nincs mellette senki, aki vele együtt ünnepelne. Igen, jól gondoljátok, én sem vagyok kivétel ez alól. Volt idő, hogy nem foglalkoztam senkivel és semmivel. Ekkor veszítettem el minden barátomat, ezért nem volt kitől elbúcsúznom senkitől mikor idejöttem. Évekkel ezelőtt történt és én még is csak most döbbenek rá, hogy én sem vagyok különb nála. Bár én nem ilyen ocsmányságot tettem az még is elég volt a barátaim elvesztéséhez. Most, hogy minderre rádöbbentem már nem csak Jeremy miatt volt okom sírni.

Niall szemszöge

Zayn felment Chelsea-hez, hogy megkérdezze nem jön-e le enni, hiszen a kórházban még azt mondta éhes. És meg kell, hogy mondja én is, mindjárt éhen halok. De szerencsére mindjárt elkészül a vacsora. Végre.

- Niall! Gyere gyorsan – hallottuk meg Zayn kétségbeesett kiáltását az emeletről. Ereimben megfagyott a vér és egy pillanatra ledermedtem, majd pár pillanat múlva már futottam is az emeletre a többiekkel a nyomomban. Chels szobájának ajtajába érve borzalmas látvány fogadott. Húgom a földön ülve hangosan zokogott.

- Mi történt? – kérdeztem és már rohantam is a keservesen síró lányhoz, hogy magamhoz ölelhessem. Még soha sem láttam ennyire rossz állapotban. Csak is egy valami jobban mondva valaki miatt lehet ennyire kiborulva – Fiúk, kimennétek? – néztem rájuk kérdőn mire csak bólintottak egyet és kimentek.

Esküszöm, ha egyszer találkozom azzal a mocskos állattal, megölöm, de előtte jól megkínzom. Akár mit is tett, megkeserüli! Chelsea szorosan ölelt magához és egyre csak sírt, én pedig csak nyugtatólak simogattam a hátát. Megöl a tehetetlenség. Fáj, hogy így kell őt látnom, összetörten. Szívesen mondanám neki, hogy minden rendben van, és hamarosan megjavulnak a dolgok, de nem tehetem, és ez idegesít.

**

Másfél óra kitartó sírás után végre elaludt. Felvettem a földről és a karjaimban vittem át saját szobámba. Óvatosan letettem az ágyamra és betakartam. Most olyan nyugodnak, néz ki, mint ha mi sem történt volna. Az egyetlen árulkodó jel az, hogy szemei feldagadtak a sok sírástól és az orra piros.

Ekkor gyomrom hangosan jelezte, hogy ideje lenne ennem valamit. Kisurrantam a szobámból és lementem a konyhába. A többiek a nappaliban voltak és mikor láttak átsietni a helységen. Kérdő tekintettel, követtek. Gyorsan enni kezdtem, hogy minél előbb vissza tudjak menni.

- Mi történet? Mitől borult ki ennyire? – törte meg a csendet Liam.

- Nem tudom pontosan, nem kérdeztem, de biztos vagyok benne, hogy a barátjához van köze. Szerintem szakítottak – erre a mondatomra Zayn szemei felcsillantak, ami kicsit meglepett, de inkább nem szóltam semmit csak gyorsan befejeztem az evészetet.

Vacsora után gyorsan lezuhanyoztam, majd befeküdtem Chels mellé. Meglepően gyorsan elnyomott az álom. Az éjszaka közepén egy vérfagyasztó sikolyra ébredtem.

8. Támadt egy zseniális ötletem...

Hát ez most egy ilyen kis rövidke rész lett... de nézzük a jó oldalát! Időben hoztam. :D Jó olvasást!

Mindenki ijedten nézett engem. Nem tudták, hogy mi bajom van, bár úgy láttam Liam már, sejtegeti. Légutaim teljesen elzáródtak és én már hiába próbáltam levegőt venni. Teljesen bepánikoltam. Mi lesz, ha a mentősök nem érnek ki időben? Nyugalom, nem ez az első eset, hogy allergiás rohamod van és nem is a második, de még is itt vagy és élsz! Próbáltam nyugtatni magam nem sok sikerrel. Niall visszajött és leült mellém.

- Próbálj megnyugodni! Tudom, hogy ijesztő, de ha nem nyugszol meg csak még rosszabb lesz – mondta kétségbeesetten, miközben simogatta a hátamat.

A helyzet egyre rosszabb lett. Fekete foltokat láttam magam előtt és az idő haladtával egyre csak nőttek, végül minden elsötétült előttem és már nem érzékeltem a külvilágot.

**

- Miért nem ébredt még föl? – hallottam meg egy kétségbeesett, féltő hangot a közelemből. Azt hiszem, kezdek magamhoz térni. A tünetek már teljesen megszűntek. Levegőt is kapok, mindenféle akadály nélkül.

- Nyugodj meg Niall, az orvos azt mondta, hogy nem soká felébred, nem azt, hogy most rögtön – szólt rá Liam teljesen nyugodtan.

- Jó, de mi van, ha valami baja lett? – akadékoskodott.

- Nem gondolod, hogy egy kicsit túl reagálod a dolgokat? – kérdezte Harry.

- Már, hogy ne reagálnám túl, amikor a húgomról van szó? – azt hiszem, kezd kissé bepöccenni.

 Lassan kinyitottam a szemem és körbenéztem. Senki sem vette észre, hogy már nem vagyok eszméletlen. Liam, Niall és Harry egymással voltak elfoglalva, Louis kövülten meredt maga elé, Zayn pedig csak figyelte a körülötte zajló eseményeket.

- Niall nyugodj már meg! Ez csak egy allergiás roham volt, ráadásul nem az első – szólaltam meg halk, rekedt hangon. Pillanatnyilag csak ennyire tellett tőlem.

- Ne kezd te is – szólt rám majd villámcsapásként érte a felismerés, hogy én szóltam hozzá. Félrelökve a többieket odasietett hozzám és leült mellém az ágyra, majd jó alaposan megszorongatott – hála az égnek jól vagy – mondta egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében – nem fáj semmid? Kapsz már rendesen levegőt? – ajajj, kezdődik. Fintorogtam egyet, amitől kb., úgy nézhettem ki, mint aki citromba harapott. Soha sem szerettem, ha körülugrálnak vagy ennyire aggódnak értem. Ezzel csak azt szokták elérni, hogy gyengének és tehetetlennek érezzem magam.

- Nem tehetnénk úgy, mint ha ez az egész meg sem történt volna? – könyörögtem és most már a hangom is helyrejött.

- Figyelj Chelsea, én nem akartam… nem tudtam, hogy allergiás vagy a fahéjra. Sajnálom, hogy miattam kórházba kerültél – szegény Louis teljesen kétségbeesetten kért bocsánatot.

- Ne hülyéskedj már! Nem tudhattad, hogy ez lesz, hisz nem mondtam. Nem te tehetsz róla, hogy itt vagyok, nekem kellett volna jobban figyelnem. Gyere ide – mondtam kitárt karokkal és megöleltem – szóval… mikor engednek ki? Kezdek egy kicsit éhes lenni – mondtam, mire mindenki mosolyogni kezdett.

- Ha eddig lett volna egy szemernyi kétségem is afelől, hogy te meg Niall rokoni kapcsolatban álltok egymással, most már nincs – jegyezte meg vigyorogva Harry, mire mindenki nevetni kezdett.

- De most komolyan! Mikor mehetek el? – kérdeztem meg újra.

- Az orvos azt mondta, ha felébredtél, még megvizsgál és utána, ha minden rendben, akkor hazavihetünk – válaszolt kérdésemre Zayn.

- Van még esetleg valami, amiről tudnunk kéne, még mielőtt megint a kórházba juttatunk? – érdeklődött csak úgy mellékesen Louis.

- Nincs, ha csak az alvajárást nem vesszük ilyennek. De nem hiszem, hogy e miatt itt kötnék ki – mondtam.

- Ez tök baró! És, hogy jöttél rá, hogy alvajáró vagy? – kérdezősködött.

- Hát, tudod nem nehéz rájönni, ha egyszer csak arra ébredsz, hogy a kényelmes és puha ágyad helyett a kemény és hideg konyhapulton fekszel – válaszoltam ironizálva mire mindenki nevetni kezdett.

**

Miután az orvos megvizsgált és nem talált semmit, ami miatt bent tarthatott volna éjszakára, megírta a zárójelentésem és azzal a feltétellel, hogy nem hagynak egyedül éjszaka, hazaengedett. Ezt a feltételt már megszoktam az ilyen esetek végett, viszont arra nem számítottam, amit a fiúk akartak. Egy tolószéket toltak be az ajtón és az ágy mellé „parkoltak” le vele.

- Ugye ezt most nem gondoljátok komolyan? – kérdeztem megrémülve kikerekedett szemekkel.

- De, halálosan komolyan gondoljuk – válaszolt Louis vigyorogva.

- Tudok a saját lábamon is menni. Az biztos, hogy én ebbe bele nem ülök – tiltakoztam hevesen.

- Chels, kérlek! Ez az egyetlen esélyünk van arra, hogy – ha csak egy napra is – de szerezzünk egy tolószéket magunknak – könyörgött bátyám.

- Rendben, de jöttök nekem ezért cserébe egyel! – mikor bólintottak, karba tett kézzel ültem a tolószékbe.

- Ja, mielőtt elfelejteném, ezt vedd fel – adott a kezembe göndörke egy napszemüveget meg egy sálat.

- Napszemüveg? Sötétedés után? Sál, nyáron? – néztem rá hülyén – Azt hiszem innentől kezdve már semmin, sem fogok meglepődni…

- A paparazzi valahonnan megtudta, hogy itt vagyunk a kórházban, és ugye nem szeretnénk, ha rájönnének ki is vagy – magyarázkodott Liam. Nem szóltam semmit csak felvettem a napszemüveget és magamra tekertem a sálat, hogy ne látszódjon az arcom.

Niall kitolt a kórterem ajtaján majd végigmentünk egy hosszú folyosón, aminek a végén egy liftbe szálltunk be. Két szintet mentünk le, majd végre kijutottunk a parkolóba, ami tele volt fotósokkal. Még a napszemüvegen keresztül is zavartak a vakuvillanások vakító fényei. Nem értem a fiúk, hogy bírják ezt elviselni rendszeresen. Ha nem lenne rajtam a szemüveg már rég megvakultam, volna. Na, de a lényeg az, hogy sikerült eljutni az autóig. Sikeresen hazaértünk és végre én is kiszállhattam abból a hülye székből. Helyemet rögtön átvette Lou, aki az első öt percben sikeresen feldőlt vele. Szóval ő ott feküdt a konyha csempéjén, míg az egyik kerék – nyílván, amelyik nem a földön volt – még mindig forgott. Szerintem mondanom sem kell, hogy mindenki nevetésben tört ki és még egy képet is sikerült készítenünk róla, amit Harry – bosszúból a reggeli miatt – rögtön fel is tett twitter-re. Közben pedig a többiek ráugrottak a még mindig fetrengő barátjukra és kicsi a rakást játszottak. Ezek veszélyesen hülyék. Persze csak is jó értelemben!! Hogy fogom én kibírni velük az egész nyarat? Hm… azt hiszem támadt egy zseniális ötletem…

7. Forrócsoki

Meghoztam a következő részt. Sajnálom, hogy ilyen későr... mostantól próbálom tartani a 4-5 napos határt, de nem biztos, hogy sikerülni fog. Megkaptam az első negatív kritikát. Szeretném megköszönni, hogy utána kifejtetted, ígérem mostantól odafigyelek arra, hogy mit, hogyan írok. Szeretnélek megkérni titeket, ha esetleg nektek is van benne valami ami nem tetszik azt írjátok le mivel csak akkor tudok javítani rajta a későbbiekben! Tovább nem is rabolnám az időtöket... Jó olvasást!

Nem szóltam bele csak letettem. Üveges tekintettel néztem magam elé. Ki lehetett ez a lány? Talán megcsal vele? Az utóbbi időben elég furcsa volt. Még az egyik randinkat is lemondta arra hivatkozva, hogy „temetésre kell mennem”. Jézusom! Miket gondolok én? Ez hülyeség, ilyeneket nem találna ki, a temetéssel kapcsolatban biztos nem hazudott. De attól még nem kizárható, hogy megcsal. Lehet, hogy már hetek vagy akár hónapok óta összejárnak a hátam mögött. Sőt, lehet, hogy soha nem is szeretett, csak játszott velem. Az Istenért! Minek kell nekem rögtön összeesküvés elméleteket szőnöm? Mikor lettem én ilyen gyanakvó és bizalmatlan? Jobb lenne inkább előbb megbeszélni ezt Jeremy-vel mielőtt ilyeneken, gondolkoznék. Csak, hogy már késő, ugyan is bogarat ültettem a saját fülembe. Kellett nekem felhívni őt… most már mindegy, úgy is ezen fogok rágódni egész nap, ha nem tovább. Miért teszem mindig ezt magammal? Legszívesebben felpofoznám magam…

-Chels, minden rendben? – kérdezte Niall miközben aggódó tekintettel vizslatott.

- Persze, semmi baj, csak elbambultam – próbáltam minél hihetőbben mondani, de sajnos nem jött be. Túlságosan jól ismer.

- Ezt mond annak, aki beveszi. Na, ki vele: mi a baj? – követelőzött.

- Hát csak tudod… szóval… tudod milyen, vagyok, már megint túlgondoltam valamit és nem hagy nyugodni – jobb, ha nem tudja konkrétan mi a baj, még a végén megint összevesznénk.

- Ez úttal min gondolkoztál? – na, hát pont ettől féltem: hogy rákérdez.

- Nem fontos, majd, ha többet tudok róla, elmondom – remélem ez bejön.

- Kit hívtál az előbb? – a fenébe, már megint a lényegre tapintott. Gyanakszik! Most mit tegyek? Ha elmondom, kiakad.

- Jé, hogy elment az idő – mondtam a karórámat nézve – ideje lenne visszamenni a többiekhez.

- Rendben, de nehogy azt hidd, hogy megúsztad – figyelmeztetett. Végül is nekem mindegy, az a lényeg, hogy nem most kell beszélnem. Kifizette a számlát és már mentünk is. Egész úton hazafelé attól féltem, hogy ismét rákérdez. Most nem lett volna menekülésre esélyem. Állati nagy mázlim volt ugyanis az egyik haverja felhívta így az egész úton lefoglalta.

- Hol voltatok ilyen sokáig? – kérdezte Lou mikor beléptünk az ajtón.

- Niall-al beugrottunk a Nando’s-ba – válaszoltam.

- Akkor hiába haltunk éhen, hogy megvárjunk titeket az ebéddel? – kérdezte csalódottságot és sírást színlelve fürtöske.

- Nem, én még bírok enni!! – szólalt meg bátyám. Ki gondolta volna, hogy mihelyst hazaérünk enni fog? (Szerintem mindenki…)

- Én meg addig beszélek a szüleimmel – miközben mondtam már indultam is az emeletre.

- Rendben, de ebéd után medencézünk – szólt utánam Liam. Csak bólintottam egyet és már mentem is tovább. Becsuktam magam után az ajtót, ráugrottam az ágyra és már hívtam is anyát. Nagy meglepődésemre hamar felvette.

- Szia kicsim, én is éppen hívni akartalak. Csodás híreim vannak – mondta lelkesen és én, már most tudom, hogy csak számára csodásak azok a hírek – képzeld, édesapáddal úgy döntöttünk, hogy New York-ba költözünk most, hogy végre vége mind két válópernek. Már a házat is megvettük. Hatalmas szobád lesz, külön fürdőszobával. Imádni fogod. Már egy iskolát is kinéztünk neked. Természetesen tánc suli és… - csak, mondta, mondta és mondta én, pedig egyre dühösebb lettem.

- Most csak viccelsz, ugye? – kérdeztem ezzel félbeszakítva áradozását.

- Mármint miben? – kérdezett vissza.

- Azt most rögtön elfelejthetitek, hogy én valaha is odaköltözöm veletek – nyugalom, csak nyugodj le!!

- Nem kislányom, te felejtsd el azt, hogy Londonba költözöl! Mi vagyunk a szüleid, és azt teszed, amit mondtunk. Megértetted?? – kérdezte ordítva én, pedig keserűen felnevettem. Felálltam az ágyról és fel-alá kezdtem járkálni a szobában miközben beszéltem.

- A szüleim, hát ez vicces… tudsz egyáltalán egyetlen olyan pillanatot is mondani, amikor úgy viselkedtél volna, mint egy anya a lányával? Tudod, egyáltalán mikor van a születésnapom? Volt egyáltalán olyan, amikor a munka nem lett volna fontosabb nálam? És még te nevezed magad az anyámnak? – mondtam szemrehányóan – Nem tudom észre vetted-e, de az utóbbi időben már azzal sem tisztellek meg, hogy „anyának” szólítalak. Tudni akarod, hogy miért? Azért mert nem érdemled meg! Az égvilágon semmit sem tettél értem. Soha! Tudod Patrick több időt fordított rám egy nap alatt, mint te egész életed során. Pedig ő egy orvos és sok időt kell a munkahelyén töltenie, míg te csak egy egyszerű kis rendezvényszervező vagy. Ráadásul a főnök szóval akkor jöhetnél haza, amikor csak akarsz, de te e helyett inkább ott vagy még akkor is, ha nincs dolgod. Mondhatom szép! – most azt gondoljátok, kiabálok, de ez nem így van. Az elmúlt 18 évem alatt rájöttem, hogy a kiabálásnál sokkal hatásosabb a nyugodt és rideg hangnemen folytatott beszéd. Vártam egy kicsit hátha reagál valamit, de a döbbenettől megmukkanni sem tudott – ja és mivel már elmúltam 18, én döntöm el, hol szeretnék élni. Ebbe nincs jogod beleszólni – mondtam csak úgy mellékesen – Most, hogy mindent megbeszéltünk már nem is zavarlak tovább, hiszen biztos most is a munkahelyeden vagy és valami nagyon fontos dolgot csinálsz…– mondtam cseverésző hangnembe váltva, majd kinyomtam.

Tudom, tudom: kegyetlen voltam. Nem beszélhetnék így az anyámmal stb… Igazából nem érdekel, ki mit gondol most rólam emiatt. Ha akárki is tudná milyen volt úgy felnőni, hogy van anyukád, de még sincs, akkor az megértene. Egész életemben, abban a hitben éltem, hogy a szüleim azért nincsenek velem, mert utálnak, mert nem tudnak elviselni. Tudja egyáltalán valaki milyen érzés az, ha az anyukád számára minden más gyerek előrébbvalóbb, mint te magad? Nem hinném, és nem is kívánom senkinek, hogy megtudja, mert szörnyű. Még is csak akkor vágta el igazán magát nálam, amikor 15 éves koromban közölte velem, hogy egyedül megy el nyaralni, mert én és Patrick csak zavarnánk őt a pihenésben. Hát mond ilyet egy anya a gyerekének és a férjének? Mert szerintem nem!

Mindegy ez már a múlt. Ami megtörtént azon már nem lehet változtatni. Nem fogom hagyni, hogy a múltam beárnyékolja a jövőmet és a jelenemet. Jól fogom magam érezni, és többet nem gondolok rá. Valaki halkan kopogott az ajtómon.

- Gyere – szóltam ki hangosan, hogy az ajtón túl is hallani lehessen. Zayn dugta be a fejét, az ajtón.

- Csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy mivel eleredt az eső és hideg is van, nem tudunk medencézni – mondta letörten.

- Mi lenne, ha játszanánk helyette valamit? – kérdeztem mosolyogva és már mentem is a nappaliba a többiekhez. Mindenki a nappaliban ült és azon bánkódott, hogy nem lehet medencézni – úgy tesztek, mint ha valaki meghalt volna… na, mindenki felkel és most mindenki, jól fogja érezni magát – adtam ki a parancsot.

- Miért, mit fogunk csinálni? – kérdezte izgatottan Louis.

- Twister-ezünk! – jelentettem ki mire Harry felszaladt az emeletre majd pár pillanattal később a játékkal a kezében jelent meg.

- Én pörgetek – mondta Niall miközben a játékot vettük ki dobozából.

Már elég régóta játszunk, de még senki sem adta fel. Viszont a következő lépés mindenki számára a halált fogja jelenteni, ugyanis annyira összegabalyodtunk, hogy akár merre is fog mozdulni a soron következő – ez esetben Harry – az magával fog rántani mindenkit. Így is lett, mihelyst megmozdult, mindenki a földön kötött ki. Amivel semmi gond nem lett volna, ha nem én vagyok legalul. Elég nehéz levegőt venni, ha négyen is rajtad fetrengenek. Végül röhögésben törtünk ki mind a hatan. Mikor leszálltak rólam végre levegőhöz is jutottam.

- Ki kér forrócsokit? – kérdezte Lou.

- Én – szólaltunk meg egyszerre.

- Oké akkor megcsinálom, addig válasszatok valami jó filmet – mondta majd már ment is a konyhába. Mi pedig megnéztük milyen filmek, vannak meg. Szerintem mondanom sem kell, hogy nagyon sok filmjük van. Pár perc múlva már csak két film volt a terítéken. Egy horror és egy vígjáték. Én személy szerint a vígjátékot szerettem volna nézni, mert nagyon félős vagyok. De a többség nem volt velem egy véleményen, ezért nagy sajnálatomra, a horrort nézzük. Mikor betettük a filmet a lejátszóban Louis is megjelent kezében egy tálcával és azokon a forró csokival. Mindenki elvett egyet és már indítottuk is a filmet. Beleittam a forró csokimba, ami nagyon finom volt. Amikor én csinálok akkor soha sem ilyen jó.

- Ez nagyon jó. Mit tettél bele? – kérdeztem, de pár pillanat múlva magamtól is rájöttem. Éreztem, hogy légutaim egyre szűkebbek és egyre nehezebben kapok levegőt.

- Fahéjat tettem bele – válaszolt. Ekkor én köhögni kezdtem a levegőhiánytól, Niall pedig mihelyst meghallotta Lou válaszát rohant a telefonjáért…

6. A fenébe!

Meghoztam a kövi fejezetet. Tudom, hogy eddig nem valami izgalmas a történet, de nemsokára beindul! Kérlek titeket addig ne hagyjátok abba az olvasást! Köszönöm. Jó olvasást!

Harry szemszöge

Reggel valami csörömpölésre ébredtem majd nem sokkal utána gyereksírást is hallottam. Mondjuk szerintem, csak félrehallok az álmosságtól. Azt hiszem, inkább alszok tovább. Bár lehet, hogy inkább meg kéne néznem mi volt ez a csörömpölés. Komótosan kikeltem az ágyból és lementem a lépcsőn. A nappaliban ment a tv és egy mesére volt kapcsolva. Tovább mentem volna a konyhába, de ekkor megakadt a szemem a televízió előtt ülő kisfiún. Megilletődöttségemben leblokkoltam és megálltam útközben. Visszatolattam, majd leültem a kisgyerektől nem messze. Nem szólaltam meg csak néztem.  Látszólag őt ez nem zavarta, ugyan úgy nézte a mesét, mint eddig. Még is, hogy kerül ide? Mit csinál itt? Van itt valaki más is rajta kívül? Ekkor nyitódott az egyik szobaajtó és Liam lépett ki rajta álmos fejjel. Mikor meglátta a kisfiút ő is megdöbbent. Kérdő tekintettel nézett rám, de én jeleztem neki, hogy én sem tudok többet erről, mint ő. Közelebb jött ekkor a kissrác felállt és táncolni kezdett ugyan is a mesefigura azt mondta nézőinek, hogy utánozzák.

- Ti is táncoljatok – szólt ránk.

- Mi nem… - kezdtem volna, de félbeszakított.

- Miéjt nem? – kérdezte könnybe lábadt szemekkel.

Nem tehettünk mást, nem akartuk, hogy sírjon, így hát utánozni kezdtük, erre ő vigyorogni kezdett. Hát mit ne mondjak elég hülyén, éreztem magam. Két percig tartott, de ez a két perc is éveknek tűnt. Kész kínszenvedés volt. Miért dőltem be az álsírásának? Mindegy most már legalább vége. Körülnéztem és sajnálatomra Louis-val és a kamerájával találtam szembe magam. Chelsea pedig a földön feküdt és remegett a nevetéstől, de egy hang sem jött ki a torkán.

- Remélem, tudjátok, hogy ez felmegy az internetre… - röhögött fel Louis.

- Remélem, tudod, hogy ha fel teszed, neked annyi – szólaltunk meg egyszerre Liam-mel.

- Hú most aztán megijedtem – nevetett ki minket. Összenéztünk majd rávetettük magunkat a röhögő egyedre. Meglepettségében még védekezni is elfelejtett így könnyen kikaptam kezéből a kamerát. Liam lefogta én, pedig le akartam törölni, de Chelsea kikapta a kezemből és elrohant vele. Ekkor már Louis is kiszabadult és átadta neki a kamerát. Befutott vele a szobájába és bezárta az ajtót. Már esélyünk sincs megakadályozni abban, hogy feltegye a világhálóra. Most az egész világ látni fogja nevetséges táncunkat…

- Srácok, ő itt Noah – mutatott a kisfiúra még mindig kuncogva Chels.

- És honnan ismered? Miért van itt? – érdeklődött Liam.

- Hát reggel futni voltam és nem találta az anyukáját. Elmentem vele a rendőrségre és ott azt mondták, hozzam haza, amíg meg nem lesz – fogta rövidre a magyarázkodást – most viszont elmennék zuhanyozni és addig nektek kéne rá vigyázni…

- Rendben, de siess, mert nem tudjuk, mit kell csinálni egy gyerekkel – mondtam félve attól, hogy mondjuk sírni, kezd vagy valami.

- Ha gond lenne abban a 10-15 percben, akkor szóljatok Niall-nek – bólintottunk neki, hogy megértettük, majd felment a lépcsőn és eltűnt a szemünk elől. Mire visszanéztünk Noah-ra már nem volt ott. Ijedten néztünk körbe a szobába, de nem találtuk. Nem hiszem el, hogy kevesebb, mint fél perc alatt elveszítettük, ráadásul a saját házunkban. Kettéváltunk és keresni kezdtük őt. Szólongattuk, de nem szólt vissza. Már mindenhol megnéztük, az összes szobában, de nem volt meg. Visszamentünk a nappaliba ő pedig ott ült a kanapén és nézte a tévét.

- Hol voltál az előbb? – kérdeztem megkönnyebbülve – miért nem válaszoltál?

- WC-n voltam és azéjt nem szóltam vissza, mejt úgy nem tudok pisilni – mondta kicsit ijedten hangnemem miatt, amit az utolsó kérdésnél kicsit felemeltem.  Ekkor Chelsea végre visszaért.

- Na ugye, hogy nem volt olyan vészes? – kérdezte mosolyogva. Nem mondtam semmit, inkább csak bólogattam. Jobb, ha nem tudja meg, hogy „elveszítettük” Noah-t. Azt hiszem, lehet, hogy kicsit (nagyon) kiakadna. Bár azért annyira még nem ismerem őt, hogy ebben biztos legyek – Liam! Kezdhetjük?

- Persze, mindjárt, csak átveszem a pizsamám – miről beszélnek? Mit kezdhetnek?? Mikor Liam eltűnt a szobájában nem bírtam kíváncsiságommal ezért rákérdeztem.

- Mit kezdhettek el? – érdeklődtem kíváncsian.

- Tudod a hónap elején, jön Eleanor és Danielle, Liam pedig szeretné meglepni őt. Én pedig ebben segítek neki. Többet pedig nem mondok el, mert minél kevesebbet tudsz annál kisebb arra az esély, hogy véletlenül elkotyogd – válaszolt készségesen.

Chelsea szemszöge

Miután Liam felöltözött felmentünk a táncterembe. Noah-t is vittük magunkkal, ugyan is ő fogja nekünk ki-bekapcsolni a zenét. Igazából csak a megfelelő számot kell megnyomnia. Minden szám másféle tánchoz jó.

- Na, szóval… mit tudsz táncolni? – kérdeztem. Azért csak tisztában kéne lennem azzal, hogy mit kell megtanítanom és mit nem.

- Az, az igazság, hogy semmit. Még keringőzni sem tudok – mondta lesütött szemekkel.

- Akkor kezdjük azzal. Először zene nélkül megtanítom az alapokat, utána pedig megpróbáljuk zenére – vázoltam fel terveimet mire ő csak bólintott – akkor egyik kezedet tedd a lapockámra a másikat, pedig emeld fel és fogd meg a kezem. Bal lábbal előre lépsz a jobbal, pedig mellézársz – első lépésnél a lábamra lépett és bocsánatkérően nézett rám, én pedig csak egy bátorító mosolyt küldtem felé – oké, ha ez meg van, akkor jobb lábbal hátra és ballal zársz mellé – magyaráztam tovább és ezt is megcsináltuk – rendben, most megvan az első lépéssor. Igazából ez a keringő alapja, ezt már csak kombinálni szokták pár lépéssel. A lényeg az, hogy ne telitalpon állj, hanem egy kicsit lábujjhegyen. Persze nem kell nagyon, csak annyira, hogy épp ne érjen le a sarkad. Most megmutatom a forgást utána, pedig zenére megcsináljuk – sokkal gyorsabban tanult, mint gondoltam, bár a keringő nem nevezhető túl nehéz táncnak.

De én büszke vagyok rá. Keringő után a tangót tanítottam neki. Ez már azért kicsit nehezebben ment mivel ez egy sokkal nehezebb táncfajta. Másfél óra múlva úgy döntöttünk mára elég lesz. Nekem pedig egy nagyon jó ötlet jutott eszembe.

- Támadt egy ötletem – kezdtem vidáman – étterem helyett inkább keressünk egy olyan helyet ahol csak ti, ketten lesztek és egy pár zenész. Olyan helyet kell keresnünk ahonnan szép a kilátás és romantikus – mondtam lelkesen.

- Ez egy remek ötlet, de hol találunk mi ilyen helyet? – látszott rajta, hogy neki is nagyon tetszik az ötlet, és nagyon szeretné megvalósítani.

- Nem tudom, a lényeg, hogy ha elmész, valahova akkor figyelj, hátha egyszer csak meglátod a tökéletes helyet és természetesen én is keresni, fogom – mondtam bizakodva abban, hogy sikerül egy tökéletes randit összehozni nekik. Nagyon megérdemlik, hiszen régen találkoztak már és egyébként is igazán szép pár. Igaz csak képeken láttam még őket együtt, de azokon mindig nagyon cukik. Elmélkedésemből a telefonom hangja szakított ki. Gyorsan kirántottam a zsebemből és felvettem.

- Jó napot Ms. Horan! Azért hívom, mert Noah édesanyja bejelentette a kisfiú eltűnését. Amilyen gyorsan csak tudja, hozza ide, várni fogjuk – mondta rögtön, meg sem várva, hogy beleszóljak.

- Rendben akkor indulunk – mondtam majd letettem – Noah, gyere! Anyukád már vár téged – mosolyogtam rá. Ő csak felpattant a helyéről, elfutott mellettem le a lépcsőn és az ajtó előtt várt rám. Utánaszaladtam – egy picit még várj, szólok Niall-nak, hogy vigyen el minket, addig te ülj le a kanapéra – azt tette, amit kértem én pedig a konyhába mentem. Bátyám éppen félig a hűtőben volt. Végül is, hol máshol lehetne? – Mit csinálsz? – kérdeztem hirtelen, mire felkapta a fejét és beverte a hűtőbe.

- Ááá… ezt ne csináld többet! Tudod mennyire, fáj? – kérdezte dühödt tekintettel miközben a fejét, tapogatta, de persze tudtam, hogy nem haragszik rám.

- Bocsánat – mondtam miközben boci szemekkel, néztem rá.

- Semmi baj – elmosolyodott én pedig hirtelen felindulásból megöleltem és nyomtam arcára egy puszit - mit szeretnél?

- El kéne vinned a rendőrkapitányságra – mondtam ő pedig kérdőn nézett rám. Gyorsan elmeséltem neki a reggel történteket. Nem nagyon volt kedve elvinni, mert reggelizni akart, de meggyőztem azzal, hogy megígértem, visszafelé oda megyünk enni, ahová csak akar.

**

Fél óra alatt lerendeztük az egészet. Noah édesanyja karjaiba futott, aki szorosan ölelte magához és megdorgálta, amiért elfutott a parkban. Ez után vagy százszor megköszönte, hogy vigyáztam rá, még pénzt is akart adni, én pedig bizonygattam, hogy erre semmi szükség. Mikor a táskájába nyúlt mi gyorsan eljöttünk. Most pedig a Nando’s-ban vagyunk. Niall tömi magába a csirkéit én, pedig sült krumplit rágcsálok.

- Na és mit fogunk csinálni a nyáron? Sok dolgotok lesz? – törtem meg a csendet, ami kicsit zavart.

- Hát ugye, most amíg a csajok nem jönnek addig pihenőnk, van – mondta miután lenyelte a falatot, ami éppen a szájában volt - utána pedig lesz egy-két koncertünk, majd klippet forgatunk aztán díjátadó, újabb koncertek, utána három hét pihenő. Aztán neked kezdődik az iskola, de az a jó, hogy ha itt tanulsz Londonban, sokat tudunk majd találkozni. Legalább is többet, mint az elmúlt két évben – magyarázott majd ismét enni kezdett.

- És te meg a többiek? Hogy álltok a csajokkal? – kérdeztem szemöldök húzogatva.

- Nincs barátnőm, ha lenne, te is tudod, hogy te lennél az első, akinek elmondanám. Harry-nek tudtommal nincs barátnője egy jó ideje, Zayn pedig három hete szakított a barátnőjével – szomorúságot láttam a szemében, amikor Zayn-t említette.

- Miért szakítottak? – kérdeztem kíváncsian.

- Tudod, nagyon szerette őt, de Perrie csak kihasználta. Csak azért volt vele, hogy nagyobb hírnévre tegyen szert, folyton csak parancsolgatott neki és ugráltatta. Persze Zayn mindent megtett érte, de az a csaj semmibe vette őt. Mikor erre rájött, bár fájt neki, de kidobta azt a ribancot – hogy lehet valaki ekkora szemétláda? Hogy képes ilyet tenni egyáltalán valaki? Soha nem lennék képes olyannal együtt lenni, akit nem is szeretek – miután kidobta, magába zuhant. Azóta ha mosolyog is vagy nevet, sosem szívből teszi. Próbálja takargatni előlünk mennyire összeomlott, de nem tud becsapni – őszintén megsajnáltam őt. Én miért nem vettem rajta észre, hogy valami baj van? Igaz még nem ismerem annyira nagyon, de attól még láthattam volna rajta. Ekkor ezsembe jutott Jeremy. Fenébe! Nem hívtam vissza… Elővettem a telefonom és megkerestem a számát, majd megnyomtam a „hívás” gombot. Ötödik csörgésre felvette, de nem ő szólt bele, hanem egy ismeretlen női hang…

5. Noah

Ismételten nagyon szépen köszönöm a kommenteket!!! Ez a fejezet most kicsit rövidebb lett mint a többi... de remélem azért ugyan annyira élvezhető lesz! Jó olvasást!

Ja még valami! Ez itt az egyik legjobb barátnőm bloga:  http://veryiloveyou.blogspot.hu/

Érdemes benézni, szerintem nagyon jó! :D

Reggel - mint mindig – korán keltem, már ha nyolc órakor korán van… Óvatosan kimásztam az ágyból, lábujjhegyen az ajtóhoz osontam és lassan kinyitottam azt majd mikor kiértem visszacsuktam. A szobám felé vettem az irányt. Út közben megbotlott a saját lábamban és estem egy hatalmasat. Eléggé megütöttem magam. Gyorsan felugrottam és körbenéztem, hogy nem látta-e valaki. Szerencsémre senki sem ébredt fel ezért tovább mentem a szobámba. Felvettem egy edzőruhát, összefogattam a hajam, egyik zsebembe a telefont és egy kis pénzt, míg a másikba az mp4-esem tettem. Lementem a lépcsőn és az ajtó mellett lévő kisasztalról elvettem az egyik kulcsot. Kimentem a házból, bezártam az ajtót, elindítottam a zenét és már indultam is futni.

Minden reggel szoktam futni. Ezzel tartom magam edzésbe és ennek hála tovább, bírom a táncpróbákat. Már a nyakamon van a felvételi, és nem engedhetem meg magamnak, hogy henyéljek. 267 jelentkezőből csak 50-et vesznek majd fel. Nagy rá az esély, hogy nem leszek a szerencsések között. Július 12-én minden eldől… addig is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy benne legyek abban az 50-ben.

Egyébként, hogy fogok én innen visszatalálni? Még életemben nem voltam Londonban… Hogy lehettem ilyen hülye? Még is, hogy képzeltem, hogy egyedül eljövök? Ha ezt meg tudják biztos ki fognak nevetni. Miért nem hívtam magammal az egyik srácot? Persze utólag már könnyű okosnak lenni… Most már mindegy, még szerencse, hogy hoztam magammal pénzt, majd taxival visszamegyek. Megláttam egy pár akik – csak úgy, mint én – futottak. Úgy gondoltam talán ők tudnak valami jó helyet ahol futni, lehet, ezért követtem őket. Kis idő múlva egy parkban találtam magam.  

Fél órája futhattam a parkban mikor megcsörrent a telefonom. Leállítottam a zenét és gyorsan kikaptam a zsebemből telefonom. Meg sem néztem a kijelzőjét csak felvettem.

- Haló?! – szóltam bele.

- Szia kicsim. Remélem, nem ébresztettelek fel, csak már nagyon hiányzol, és hallani szerettem volna a hangod – hát nem édes tőle? Annyira imádom őt!! És én tegnap még kételkedtem benne, hogy megtenne azért mindent, hogy jól érezzem magam. Szörnyű barátnő vagyok. Meg sem érdemlem őt. Hogy kérdőjelezhettem meg szeretetét? – hahó, itt vagy?

- Jajj, persze, bocsi csak elgondolkoztam. Nem ébresztettél fel, éppen futni vagyok. Te is nagyon hiányzol nekem. Történt otthon valami érdekes tegnap óta? – érdeklődtem.

- Még csak most mentél el, de már most unalmas nélküled minden – válaszolt szomorúan.

- Hidd el nekem is jobb, lenne, ha itt lennél velem, de mint… - mondatomat nem tudtam befejezni, mert valaki elkezdte rángatni rövidnadrágom szárát.

- Néni, kéjem segítsen – mondta sírva egy aranyos kisfiú.

- Jeremy, most leteszem, de később még visszahívlak. Szia, szeretlek, puszi – köszöntem el majd válaszát meg sem várva letettem. Leguggoltam a kisfiúhoz és beszélgetni kezdtem vele – szia, Chelsea vagyok. Mi a baj kicsim?

- Nem találom anyukámat – válaszolt sírva.

- Nyugodj, meg mindjárt megkeressük – vigasztaltam – hogy hívnak? Hány éves vagy? – kérdezősködtem.

- Noah vagyok és 5 éves – válaszolt kicsit már megnyugodva.

- És, hogy néz ki anyukád? – megfogtam a kezét és elindultam vele, hát, ha észreveszi az anyukáját vagy az anyukája őt…

- Magas és rövid, barna haja van – mondta.

Fél órája keressük eredménytelenül szegény kisfiú anyukáját. Már az egész parkot bejártuk. Azt hiszem ideje feladni, jobb lesz, ha inkább a rendőrségre bízom az ügyet. Fogtam egy taxit és a legközelebbi rendőrkapitányság felé vettük az irányt. Noah már teljesen nyugodt, csak nagyon hiányolja szüleit és fáradt a sok séta miatt. Út közben el is aludt és rám dőlt. Mikor megérkeztünk kifizettem az utat és óvatosan kivettem a kocsiból az aranyosan szundikáló kisfiút. Az előtérben volt egy recepciós és a szobából egy folyosó nyílt, ami tele volt ajtókkal, amiken számok voltak. A pult mögött egy 40-es éveit taposó nő ült újságot lapozgatva.

- Jó napot kívánok. Szeretnék bejelenteni egy eltűnést – mondtam.

- 27-es számú ajtó – mondta unottan. Még csak fel sem nézett az újságjáról. Én már rég kirúgtam volna, ha a főnöke helyében lennék, de mint tudjuk, nem vagyok… Elindultam hát megkeresni a számot, amit mondott. Mikor megtaláltam bekopogtam majd benyitottam.

- Jó napot kívánok! Johns biztos vagyok, miben segíthetek? – kérdezte egy kedves idősödő úr és abbahagyta azt, amit éppen csinált.

- Jó napot! Chelsea Horan vagyok ő itt Noah – néztem a karjaimban alvó fiúra – és nem találjuk az anyukáját. Fél órán át, kerestük a parkban, de nem találtuk ezért ide jöttünk – meséltem el a történteket.

- Melyik parkban? – tért ki a részletekre.

- Azt sajnos nem tudom, csak tegnap érkeztem a városba és még soha életemben nem voltam itt – magyarázkodtam.

- Értem. Kérem, várjon egy pillanatot. Megnézem, hogy jelentettek-e be eltűnést – pötyögni kezdett valamit a számítógépén majd pár perc múlva megszólalt – még nincs bejelentve sehol. Lehet, hogy csak délutánra lesz bejelentve, szóval az lenne a legjobb, ha magával tudná vinni. Nem éppen megfelelő hely ez egy kisgyermek számára – tájékoztatott.

- Akkor vigyem haza magammal? – kérdeztem furcsállva. Mi van, ha én egy pszichopata vagyok? Honnan tudja, hogy nem az vagyok? Nem lenne szabad egy vadidegenre bíznia egy gyereket. Bár én mit sem tudok a szabályokról, de ez biztos, hogy törvénybeütköző.

- Igen, de előtte mindenképpen adja meg az adatait és a telefonszámát. Mihelyst megérkezik a bejelentés, hogy eltűnt fel fogom hívni. Ha lehet, akkor legyenek indulásra készen, hogy minél előbb visszakerülhessen a családjához – mondta.

Megadtam az adataimat, a telefonszámom és elmondtam mindent, amit Noah-ról tudok. Mikor ezzel végeztem, fogtam egy taxit és hazamentünk. Mire hazaértünk már Noah is felébredt. Kiszálltunk az autóból, kifizettem a sofőrt és bementünk a házba. Még mindenki aludt. Legalább is abból, hogy senkit nem láttam se a nappaliba, se a konyhába, erre következtettem.

- Éhes vagy? Kérsz valamit enni vagy inni? – kérdeztem, miközben feltérképeztem a hűtőt.

- Igen, kéjek enni is meg inni is – olyan kis aranyos, meg kell zabálni…

- Melegszendvics jó lesz? – nincs valami sok dolog itt. Azt hiszem, meg kell ejtenünk a közeljövőben egy bevásárlást.

- Jó lesz, az a kedvencem – mondta ujjongva.

- Mit kérsz rá? – kipakoltam mindent, amiből választhatott.

- Sajtot – mutatott rá.

- Mást nem kérsz rá? – csak nemet intett a fejével – nem vagy allergiás semmire, ugye? – megint csak nemet intett buksijával – milyen teát kérsz hozzá? – miközben válaszára vártam, keresni kezdtem a filtereket. Természetesen ott találtam meg ahol legutoljára kerestem.

- Mindegyiket szeretem – tanácstalanul néztem rá. Most akkor milyen legyen?

- Jó lesz csipke tea? – vetettem fel mire ő csak lelkesen bólogatott. Megpróbált felmászni a bárszékre de túl alacsony volt ezért nem sikerült neki. Elmosolyodtam majd gyorsan segítségére, siettem. Feltettem a székre és nekiláttam a reggeli elkészítésének. Negyed óra múlva kész is lett minden. Elétettem a melegszendvicset és egy bögre teát. Elég hamar végeztünk a reggelizéssel. Elvettem előle az üres bögrét és beletöltöttem a maradék teát majd elétoltam. Mikor inni kezdett egyszer csak kiejtette a kezéből és a földön kötött ki. A bögre széttört a benne lévő teából pedig mindenhova került. Ijedtében sírni kezdett.

- Ssh… semmi baj, mindjárt feltakarítom – nyugtattam. Felvettem a kezembe és a nappali felé vettem az irányt – gyere, nézzél tv-t, amíg én összeszedem a bögre darabjait – bekapcsoltam a tv-t és a kezébe nyomtam a távirányítót. Elszaladtam egy felmosó rongyért majd visszamentem a konyhába és felszedtem a szilánkokat. Mikor már nem volt ott több, felmostam a csempét és letöröltem a szekrényt, ugyan is, arra is ráfröccsent. Mikor mindennel kész voltam visszamentem a nappaliba ahol érdekes látvány fogadott…

4. Veszekedés

Nagyon szépen köszönöm ismét a komikat. Nagyon jó esik, hogy írtok, így legalább tudom, hogy olvassa egyáltalán valaki. :D Kérlek ehhez is írjatok komit, hiszen abból tudok tanulni, ha esetleg leírjátok nektek mi tetszik vagy mi nem tetszik benne. Szeretnék bocsánatot kérni amiért nem vasárnap hoztam, de nem volt időm írni mert sok volt a dolgom... Köszönöm megértéseteket. Jó olvasást!

Tudom, hogy viccből kérdezi és bele is, megyek a játékba, de nem, úgy ahogy ő gondolja…

- Mondanák igent, de el vagyok jegyezve – mutattam fel a bal kezem ahol a gyűrűs ujjamon ott virított egy gyűrű. Ekkor mindenki arcára ráfagyott a mosoly és döbbenten néztek rám.

- Most csak viccelsz ugye? – kérdezte Niall mikor már szóhoz tudott jutni. Na jó azt hiszem nem kéne a szívbajt hoznom rá.

- Igen vicceltem – válaszoltam nyugtatva.

- Huh… már azt hittem még mindig azzal a köcsög, szemétládával vagy – na most nagyot koppant az állam. Nem szóltam semmit csak felálltam az asztaltól majd felmentem a szobámba. Tudom, hogy utálja őt, egyszer ezen annyira összekaptunk, hogy egy hétig hozzá sem szóltam. Akkor megígérte, hogy többet nem fog róla előttem olyat mondani, ami engem bánt. Hát most megszegte az ígéretét. Na jó az azért mellette szól, hogy két hónappal ezelőtt úgy volt, hogy szakítunk, és nem mondtam még el, hogy megbocsátottam neki. Mindegy ezen most nem akarok agyalni, jobb lesz, ha inkább kipakolok. Pár perc múlva kopogtatást hallottam az ajtómon.

- Gyere – mondtam miközben még mindig pakoltam át a bőröndökből a gardróbba.

- Mi a baj? Talán megbántottalak valamivel? – kérdezte bátyám féltő tekintettel.

- Igen, rosszul esett, amit Jeremy-ről mondtál – válaszoltam.

- De hát már két hónapja nem is vagytok együtt – ráncolta homlokát.

- Ami azt illeti igen is, együtt vagyunk, csak féltem eddig elmondani neked – megálltam a pakolással és félve fordultam felé.

- Ugye most ezt nem mondod komolyan? – kérdezte dühösen.

- De komolyan mondom. Megbocsátottam neki. Nem értem mi bajod van – mondtam én is dühösen.

-  ÁÁ… végül is csak felpofozott egy buli kellős közepén. Ez tényleg nem olyan nagy bűn. A helyedben én is megbocsátottam volna neki – gúnyolódott.

- Be volt rúgva, nem tudta mit tesz – védtem.

- Ó… és ez ugye mindenre mentség. Én is rendszeresen megverek másokat, ha be vagyok rúgva… Hova tetted az eszed? Gondolkoztál egyáltalán? Miért bocsátottál meg neki? – kelt ki magából.

- Azért mert szeretem. Érted?? Szeretem és egyébként is semmi közöd ahhoz, hogy én mit teszek – ekkor közelebb jött hozzám és úgy beszélt.

- Már, hogy ne lenne közöm hozzá? A húgom vagy! Az a dolgom, hogy megvédjelek az ilyen erőszakos állatoktól – elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem, de ő kezével maga felé fordította.

- Igen, az a dolgod? Akkor még is miért nem jöttél el fél éven keresztül? Ha annyira védeni szeretnél, akkor nem mennél el hónapokra! – tudom, hogy szemétség volt tőlem ezt felhozni. Tudom, hogy nem ő tehet róla, és mihelyst kimondtam meg is, bántam ugyan is láttam szemében a bűntudatot és én, ezt nem akarom, még akkor, sem ha most veszekedünk. Nem akartam még a legkisebb mértékben sem megbátntani, de most akarva-akaratlanul, sikerült…

- Ne legyél igazságtalan. Te is nagyon jól tudod, hogy szívesen lennék veled, de nem tehetem, mert ez a munkám és a fiúkat sem hagyhatom cserben – mondta halkan, bűntudattal teli hangon majd kiment a szobámból.

- Niall én nem… - nem mondhattam végig, mert becsapta a szobám ajtaját mire én összerezzentem.

Csodás, ezt jól megcsináltad Chelsea. Mérgemben felnyögtem és belerúgtam a hozzám legközelebb álló tárgyba, ami ez esetben nem más volt, mint az ágy. Hatalmas hibának bizonyult, ugyan is akkorát belerúgtam, hogy fájdalmamban ráestem az egyik bőröndre. Jobban mondva inkább bele. Ha most valaki benyitna, azt hinné hülye, vagyok. Fetrengtem egy ideig a ruhákon majd bepakoltam a maradék cuccomat is. Mikor végeztem még mindig ideges voltam ezért úgy döntöttem, inkább kitáncolom dühömet, és nem rugdosom tovább a tárgyakat, saját káromra. Megkerestem az mp4-esem és már mentem is a próbaterembe. A lejátszót rácsatlakoztattam az ott lévő hangszórókra és elindítottam. Beálltam a terem közepére behunytam a szemem és vártam. Vártam, hogy egész testemet átjárja a zene aztán táncolni, kezdtem. Minden érzésemet beleadtam és éreztem, hogy egyre nyugodtabb leszek. A tánc mindig is megnyugtatott. Többek között ezért is kezdtem el táncolni. Mikor kicsi voltam, sokszor csúfoltak és ezért különcnek éreztem magam, de amikor táncolok akkor nem, akkor vagyok igazán önmagam, és nem érdekel, ki mit gondol rólam. El sem tudom képzelni az életemet tánc nélkül. Belehalnék, ha többet nem táncolhatnék.

Mikor a zene végig ment már kezdődött is a következő én pedig folytattam tovább a táncolást. Ebbe is beleadtam mindent és próbáltam kihozni magamból a maximumot. Mikor vége lett a számnak valaki megszólalt mögöttem.

- Aszta, ez jó volt – mondta elismerően. Ijedten kaptam oda a fejem ahonnan a hang jött.

- Mióta nézel? – kérdeztem ijedten.

- Elég régóta ahhoz, hogy tudjam, nagyszerű táncos vagy. Gondolkoztál már azon, hogy táncos légy? – kérdezte érdeklődve én, pedig közben kikapcsoltam a zenét.

- Hát, tudod, azért jelentkeztem táncművészeti főiskolára, hogy táncos legyek – mosolyogtam rá – de gondolom, nem azért jöttél, hogy ezt most megvitassuk… Szóval ki vele, mit szeretnél?

- Mi volt az előbb ez a veszekedés? Niall nem hajlandó kijönni a szobájából és be sem enged minket – mondta aggodalmasan.

- Nem lehetne hanyagolni ezt a témát? – kérdeztem.

- Miért? Tudod, nem lehet olyan kis dolog. Niall-t még soha nem hallottam kiabálni és belőled sem néztem volna ki… És amit hallottunk… Ki ütött meg? – folytatta a kérdezősködést és éreztem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa.

- Ez magánügy és nem szeretnék róla beszélni. Ha csak ennyit akartál, akkor… - itt félbehagytam a mondatot, úgy is érti, mire célzok. Vettem egy mély levegőt, hogy lenyugodjak és szerencsére használt is.

- Igazából lenne még valami… - mondta félénken.

- Ki vele Liam – bíztattam.

- Hát… tudod a hónap elején, csatlakozik hozzánk Danielle, a barátnőm és Eleanor, Louis barátnője. Szeretném elvinni valahova, de nincs ötletem, vagy is van, de azok nem elég jók. Mivel te lány vagy gondoltam talán tudnál nekem segíteni – mondta szégyenlősen. Ez olyan aranyos dolog tőle.

- Mesélj róla egy kicsit… mi a hobbija? Mi a munkája? Mit szeret csinálni? – kérdezősködtem.

- Mind a háromra a tánc a válasz – mondta elgondolkozva és közben mosolygott, ahogy eszébe jutott.

- Mit is mondtál, mi a neve? – nem lehet, hogy ő legyen az…

- Danielle Peazer – válaszolt.

- Na nee… ez most komoly? Tényleg ő a barátnőd? – kérdeztem izgatottan.

- Igen, miért? – látszik rajta, hogy meglepődött lelkesedésemen.

- Ohh, hát csak, azért mert imádom őt… Egyébként van egy jó ötletem, hogy hova vidd – mosolyodtam el.

- Komolyan? – csillantak fel szemei.

- Komolyan. Szóval vidd el vacsorázni aztán táncolni, de ne egy disco-ba. Olyan helyre vidd, ami elegáns és ott van a helyszínen zene, ahol lehet táncolni vacsora után. Na szóval érted mit akarok kinyögni… - hadartam össze-vissza.

- Jó ötlet, de van ezzel egy aprócska gond. Nem tudok táncolni – szomorodott el.

- Azon könnyen tudunk segíteni… majd én megtanítalak, ha akarod, akkor akár most rögtön is – ajánlottam fel segítségem.

- Köszi, életmentő vagy, de nem ma, inkább holnap, ha lehet – látszik rajta, hogy bárit megtenne azért, hogy örömet szerezzen barátnőjének és én, ezt nagyon tudom benne tisztelni. Vajon Jeremy is megtenne értem bármit? Ő is szeret annyira engem, hogy ilyeneken törje a fejét? – hahó – Liam lengette előttem a kezét. Gondolom, elbambultam.

- Persze, holnap jó lesz – mondtam gyorsan.

- Még egyszer köszönöm – mondta majd elindult, de útközben meggondolta magát és visszafordult – ja és még valami. Szerintem beszéljétek ezt meg. Nem jó így látni titeket és ne arra menjen el a nyár fél év után, hogy nem szóltok egymáshoz – komolyan nézett rám majd megölelt és utána már tényleg egyedül hagyott. Igazából teljesen igaza van. Nem kéne ilyen hülyeségekre pazarolni azt a kis időt, amit itt töltök. Bocsánatot kell tőle kérnem. De először is lezuhanyozok, mert megizzadtam a táncban. Visszamentem a szobámba, hogy összeszedjem a szükséges dolgokat. Az óra már 22:11 percet mutatott. Nem gondoltam volna, hogy már is ennyi az idő. Visszatettem az előszedett ruhákat és inkább a pizsamámat vettem ki. Húsz perc múlva már készen is voltam és átmentem Niall-hoz. Halkan bekopogtam, hogy ha esetleg alszik, már akkor ne ébredjen fel. Nem jött válasz ezért óvatosan benyitottam. Az ágyán feküdt és aludt. Nem akartam bocsánatkérés nélkül elmenni, de felébreszteni sem akarom. Becsuktam magam után az ajtót és odamentem hozzá. Befeküdtem az ágyába és mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig magához ölelt.

- Sajnálom – suttogtam bűnbánóan.

- Én is sajnálom, amit mondtam, de értsd meg, féltelek – szorított ölelésén.

-  Egyezzünk meg. Ha akár csak egy kis hibát is ejt én, akármennyire is fájni fog, de szakítok vele. Rendben? – kérdeztem. Én tényleg szeretem Jeremy-t, de a családom fontosabb. Niall fontosabb!

- Rendben – mondta vidámabban.

- Lehetne, hogy itt aludjak? – kérdeztem félénken.

- Persze – mosolyodott el.

Nyomtam arcára egy cuppanós puszit, majd visszadőltem mellkasára és elaludtam…