32. Át fogjuk vészelni...

Egyáltalán nem így terveztem ezt az egészet és tudom, hogy ez lett egész eddigi "pályafutásom" legrosszabb része, amit nagyon sajnálok! :/ 

-         Zayn sajnálom, de én… ezt nem bírom – zokogtam fel.

Nem tudom megtenni! Az agyam azt mondja, mondjam ki gyorsan és legyek rajta túl végre, de szívem abban reménykedik, hogy nem kell megtennem, hogy nem lesz semmi következménye annak, ha nem teszem meg.

-         Nyugodj meg – ölelt magához szorosan - át fogjuk vészelni ezt az egészet és ne feledd, hogy az orvos azt mondta van remény – félreértette, azt hitte, hogy a vakságomról beszélek. Talán jobb is így… Talán, ha elérném valahogy, hogy ő szakítson velem, akkor nem fájna annyira, nem nekem kéne kimondanom.

-         Nem, Zayn. Te egy világsztár vagy, millióan rajonganak érted, neked ott vannak a fellépések, a fotózások és az interjúk. Jobb dolgod is van annál, mint, hogy a vak barátnőddel foglalkozz. Talán jobb lenne ha… - hagytam függőben a mondatot és vártam, hogy kimondja. Be kell látnia, hogy fontosabb a karriere, mint én.

-         Nem fogok szakítani veled, csak mert vak lettél. Ezt azonnal verd ki a fejedből – győzködött.

-         Be kell látnod, hogy akárhány barátnőd lehet még, de band… - nem hagyta, hogy végig mondjam, félbeszakított.

-         Te pedig értsd meg, hogy nekem csak te kellesz, és ne próbálj meg meggyőzni arról, hogy szakítsak veled, ha csak nem te akarsz szakítani velem – mondta majd felállt mellőlem és kirohanását csak az ajtó csapódása jelezte.

Dermedten ültem a kórházi ágyon és vártam a csodára. Úgy látszik így nem fog menni. De mit tegyek most? Én sem bírom kimondani és ő sem fogja. Talán hagyjam csak úgy itt? Az jobb lenne? Se szó, se beszéd, lépjek le és fogjam arra, hogy nem egy vak lánnyal kéne lennie? Az szemétség lenne tőlem, de ha nincs más mód…

-         Mi történt? – jött be bátyám aggódva - Zayn miután kijött tőled egy szó nélkül, dühöngve elrohant. Összevesztetek? – tette fel óvatosan a kérdést.

-         Csak… volt egy kis nézeteltérésünk, de semmi komoly – igyekeztem meggyőzően mondani.

-         Biztos? – úgy látszik nem nagyon sikerült.

-         Igen, biztos – mosolyogtam a hatás kedvéért.

-         Az előbb itt volt egy barátnőd. Azt mondta siet ezért hagyott neked egy levelet – megrémültem. Nekem nincs egy barátnőm sem. Ez csak ő lehet! – Azt írja, hogy…

-         Ne, ne olvasd el! – tiltakoztam hevesen. Ha Niall meglátja az újabb fenyegetést, akkor kérdezősködni fog és szól a rendőrségnek is.

-         Ugyan, ne butáskodj már! Szóval… „Kedves Chelsea! Nemrég megtudtam, hogy kórházba kerültél. Sajnálattal hallgattam végig, amikor elmondták, hogy megvakultál… - persze, biztos arra számított, hogy komolyabb bajom lesz – Remélem, mihamarabb felépülsz, és ne feledd, hogy négy nap múlva találkozunk. Ja, puszilom apukád és hidd el ezúttal jobban fogunk szórakozni, mint legutóbb! Üdvözlettel: L.R.”

Levegőt sem mertem venni az utolsó mondata után, nehogy elsírjam magam Niall előtt. Nem szabad, hogy észrevegye, hogy rettegek. Ekkor valaki benyitott.

-         Niall, kijönnél egy kicsit? – szólalt meg Liam, ezzel megmentve engem.

-         Persze. Mindjárt visszajövök Chels – simított végig az egyik karomon, majd kiment.

Mit csináljak most? Ha nem tűnök el a színről négy napon belül, akkor azt apa egészsége bánja és ezúttal komolyabb dologra számíthatok, mint egy ki méreg. Tényleg nem tehetek mást, mint, hogy lelépek egy szó nélkül. Már csak azt kell kitalálni, hogy-hogy csináljam anélkül, hogy észrevennék, na meg az is jó lenne, ha nem esnék át egy korláton, mert nem látok semmit.

-         Chels sajnálom, de be kell mennünk stúdiózni. Paul azt mondta, hogy nem maradhatunk itt, mert akkor nagyon elmaradnánk. Már így is három órája ott kéne lennünk – jött be Niall.

-         Semmi baj! Miattam nem kell aggódnod, hiszen egy kórházba vagyok… Mi baj történhetne? – így legalább feltűnés nélkül elmehetek.

-         Rendben. A telefonod ott van az ágyad jobb oldalán lévő éjjeliszekrényen, ha esetleg történne valami – idejött hozzám nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment.

Mihelyst meghallottam az ajtó csukódását kutatni kezdtem a telefonom után. Kitapogattam az éjjeliszekrényt, majd a rajta található tárgyak közül próbáltam megtalálni a telefonom. Mire levertem az éjjeliszekrényen lévő tárgyak tartalmának felét, végre megtaláltam.

Még szerencse, hogy apát gyorshívóra tettem még mikor vettem a telefont, különben most szenvedhetnék egy órát mire a megfelelő számot megtalálnám.

-         Szia, kicsim. Mi újság? – vette fel a második csöngés után.

-         Szia, apa. El tudnál értem jönni a Royal Brompton kórházba? – kérdeztem.

-         Persze, de mi történt? Ugye nincs bajod? – kérdezte ijedten.

-         Ha ideértél mindent elmondok, csak annyit szeretnék még kérni, hogy senkinek se szólj, hogy jössz, még Niall-nek sem – kértem.

-         Miért? – kérdezte gyanakodva.

-         Majd elmondom ezt is, ha itt leszel, csak ígérd meg, hogy nem szólsz – sürgettem.

-         Rendben, nem szólok senkinek, ígérem – mondta, mire megkönnyebbültem.

-         Köszönöm, szia – köszöntem el, majd letettem a telefont.

Most már csak meg kell várnom, hogy ideérjen és mindennek vége lesz. Nem kell attól félnem, hogy valakinek baja esik. Zayn pedig, nos, ő bizonyára talál majd magának egy szép és kedves lányt, akivel összeillenek és boldogok lesznek, engem pedig majd elfelejt. Neki is így lesz a legjobb. Ami pedig engem illet, majd csak elviselem valahogy.

De csak nem hagyhatom itt őket. Még a végén azt hinnék, hogy megint elraboltak. Ha felhívom őket, akkor elgyengülök. Talán hagyhatnék itt nekik egy levelet. De, hogy írjam meg, ha nem látok? Ekkor az ajtó kinyílt és én megijedtem, hogy valamelyikük még is itt maradt vagy visszajött.

-         Jó estét Ms. Horan. Meghoztam a vacsoráját – szólalt meg nagy megkönnyebbülésemre egy nővér.

-         Megtenne nekem egy aprócska szívességet? – jutott eszembe a fantasztikus ötlet.

-         Attól függ, mi lenne az – tette le valahova, nem messze tőlem a vacsorát.

-         Hozna egy tollat meg egy papírt és leírná azt, amit mondok, majd átadná annak, akinek mondom, amikor bejön a kórházba? – mondtam el neki kérésemet

-         Igen, mindjárt jövök – válaszolta, nagy örömömre.

Fél óra múlva végre megérkezett apa. A levelet már elvitte a nővér és mikor a srácok idejönnek, akkor meg fogják kapni. Elmentünk a holmimért. Odaadtam apának a kulcsot és bement összepakolni a dolgaimat, majd mikor végzett a kulcsot betette a postaládába. Egész hazafelé úton meséltem a történteket. Szólni akart a rendőrségnek, de szerencsére lebeszéltem róla. Így lesz a legjobb.

Mikor hazaértünk, felkísért a szobámba, kezembe adta a pizsamámat és bekísért a fürdőszobámba, körbevezetett a helységben, majd magamra hagyott. Olyan gyorsan fürödtem, ahogy csak tudtam bár vakon ez nem olyan egyszerű. Mikor végeztem visszamentem a szobámba és lefeküdtem. Mivel végre egyedül maradtam, kisírhatta magam. Egész éjszaka sírtam, aztán valamikor elnyomott az álom. A telefonom csengőhangja ébresztett. Elvettem az éjjeliszekrényről és megnyomtam a „fogadás” gombot…

*L.R. = Legnagyobb Rajongód

Kellemes őszi szünetet mindenkinek! :)

31. Nincs más kiút

Köszönöm a kommenteket az előző részhez!! Nagyon örültem nekik és szavazatoknak is! Itt is lenne a következő rész. Jó olvasást!

Niall szemszöge

Mindenki lesokkolva, mozdulatlanul állt a helyén Chelsea kijelentése után, míg ő egyre csak zokogott. Legelőször én eszméltem fel döbbenetemből és oda siettem hozzá. Leültem mellé az ágyra és szorosan húztam magamhoz.

-         Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Biztos helyre lehet hozni egy műtéttel vagy valamivel – nyugtattam és szavaimban még én magam sem bíztam.

-         Megyek, szólok az orvosnak – eszmélt fel végre Louis is döbbenetéből. Pillanatokkal később Zayn is Chels mellett termett és közös erővel vigasztaltuk.

-         Kérem, fáradjanak ki a kórteremből – kérte az orvos mikor ideért.

Chelsea szemszöge

-         Dr. Eriksen vagyok – mutatkozott be az orvos miután a többiek elhagyták a szobát – Mondja csak, hogy érzi magát Ms. Horan?

-         Chelsea, kérem, szólítson Chelsea-nek – kértem, még mindig csordogáló könnyekkel.

-         Rendben, szóval, hogy érzed magad Chelsea? – tette fel újra kérdését.

-         Nos, ami a legfontosabb azaz, hogy nem látok. Teljes a sötétség. Mintha éjszaka lenne és a sötétben kéne tapogatóznom. Kicsit rosszul is vagyok és fáj a fejem is, de ezek elhanyagolhatóak a vakságom mellett. Van rá esély, hogy újra lássak? – kérdeztem reménykedve a pozitív válaszban.

-         Talán, de addig nem tudok semmit mondani, amíg meg nem vizsgáltam, szóval kezdjünk is hozzá – mondta, majd hallottam, hogy közelebb sétál. Egyik kezével felemelte államat és maga felé fordította fejemet – most lát valamit?

-         Nem látok semmit… - válaszoltam.

-         És most? – kérdezte.

-         Egy halvány fénysugarat sem – mondtam reményvesztetten.

-         A pupillák nem reagálnak semmilyen fényviszonyra, a méreg valószínűleg elérte a látóideget és megroncsolta azt. Műtéti úton nem lehet helyrehozni, csak abban reménykedhetünk, hogy magától helyrejön. Ha pár napon belül nem észlelsz javulást, akkor sajnos már sosem fog visszatérni a látásod – mondta a számomra végzetes hírt – Amíg eszméletlen voltál, felhívtuk a rendőrséget és most itt vannak, szeretnének feltenni néhány kérdést neked. Szólok nekik, hogy bejöhetnek – mondta, majd kiment, legalább is a hangokból ítélve.

Két kérdés fogalmazódott meg bennem jelen pillanatba. Az egyik, hogy hol és mikor sikerült megmérgeznie? Erre az egyetlen ésszerű válasz a stúdió volt és a tea. Biztos, hogy abban volt a méreg, én hülye pedig gondolkozás nélkül ittam meg. A másik pedig, hogy mihez fogok kezdeni, ha nem tér vissza a látásom? Vége a táncosi karrieremnek, pedig még el sem kezdődött. Nem láthatom többé Niall-t, sem Zayn-t és senki mást sem. Nem láthatom többé a csillagos eget, sem a gyönyörű tájakat. Semmire sem leszek jó, nem tudok majd semmit sem csinálni.

-         Jó napot! Thomson biztos vagyok, maga bizonyára Ms. Horan – szólalt meg egy számomra ismeretlen mély hangú férfi. Nem tudtam pontosan merről jött a hangja így csak nagyjából tudtam behatárolni merre is kéne néznem – szeretnék feltenni magának néhány kérdést, ha nem bánja?!

-         Persze, nyugodtan – mondtam.

-         Ismer valakit, aki az életére törne? – tette fel első kérdését.

Igazából ez egy nagyon jó kérdés, mivel én magam sem tudom, hogy ismerem-e az illetőt vagy sem. Csak azt tudom, hogy valaki nagyon el akar távolítani a banda és főként Zayn mellől és nem riad vissza semmitől, megtesz mindent annak érdekében, hogy elérje a célját.

-         Én… - talán nem kéne elmondanom, hiszen azt mondta, ha szólok akárkinek is azt nagyon megbánom. Nem hiszem, hogy a véletlen műve, hogy nem halálos dózist kaptam. Ha meg akart volna ölni, akkor már rég halott lennék. Ez csak figyelmeztetés volt – nem, nem ismerek senkit, aki végezni akarna velem.

-         Biztos benne? – kérdezett rá.

-         Igen, teljesen biztos - bólintottam határozottan.

-         Van olyan személy, aki utálja vagy haragszik magára – tette fel következő kérdését.

-         Nézze, uram! Egy olyan személy barátnője vagyok, akiért millióan rajonganak. Biztos vagyok benne, hogy a rajongói 50%-a utál engem azért, mert velem van – válaszoltam.

Feltett még jó néhány keresztkérdést, hátha kiszed belőlem egy nevet vagy akármit, de még, ha akarnék, se tudnék segíteni. Néhány perc múlva végre visszajöhettek a fiúk. Elmondtam nekik, hogy mit mondott az orvos, mire ők vigasztalni kezdtek, csakhogy nekem nem volt rá szükségem. Teljesen jól vagyok, már beletörődtem, nem hiszem, hogy egész életemben ezen kéne siránkoznom. Csak megkeserítené a mindennapjaimat és az időt sem visszaforgatni, sem megváltoztatni nem lehet. Miután belátták, hogy tényleg nincs szükség vigasztalásra, inkább azon dolgoztak, hogy jó kedvem legyen, mivel hiába törődtem bele a vakságba, attól még boldog nem vagyok… De nem tudtam odafigyelni rájuk, mert végig csak egy dolgon járt az agyam: azon, hogy mit kéne most tennem.

Talán szakítanom kéne Zayn-vel, engednem kéne a fenyegetésnek. Ha nem teszem meg, akkor ez az őrült képes és megöl engem vagy a családom bármely más tagját és azt nem hagyhatom. Vagy ott van még az a lehetőség is, hogy elmondok neki mindent és megpróbáljuk együtt megoldani a dolgot. De miket is gondolok? Még is, hogyan tudnánk megoldani? Hiába próbálna segíteni, nem sikerülne. Kevesek vagyunk mi ehhez. Ha pedig bevonnánk a rendőrséget is az ügybe, előbb halnék meg, mint, hogy akár mit is kiderítenének a fenyegetőmről. Semmi értelme reménykedni. Minden próbálkozás hiábavaló lenne. Akármennyire is fáj, de szakítanom kell vele. Nincs más megoldás.

-         Valami baj van? – kérdezte Zayn mikor észrevette, hogy nem nevetek a hülyeségeiken.

-         Beszélhetnénk kettesben? – nyögtem ki nehezen.

-         Persze – kiküldte a többieket, majd visszajött és leült mellém az ágyra.

Szólásra nyitottam számat, de egy hang sem jött ki rajta. Miért nem megy? Miért nem tudom kimondani, hogy vége? Miért így kell véget érnie? És legfőképp: miért pont most? Még csak most jöttünk össze nemrég és már is el kell, hogy váljanak útjaink.

Éreztem, ahogy az első könnycseppek végigfolynak arcomon. Hogy mondjam ki? Egyszerűen és gyorsan, mint, ahogy a sebtapaszt szokás letépni a sebről, hogy ne fájjon annyira vagy adagoljam be lassan és hagyjam, hogy magától jöjjön rá és eméssze fel, mint a tűz az erdőt?

-         Chels, mondd mi a baj? Megijesztesz – szólalt meg aggodalmasan Zayn, mire összerezzentem. Itt az idő, meg kell tennem! Kezeimmel tapogatózni kezdtem és megfogtam arcát. Felidéztem rosszfiús tekintetét, amivel akkor nézett rám, amikor perverz gondolat jutott eszébe, mire fájdalmasan elmosolyodtam. Már soha sem láthatom azt a mosolyt az arcán. Tudom, hogy csak két hónapja találkoztunk újra, hosszú idő után és alig több mint egy hete vagyunk együtt, de szeretem. Szeretem őt és nem akarok vele szakítani. Egyszerűen nem megy pedig muszáj. Ha nem teszem meg, akkor valakinek, aki fontos számomra, baja esik. Megteszem!  

-         Zayn sajnálom, de én…

30. Maradandó

Kitettem egy új szavazást. Ha megkérhetlek rá titeket, akkor légyszi szavazzatok.Nagyon szépen köszönöm az előző részhez írt kommenteket és szavazatokat!! Remélem nem okozok majd csalódást ezzel a résszel... Jó olvasást!

Zayn szemszöge

Semmi sem tudná most elrontani a kedvemet. A családom aranyosnak találta Chels-t és örülnek, hogy egy ilyen lánnyal jöttem össze, a húgomat pár napon belül kiengedik a kórházból és a hazafelé úton történt kis balesetből sem lett nagy baj, hála az égnek. Bár Chelsea ujja eltört, amiért bűntudatom van, de örülök, hogy nem történt nagyobb baj.

Most éppen egy reggeli műsorban vagyunk interjún. Elég unalmas. Az egyetlen pozitívum, hogy belátok a színfalak mögé és látom Chels-t.

-         Zayn, mostanában egyre többször hoznak téged hírbe Niall húgával, Chelsea-val. Mi van köztetek? Van valóság alapjuk a cikkeknek? – ébresztett fel elmélkedésemből a műsorvezető.

-         Igen, van valóság alapjuk. Chels és én együtt vagyunk – válaszolok büszke mosollyal, mire a közönség különbözőképp reagál. Vannak, akik mosolyogva tapsolnak, sírnak vagy éppen fújoznak, de nem érdekel, mert ebbe még ők sem szólhatnak bele.

-         A stúdióban lévő rajongóitok elég vegyes véleménnyel vannak erről, mit mondanál az utálkozóknak? – kérdezte a műsorvezető.

-         Csak annyit, ha igazi rajongók, akkor örülnek annak, hogy boldog vagyok, és nem bántják Chesea-t - mondom a közönséget nézve majd mosolyogva fordulok a színfalak felé, Chels-hez, de mikor meglátom őt, azonnal arcomra fagy a mosoly.

A falnak dőlve próbálja megtartani magát. Elejti a kezében lévő tárgyat és lábai nem bírják tovább megtartani súlyát, összeesik. Nevét kiáltva azonnal felpattanok helyemről és odarohanok hozzá, nem érdekel, hogy élő adásban vagyunk. Mikor a többiek is észreveszik, hogy baj van, rögtön idejönnek ők is. Próbálom felkelteni, de nem sikerül. Eszméletét vesztette. Hatalmas félelem uralkodik el rajtam. Mi történhetett? Mi baja lehet?

A kamerások idejönnek, és az arcunkba tolják a kameráikat. Dühösen lököm félre az egyiket, aki éppen Chelsea-t veszi. Az egyik stábtag már hívja a mentőket én pedig rettegve szorítom barátnőm kezét. Mikor pár perc múlva megérkeznek, a mentősök akkor sem engedem el egy pillanatra sem. Velük megyek az autóval. A fiúk pedig utánunk jönnek. Egész úton csak nézem, ahogy az orvosok próbálnak javítani a helyzeten, de amikor meghallom, hogy a keringése összeomlott, kétségbe esek.

Mikor megérkezünk a kórházhoz, gyorsan szedik ki a hordágyat az autóból és tolják be. Végig mellettük loholok, és még mindig nem engedem el Chels kezét. Aztán egyik ajtó előtt az egyik nővér visszatart.

-         Engedjen be, mellette akarok maradni – próbálom kikerülni.

-         Sajnálom, de ide már nem mehet be, csak hátráltatná az orvosokat. Ezt maga sem akarhatja – mondja, mire belátom, hogy igaza van és leülök az egyik folyosón lévő székre.

Mitől lett ilyen hirtelen rosszul? Reggel még minden rendben volt, sőt mikor a stúdióban elbúcsúztunk az adás előtt még akkor is jól volt. Kicsit ideges volt és félt a rajongók véleményétől, de jól volt. Nem értem mi történt. Istenem, csak ne legyen nagy a baj. Nem akarom elveszíteni. Nem is tudom, mit tennék, akkor, ha elveszíteném. Hogy lehetek ilyen hülye? Miért kell egyből a legrosszabbra gondolnom. Lehet, hogy csak a sok idegességtől van. Igen, attól van, nincs semmi komoly baj. Ekkor telefonom csörögni kezdett.

-         Hol vagy? – kérdezte Liam.

-         2. emeleten az 5-ös műtőnél – válaszoltam. Erre már nem mondott semmit, csak letette a telefont.

-         Mi történt? Mondtak már valamit? – kérdezősködött idegesen Niall azonnal, mihelyst megérkeztek.

-         Nem tudok semmit, csak betolták azon az ajtón, engem pedig megállítottak, hogy oda nem mehetek be. Nem mondtak semmit – válaszoltam.

-         De még is mitől lehetett rosszul? – kérdezte Harry.

-         Nem tudom! Érted? Nem tudom! Halványlila gőzöm sincs, hogy mitől lett rosszul. Ha nem vetted volna észre én is ott ültem melletted a stúdióban – förmedtem rá.

Ezek után senki sem szólt egy szót sem. Mindenki csendben várta a fejleményeket. Tudom, hogy nem Harry-n kéne levezetnem a feszültségem, de kiakadtam és most nem pont azzal fogok foglalkozni, hogy kit bántok meg vagy kit nem. Hiába töröm a fejem, ötletem sincs, hogy mi váltotta ki ezt nála és ettől még rosszabb az egész. Ilyenkor nincs felemésztőbb dolog, mint a véget nem érő várakozás miközben semmiről nem tudsz semmit.

**

Lassan két órája várunk és még mindig semmi. Legszívesebben falba verném a fejem, hogy levezessem a feszültséget és valami értelmesebbet csináljak az ujjam tördelésénél. Kedvem lenne sikítva elrohanni, még akkor is, ha ez nem túl férfias dolog. Ha ez még nem lenne elég akkor itt a paparazzi is. Ellepték a kórház területét. Szerencsére még nem jutottak be, de ez szerintem csak idő kérdése.

-         Önök Chelsea Horan hozzátartozói? – kérdezte egy orvos mire mindenki felkapta a fejét.

-         Igen, a testvére vagyok – szólalt meg Niall – ugye minden rendben van vele?

-         A kórházba szállítás során a keringési rendszere összeomlott. Nagy mennyiségű mérget találtunk a szervezetében. A vizsgálatok során kimostuk a gyomrát és vérátömlesztést kapott. Mivel még nem tért magához, nem tudjuk, hogy szenvedett-e maradandó károsodást. Ha felébred, akkor még elvégzünk néhány vizsgálatot és, ha minden rendben, akkor holnap délután akár már haza is mehet. Viszont a vérátömlesztés nagyon megviseli a szervezetet, ezért sokat kell majd pihennie – tájékoztatott az orvos, mire mindenki fellélegzett egy kicsit, ugyanakkor meg is rémült, mert nem baleset volt – Viszont, tájékoztatnom kell önöket, hogy kötelességünk volt szólni a rendőrségnek, a mérgezés miatt. Ha Ms. Horan felébredt, akkor be fognak hozzá menni és kikérdezik.

-         Be lehet hozzá menni? – kérdeztem türelmetlenül.

-         Igen, jöjjenek utánam – intett egyet és bekísért Chels kórtermébe.

Mikor megpillantottam, megijedtem. Bőre hófehér volt, mint egy hullának, sőt szerintem még attól is fehérebb, ha ez lehetséges. Bár gondolom ez a vérátömlesztés miatt van.

-         Ki mérgezhette meg őt? És miért? – tette fel a bennem is felvetődött kérdéseket Louis.

-         Ki tudja? Lehet, hogy Perrie volt… - nézett rám Niall dühösen.

-         Ezt most miért úgy mondod, mint, ha az én hibám lenne? HA Perrie tette, nekem ahhoz semmi közöm – mentegetőzöm.

-         Már hogyne lenne! Azért tette, mert féltékeny, mert Chelsea-vel vagy – vádaskodott továbbra is.

-         Nem én tehetek arról, ha féltékeny! Ha nem emlékeznél, akkor ő volt az, aki kihasznált engem és nem fordítva, semmi joga féltékenynek lennie – dühödtem be most már én is.

-         Srácok, hagyjátok abba! Azzal nem megyünk semmire, ha egymást hibáztatjuk – nézett nyugtatólak Liam először Niall-re, majd rám.

Órákkal később, olyan négy óra felé, mindenki nagy megkönnyebbülésére, Chels ébredezni kezdett. Körülálltuk az ágyat és néma csendben vártuk, hogy kinyissa a szemét, de mikor megtette, sajnos rá kellett jönnünk, hogy nincs minden rendben.

Chelsea szemszöge

Halk pityegést hallottam. Mi történt velem? Mitől lettem rosszul? Vajon meddig voltam eszméletlen?

Megmozdítottam a jobb kezemet, ami elég nehezen ment. Nagyon gyengének éreztem magam. Lassan felnyitottam szemeim és a várt napsütés elmaradt. Teljes sötétség. Olyan sokáig lettem volna eszméletlen, hogy már éjszaka van? Hiába nézek akármerre, mindenhol korom sötét van. De annak a csipogó valaminek, ami a szívverésemet mutatja világítania kéne, nem? Ijedten kezdtem el ismét körbepásztázni a szobát, de ismét semmi.

-         Chels, minden rendben? – kérdezte Zayn aggódva, mire ijedtem összerezzentem.

Nem válaszoltam, nem bírtam a döbbenettől. Az nem lehet! Nem, nem, nem. Biztos csak valami hülye álom az egész. Nem lehet, hogy… Még gondolatban sem bírom kimondani. Szemem megtelt könnyel és patakkén folyt végig arcomon.

-         Chelsea, mi a baj? – hallottam testvérem ijedt hangját.

-         Nem… nem lát..tok – mondtam. majd felzokogtam.

-         Hogy mit mondtál? – kérdezett vissza Liam.

-         Meg… megvakultam!...