1. Kezdjük az elején...

Hát itt is lenne az első fejezet. Tudom, hogy későbbre mondtam, de egyezséget kötöttem barátnőmmel... Ez most nem lett valami hosszú, de ígérem a későbbiekben hosszabb fejezetek lesznek. Kérlek titeket, hogy írjatok komikat, hiszen abból tudom, hogy érdemes-e folytatni vagy sem. Előre is köszönöm. Jó olvasást!!

A vonat hatalmas kerékcsikorgással állt meg az állomáson. Hát eljött ez is. Végre magam mögött hagyhatom minden gondomat egy egész nyáron át. Mostanában összejöttek a dolgok, és eléggé kikészültem, ezért is örülök annak, hogy az egyik féltestvérem meghívott magukhoz nyárra. De nem csak nekem nehéz az utóbbi időben, hanem testvéreimnek is. Ahhoz, hogy ezt megértsétek, azt hiszem az lesz a legjobb, ha elmesélek mindent magamról és az életemről. Kezdjük az elején…

1994. 03. 11.-én láttam meg a napvilágot az Írország béli Mullingar-ban. Édesanyám (Mary) egyedül nevelt bár édesapám fizette a gyerektartást a nevére vett és havonta legalább kétszer meglátogatott. Hogy miért nem lakott velünk és voltak együtt anyával? A válasz egyszerű: apának már volt egy családja. Apa (Bobby) és a felesége (Maura) folyton veszekedtek ezért úgy döntöttek elvállnak, pedig ekkor már volt egy fiuk. Fél évig éltek külön és ez alatt az idő alatt ismerkedett meg anyával és lettem én. Aztán apa és a felesége kibékültek, persze ekkor még nem tudtak rólam, viszont ekkor már a második féltestvérem hat hónapja megfogant. Így hát a mai napig is egy család, vagy is nem egészen, de mielőtt elmondom, hogy miért nem, meg kell tudnotok mi történt anyával. Szóval mikor megtudta, hogy terhes sokáig gondolkozott azon, hogy elvetesse- e vagy sem, hiszen 23 évesen egyedül felnevelni egy gyereket nem hiszem, hogy sokaknak ott szerepelne az álmai között. Mivel itt vagyok, és élek gondolom, kitaláltátok, hogy végül úgy döntött megtart. Mikor három éves voltam megismerkedett egy férfivel a neve Patrick Peterson. Négy évvel később összeházasodtak, így ő lett a második apám. Nagyon szeretem őt, olyan, mint ha ő az édesapám lenne. Ő volt az, aki bíztatott 7 évesen az első edzésemen, ugyan is „akrobata” vagyok, vagy is voltam. 13 éves koromban az országos versenyen az egyik ugrásom rosszul sikerült és nem tudtam elkapni a gerendát, így lezuhantam a földre. Súlyosan megsérültem. Először úgy gondolták az orvosok, hogy többet nem tudok majd lábra állni, de szerencsére tévedtek. Ezután nem engedtek anyáék versenyezni. Innentől kezdve az egyetlen szenvedélyem a tánc maradt. Most pedig anya és Patrick elválnak csakúgy, mint édesapám és a felesége. Anya és apa rájöttek, hogy szeretik egymást, és együtt akarnak lenni. Tudom, hogy ennek örülnöm kéne, de nem tudok, mert mostohaapámat sokkal jobban szeretem, mint az igazit és ő is úgy tekint rám, mint ha az igazi lánya lennék. Bátyáim sem örülnek, hiszen anyukájuk egyedül marad.

Nos ez az egyik ok, amiért mostanában zárkózott vagyok. A másik pedig az, hogy barátom (Jeremy) és én elég csúnyán összekaptunk. Természetesen azon, hogy miért kell nekem a nyarat London-ban töltenem. Azt hiszi, ott majd találok jobbat nála és lecserélem. Pedig soha nem tennék vele ilyet, mert én szeretem őt! Hogy is csalnám, meg amikor még attól is bűntudatom van, ha egy másik srác flörtöl velem?

Most pedig jöjjön a harmadik ok. Most érettségiztem le és ugyan minden sikerült ötösre – heteken áttartó fárasztó tanulással – félek, hogy nem vesznek fel a táncművészeti főiskolába London-ba. Még be kell mennem egy alkalmassági vizsgára, ami annyiból fog állni, hogy választanak nekem ott helyben zenét, és rögtönöznöm kell majd. Oké, nem az a baj, hogy nem tudok rögtönözni, de biztos vannak nálam sokkal jobbak is és félek, hogy én kevés vagyok oda. Viszont, ha még is felvesznek, akkor oda költözöm Patrick-hez, ugyanis miután elválnak anyával ő oda fog költözni. Anya és apa nem örül az ötletemnek, viszont mostohaapám annál inkább. E miatt is túl vagyunk pár veszekedésen. Mindig az lett a vége a veszekedéseknek, hogy dühöngve csaptam be a szobaajtóm, anyám orra előtt.

Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy felfedjem bátyáim és a saját kilétemet. A nevem Chelsea Horan a bátyáim pedig Greg és Niall James Horan. Gondolom, most meglepődtetek, hiszen az újságok nem írnak rólam és senki, sem tudja a családon és Jeremy-n kívül, hogy én rokoni kapcsolatban állok velük. Ez azért van, mert titokban tartottuk, hogy normális életem lehessen. Imádom a bátyáimat. Sok időt töltöttünk együtt. Nagyon hasonlítok Niall-re, akár ikrek is lehetnénk. Kb. egy magasak, vagyunk, szőke hajunk és kék szemünk van, na és persze mind ketten imádunk enni, bár én vegetáriánus vagyok. Igaz, hogy mind kettőjüket nagyon szeretem, de Niall mindig is közelebb állt hozzám. Neki mindig, mindent elmondhattam. Nincsenek igazi barátaim, csak is olyanok, akik azért barátkoznak velem, mert Jeremy-vel járok. Ő a „menő” az iskolában. Mondjuk most, hogy elballagtunk már csak volt a menő… Szóval nem volt kitől elbúcsúznom utolsó napomon.

A bandát nem ismerem vagy is Zayn-t ismerem, de a többieket nem. Kétszer voltak itt Niall-nél, de én egyszer sem voltam a városban így még a létezésemről sem tudnak. Zayn-t pedig azért ismerem, mert egyszer eljött egyedül bátyámhoz és akkor épp náluk voltam, azt is tudja, hogy a húga vagyok.

Hát nagyjából ennyi, amit tudni kell rólam. Ha valamit elfelejtettem volna, akkor az a későbbiekben úgy is ki fog derülni.

A vonat lassulni kezdett, majd megállt. El sem hiszem, hogy végre itt vagyok Londonban. Már annyira vártam ezt a nyarat. Na, de most azt hiszem jobb lesz, ha gyorsan leszállok, ugyanis nem ez a végállomás és még a végén fent ragadok, és elvisz isten, tudja hova. Megfogtam két bőröndömet és le is szálltam. Kimentem a pályaudvar elé és vártam hátha jön egy taxi. Szerencsém volt mivel pár percen belül megjelent egy. Beszálltam, bediktáltam a címet és már úton is voltam ismét. Kb. 20 perc múlva egy hatalmas ház előtt állt meg. Kifizettem az utat, kiszedtem a csomagjaimat és elindultam a bejárat felé. Kopogtam majd vártam egy ideig, de nem hallottam semmit odabentről ezért újra kopogtam. Ezúttal pár másodperccel a kopogás után kinyílt az ajtó.

- Szia, én… - kezdtem bele mikor az egyik (számomra ismeretlen) bandatag ajtót nyitott.

- Ez nem igaz. Hány rajongó fog ma még zaklatni minket? – tette fel a költői kérdést bosszúsan a magas, göndör hajú fiú - bocsi, de most erre nem érünk rá – mondta, majd becsukta az ajtót. Hát ez remek… na jó, próbáljuk újra. Ismét kopogtattam mire az előbbi fiú (azt hiszem ő Harry) dühösen, nyitotta ki az ajtót. Már szólásra nyitotta a száját, de én megelőztem.

- Nem vagyok rajongó. Én Niall-hoz jöttem, ugyanis a húga vagyok. Itthon van? – kérdeztem.

- Jajj ugyan már… ilyen hazugsággal nem éred el, hogy beengedjelek – nézett rám szánakozva.

- Nem hazudok! Vádaskodás helyett inkább válaszolj a kérdésemre! Itthon van? – kérdeztem most már én is kicsit bosszúsan.

- 1. Tudnék róla, ha lenne egy húga! 2. Semmi közöd hozzá, hogy itthon van-e és 3. Ha még egyszer bekopogsz, feljelentelek magánlaksértésért – jelentette ki határozottan, majd ismét becsukta az ajtót. Na jó elegem van. Megölöm Niall-t ha, megtalálom! Hogy felejthette el elmondani a többieknek, hogy jönni fogok? Oké, hogy titokban akarta tartani előttük, hogy a húga vagyok, amíg nem találkozunk személyesen, de attól még mondhatta volna, hogy jön egy ismerőse vagy valami… mindegy, ha Harry nem enged be, akkor majd bemegyek magamtól…