Új blog!

Sziasztok!

Új bloggal jelentkezem, ezúttal egy fantasyt hoztam! :)

Itt megtaláljátok!

Itt az előzetes:

Bejelentés

Sziasztok! :)

Gondolom nem lesz nagy meglepetés a bejelentésem miszerint új blogom van... :) Remélem velem maradtok és ez is legalább annyira fog nektek tetszeni, mint ez.

Íme az új blogom: http://theresumptionofatragiclife.blogspot.hu/

39. The End

Sziasztok, drága olvasók!! 

Hát eljött ez a nap is, mikor befejezem a blogot...

Előre is bocsánat a végéért, soha sem voltam jó a befejezésekben, azt hiszem az iskolai fogalmazásaimban is mindig azok sikerültek a legrosszabbra.

Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastátok a blogot és mindig írtatok nekem kommentet, amik mindig nagyon jól estek és ezek bátorítottak mindig egy újabb rész megírására! 

Köszönöm a több mint 16.000. oldalmegjelenítést is és a 30 rendszeres olvasót. El sem tudjátok képzelni mennyit jelentenek nekem ezek a dolgok!

Tudom, hogy nem igazságos dolog kiemelni egy személyt a többiek közül, de szeretném külön is megköszönni MissLocsiFecsi-nek, hogy mindig írt és mindig számíthattam rá, ha segítségre volt szükségem, mert elakadtam vagy nem találtam megfelelő képet! 

Köszönöm Nektek!!

Chelsea szemszöge

Hatalmas csend. Ez tűnt fel először majd a sötétség, amely mindent ellepett. Hiába forgattam a fejem és meresztettem a szemem, hogy keressek egy halvány derengést, egy fényfoszlányt, nem láttam semmit. Felálltam és kezemet magam elé tartva, hogy semmibe se ütközzek bele, elindultam valamerre. Bár nem láttam, még is úgy éreztem, mintha semmit sem haladtam volna, holott a lábai mozogtak. Futni kezdtem, de még mindig ugyan az az érzés kerített hatalmába. Feladtam, nem próbáltam meg elmenekülni a sötétség birodalmából. Leültem a földre. A csend, ami körülvett engem, megnyugtatott és biztonságérzetet nyújtott. Már el sem akartam menni onnan. Örültem, hogy végre békés minden. Itt nem kívánja senki a halálomat, nem érzem azt a lelki és fizikai fájdalmat, amit eddig. Végre minden a helyére került és én most már jól leszek. Amíg itt maradok, addig senki sem bánthat.

Nem tudom mennyi idő telhetett el mióta itt találtam magam. Talán percek, talán órák vagy esetleg napok. Ki tudja? Itt nincsenek percek, órák és napok. Itt csak a most van. Itt nem létezik olyan, hogy idő. Talán már hónapok óta meg kellett volna tennem, akkor nem kellett volna ennyit szenvednem. Ráadásul nem csak én jártam volna vele jobban, hanem mindenki más is. Apa nem szenvedett volna azért, mert minden nap összetörten kellett látnia, a gyűlölködők is örültek volna, hogy végre meghaltam és Jason-nek több ideje lett volna, ha nem mindig engem pátyolgat. Gondolataim folyamán egy halvány hangfoszlány tört át, mely megtörte a békés csendet.

-         Visszatért – kiabálta egy ismeretlen férfihang, majd ismét elcsendesedett minden és én visszamerülhettem gondolataimba.

Meredith szemszöge

Sikerült visszahozni. Életben van. El sem tudnám mondani mekkora megkönnyebbülés, hogy sikerült újraéleszteni. Nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy miattam meghalt a legjobb barátnőm. Vagy is már nem az. Nem érdemlem meg még azt sem, hogy az ismerősének nevezzem magam. Hogy lehettem ekkora hülye? Miért kell nekem mindig mindenbe beleavatkozni? Még akkor is, ha csak jót akartam. Meg szokhattam volna már, hogy nekem soha semmi sem sül el jól. Meg kéne már tanulnom, befogni a számat és leállítani magam. Ha ez így megy tovább, akkor ön és közveszélyesnek nyilváníttathatom magam.  

Mikor beértünk a kórházba, a bejáratnál már orvosok vártak. Mihelyst kinyílt a kocsi ajtaja, gyorsan kiemelték Chelsea-t a hordággyal és már vitték is be. Én azonnal felálltam a helyemről és követtem az orvosokat. Addig mentem utánuk, míg egy nővér meg nem állított és kérte, hogy üljek le a folyosón az egyik székre. Mivel mást nem tehettem, ezért leültem, ahogy mondta. El kellett fogadnom, hogy akár, hogy is szeretnék, nem segíthetek. Chels sorsa az orvosokon múlik.

Niall szemszöge

Hajnali 2:14 volt mikor a repülőgépünk leszállt a kifutópályán. Mihelyst kinyitották az ajtót már futottunk is az előre iderendelt autóhoz. Beszálltunk mind az öten és már száguldottunk is a kórház felé. Szerencsére nem volt messze, ezért 10-15 perc alatt már ott is voltunk. Odamentünk a recepciós pulthoz és sürgetve kérdeztük, hogy hol van Chelsea, mire közölte, hogy átszállították egy másik Londoni kórházba, mert itt nem tudták kellőképp ellátni.

Átmentünk abba a kórházba, amelynek címét lediktálta nekünk.

Zayn szemszöge

Szinte berobbantunk Chels kórtermének ajtaján, mire az ágya mellett ülő lány felkapta a fejét.

-         Hogy van? Mit mondtak az orvosok? Felébredt már? – tette fel a mindenkiben megfogalmazódott kérdéseket Niall a lánynak.

-         Azt mondták az életveszélyen túl van – mondta mire mindenki fellélegzett – de már fel kellett volna ébrednie, nem tudják miért nincs eszméleténél, csak találgatni tudnak. A legvalószínűbb az, hogy nem is akar felébredni – sóhajtott bűntudatosan – Azt mondták hallja, amit mondunk, ezért beszéltem neki, de semmi jele nem volt, hogy tényleg hallana engem.

-         Egyébként ki vagy? – kérdezte Harry.

-         Meredith vagyok – válaszolt, mire bennem felment a pumpa.

-         Még is, hogy merészeled idetolni a képed azok után, amit vele tettél? Van bőr a képedet eljátszani, hogy aggódsz érte!? – mondtam fojtott hangon, miközben egyre közelebb mentem hozzá – Menj el addig, amíg szépen mondom és még egyszer meg ne lássalak a közelében! – mutattam az ajtó felé, mire könnyeit visszafojtva kirohant a szobából.

Nem érdekel mennyire bántottam meg, miatta van itt Chels és miatta szakítottunk. Ha ő nem avatkozott volna be, akkor valószínűleg most boldogan készülnénk együtt a karácsonyra.

Odamentem az ágyához és leültem a székre, ahol eddig Meredith ült. Szörnyű érzés őt így látni. Gépekhez kötve, még a sötétben is feltűnően fehéren és ilyen vékonyan. Olyan, mint ha attól is széttörhetne, hogy hozzáér valaki. De még is magával ragadott egy érzés, meg kellett érintenem, nem bírtam ki. Túl régen láttam őt ahhoz, hogy ne tegyem meg. Óvatosan kezeim közé vettem az övét és megpusziltam kézfejét. Miközben a kezét fogtam, a csuklójánál éreztem néhány kidudorodó vonalat. Az a pár vonal pedig nem más, mint ahol megvágta magát. Ezek örökre ott maradnak majd emlékeztetésül, hogy mit tett magával. Még mindig nem tudom elhinni, hogy megtette…

Azt kívánom, bár ne ilyen körülmények között történt volna meg az újbóli találkozásunk, de még is egy kis örömmel tölt el, hogy végre mellette vagyok és tudom, hogy még mindig szeret és csak hazugság volt, amit, akkor a telefonban mondott nekem. El sem tudom hinni, hogy akkora hülye voltam, hogy azt hittem soha nem is szeretett, hogy csak hazugság volt részéről minden.

Chelsea szemszöge

Próbáltam kitalálni, hol rontottam el az életemet. Sehogy sem tudtam eldönteni a lehetőségek közül, melyik is volt az a döntés, ami idejuttatott. Az, hogy jelentkeztem álmaim iskolájába? Az, hogy eljöttem Niall-höz nyárra? Vagy az, hogy járni kezdtem Zayn-vel? Vagy esetleg valami teljesen más oka van mindennek? Akár, hogy is gondolkozok, soha sem fogok rájönni, melyik miatt ment tönkre az életem. Talán nem is az a lényeg, hogy melyik miatt történt, hanem az, hogy miért? Hiszen az életben minden okkal történik.

-         Chesl, kérlek, ébredj fel. Nem akarunk, nem akarlak elveszíteni! – zökkentett ki gondolatmenetemből egy ismerős hang.

Tudtam, hogy ismerem, de azt nem, hogy honnan és ki ő. Még is hangja nyugtatóbb volt, mint a csend. Olyan volt, mint ha szívem eddig halott lett volna, és most újraéledne.

-         Szeretlek! – mondta ugyan az a hang, mint előbb.

Sírni támadt kedvem. Nem tudom ki ez, de azt tudom, hogy én is szeretem őt. Talán egy angyal. Talán végre meghaltam és eljött értem egy angyal.

-         Chels, ne add fel! Nem teheted ezt velünk. Küzdened kell – mondta kétségbeesetten.

Ekkor emlékek hada rohamozta meg elmémet. Egy fiú képe, aki visz le a lépcsőn a medencéhez, hogy beledobhasson; egy másik, amikor a nevemet kiabálva jön le a lépcsőn, tejszínhabtól fehér hajjal; amikor bevallja, hogy szeret és megcsókol; és még egy, amikor elmondom neki, hogy én is szeretem őt. Már nem kellett gondolkoznom, tudtam, hogy ki ő. Nem egy angyal jött el értem, nem vagyok halott. A felismerés villámcsapásként ért. A távolban megláttam egy halvány fénysugarat, amely egyre nagyobb lett. Nem, nem akarok visszamenni a valóságba. Felálltam és az ellenkező irányba kezdtem futni, de a fény csak közeledett. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam, nem álltam meg, pedig már éreztem, hogy egyre csak lassulok a fáradtságtól. Nem adhatom fel, legalább ezt az egyet nem adhatom fel. Végül utolért a fénysugár és visszatértem a valóságba.

Lassan nyitottam fel szemeimet, majd körülnéztem. Egy kórházi szobában voltam. A szobában félhomály uralkodott. Vagy most megy le-, vagy most kel fel a nap. A szobát néhány gép csipogása és emberek halk szuszogása tölti be. A jobb oldalamon Zayn ül, a kezemet fogva és fejét az ágy szélére hajtva alszik, míg a bal oldalamon ugyan így Niall. Az ággyal szemben egy két személyes kanapén alszik Liam, Harry és Louis a mellette álló fotelben pedig Jason. A látvány megmosolyogtat még is kérdéseket vet fel bennem. Mit keresnek itt? Amit Zayn mondott azt vajon csak álmodtam vagy a valóság volt? Miért vagyok olyan szerencsétlen, hogy még megölni sem bírtam magam?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, mikor magával ragadott az álomvilág.

~o~

-         Ne csináljátok már ezt, gyertek le a büfébe enni valamit. Nem ülhettek itt addig éhesen és szomjasan, amíg fel nem ébred – hallottam meg félálomban Harry hangját.

-         Értsd meg, hogy nem fogom itt hagyni a húgomat – ellenkezett Niall.

-         És én sem fogom itt hagyni a barátnőmet, vagy is… a volt barátnőmet – hallottam meg Zayn hangját is, mire szívem hevesen kezdett verni és az eddig egyenletesen csipogó hang, most felgyorsult.

-         Várjatok – szólalt meg Liam – felgyorsult a szívverése, ébren van!

Mindenki elcsendesedett és magamon éreztem mindannyijuk tekintetét. Azt hiszem itt az ideje, hogy szembenézzek velük.

Lassan nyitottam fel szemeimet a nagy fény miatt. Először csak hunyorogva néztem körbe a körülöttem álló személyeken, majd mikor szemem megszokta a fény, kinyitottam rendesen.

-         Hála az égnek, jól vagy! – támadott le Niall és szorította ki belőlem a levegőt.

-         Niall, tudjuk, hogy a húgod és rég láttad és aggódtál érte, de mi is rég láttuk és aggódtunk érte, szóval engedj oda minket is – szólalt fel egy idő után Louis. Mikor Niall elengedett végre kaptam levegőt, de örömöm nem sokáig tartott, ugyan is sorban jöttek a többiek és megszorongattak én meg csak feküdtem ott, mint egy szobor. Utoljára Zayn maradt. Odajött hozzám, de nem ölelt meg csak nézett.

-         Srácok, kettesben hagynátok minket egy kicsit? – kérdezte a szemembe nézve.

-         Persze – mondta Jason és kitolta a másik négy fiút a szobából.

Miután kimentek, csend telepedett a szobára. Egyikünk sem szólalt meg, csak nézte a másikat. Én arra vártam, hogy mondjon valamit, hiszen ő akart kettesben lenni velem, nem én vele. Ő pedig, tulajdonképpen nem is tudom mire várt.

-         Tudod, mikor a telefonban azt mondtad nekem, hogy nem szeretsz… egy világ dőlt össze bennem – szólalt meg végre – azt hittem végig hazudtál nekem a kapcsolatunk alatt, igaz csak két hétig tartott – mosolyodott el keserűen – próbáltalak elfelejteni, folyton bulizni jártam és ittam, úgy gondoltam ez majd segít. De tévedtem. Nem bírtalak kiverni a fejemből. De mindez még sem fájt annyira, mint az, amikor tegnap végignéztük a többiekkel a videódat. Szörnyű volt látni és hallani a szenvedésed. Soha sem gondoltam volna, hogy ez fog veled történni a rajongóim miatt. Azt hittem te boldogan éled az életed úgy, ahogy azelőtt. Mikor végignéztük a videót, azonnal repülőre szálltunk és iderepültünk. Féltem, hogy sikerült megölnöd magad. Egész úton azért fohászkodtam, hogy legalább még egyszer had mondhassam el neked, hogy mennyire szeretlek és mennyire rossz volt nélküled ez a pár hónap – leült az ágyam melletti székre és kezei közé fogta az enyéimet – Én… ezzel azt akartam mondani, hogy szeretném, ha újrakezdhetnénk, ha adhatnánk még egy esélyt a kapcsolatunknak. Tudom, hogy ez nem megy olyan könnyen és, ha gondolod, kezdhetjük a legelején, csak kérlek, mondj igent – nézett rám kérlelően…

***

1 év. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy minden a régi kerékvágásba rázódjon. Ennyi idő kellet, hogy úgy tudjak emberek közé menni, hogy nem görcsölök azon, mikor szól be valaki valamit.

Miután kiengedtek a kórházból, az iskola igazgatója engedélyezte, hogy továbbra is az iskola tanulója maradjak, azzal a feltétellel, hogy hetente háromszor pszichológushoz járok, addig, míg rendbe nem jövök, és csak akkor kezdhetem el az új tanévet, ha az iskolaév végén mindenből ötösre vizsgázok. Hát ez szerencsére sikerült és a pszichológushoz is rendszeresen jártam így ebben az évben itt az iskolában maradhattam.

Az újságokban kereken 3 hónapig voltam téma, utána már csak elvétve egy-egy újságban szerepeltem. Nehéz volt az a három hónap. Sokszor volt, hogy mikor egyedül voltam, sírva fakadtam és mivel ezt Niall, apa és a többiek tudták, így próbáltak soha sem egyedül hagyni és vigasztalni.

Aztán mikor rájöttek, hogy Zayn és én újra együtt vagyunk, akkor azért írtak rólam. Voltak olyan találgatások, hogy csak azért van velem, mert sajnál vagy azért, mert Niall megkérte, hogy nehogy tegyek magammal valamit. Az ilyen rosszindulatú megjegyzések egészen Július közepéig tartottak, aztán az is elcsendesedett. Azt hiszem, most tartunk ott, hogy már nem kívánja minden második ember a halálomat és az újságokban sem szerepelek minden héten. Az életem végre ismét egyenesbe jött és újra élvezem. Nem érzem azt, hogy mindenki boldog lenne, ha nem élnék.

-         Min gondolkozol ennyire? –ölelt át hátulról Zayn és puszilt bele nyakamba, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam.

-         Csak az elmúlt egy éven – válaszoltam a valósághoz hűen, mire maga felé fordított.

-         Kicsim, tudod, hogy nem szeretem amikor, arra az időre gondolsz, mert olyankor mindig felelevenednek benned az akkori érzéseid. Nem szeretem látni, ahogy szenvedsz. Szeretném, ha mindig boldog lennél – mondta végig a szemembe nézve.

-         Tudom, de nem tehetek róla… - magyaráztam.

-         Mond csak, mondtam már neked, hogy nagyon szeretlek? – kérdezte mosolyogva miközben egyre közelebb hajolt.

-         Azt hiszem említetted már egyszer vagy kétszer – vágtam elgondolkozó fejet.

-         Szóval csak egyszer vagy kétszer? –kérdezett vissza.

-         Most, hogy mondod, szerintem csak egyszer mondtad – mondtam és miközben beszéltem, ajkaim súrolták az övéit.

-         Tudod, a hazugság bűn, ezért most bűnhődnöd kell – suttogta, majd ajkaink végre teljesen összeértek.

Csókja lágy volt és olyan gyengéd, mint ha attól félne, hogy összetörök. Kezeimmel átkulcsoltam nyakát és úgy húztam magamhoz közelebb, majd jobb kezemmel a mindig tökéletesen belőtt hajába túrtam, mire ő kezeivel átölte derekamat. Mikor elváltak ajkaink, homlokát az enyémnek döntve nézett a szemembe.

-         Szeretlek! – mondta, majd mielőtt válaszolhattam volna, újra megcsókolt.


Ui: jövőhét vasárnap nézzetek fel ide, mert várni fog titeket valami... ;)

38. Itt az ideje a búcsúnak

Itt is van a következő rész! :) Köszönöm az előző részhez írt kommenteket. Azt hiszem itt az ideje, hogy bejelentsem: ez az utolsó előtti rész! Remélem tetszeni fog nektek. Jó olvasást! xx

-         Az apámon kívül nem mondtam el senkinek, hogy megfenyegettek. Akkor Meredith honnan tudná? Csak is onnan tudhatta, hogy ő volt az – mondta ki a megdöbbentő tényt - Miért? Csak ennyit kérdeztem tőle és még most is folyamatosan ezt kérdezem magamtól. Nem értette, hogy miért tettem fel ezt a kérdést, ezért kibővítettem arra, hogy: Miért tetted ezt velem?  Eljátszotta, hogy nem érti, miről beszélek, de én láttam a szemében, hogy tudja, hogy rájöttem, hogy lebukott. Nem kezdtem el veszekedni. Már ahhoz sem lett volna erőm, ezért csak még egyszer feltettem a kérdést és megkértem, hogy legalább most az egyszer legyen velem őszinte, ha már az elmúlt hónapokban nem volt az.  Azt mondta, azért tette, hogy megvédjen a csalódástól, ami akkor ért volna, mikor rájövök, hogy csak ARRA kellettem Zayn-nek. Ez mekkora hülyeség már, nem? Az ember a saját hibáiból tanul. Hogy tanuljak a hibáimból, ha esélyt sem ad arra, hogy hibázzak. És egyébként sem gondolom Zayn-ről, hogy ilyet tenne. Elküldtem és megmondtam, hogy ne szóljon hozzám többet, tegyen úgy, mint ha nem is léteznék. Innentől számomra meghalt, nem létezik többé. Még mindig nem tudom elhinni, hogy az a személy tette tönkre az életemet, akiről azt hittem, hogy a legjobb barátnőm. Pont ő, akinek mindent elmondtam, akiben teljes mértékben megbíztam. Nem értettem miért áll még mellettem, akkor is, amikor mindenki utál és bánt, de most már tudom: bűntudata volt. De, tudjátok, azaz igazság, hogy nem is azért csalódtam benne ekkorát, mert fenyegető leveleket írt, hogy elválasszon Zayn-től, hanem azért, mert hazudott. Hónapokon át a szemembe hazudott és egyszer sem volt gerince, hogy bevallja, hogy ő tette. Úgy tett, mint, ha mi sem történt volna, mint ha minden rendben lenne. Ő volt az, aki folyton vígasztalt. De mind ez már nem számít. Már csak három személy maradt, akire még számíthattam. Apa, Jason és Greg. A kórházból négy nappal ezelőtt engedtek ki. Azóta még annyit sem eszem, mint előtte. Tehát mondhatjuk, hogy a táplálék bevitelem a nullával lett egyenlő. Csak a víz tart még életben. Persze apa úgy tudja, hogy minden nap háromszor eszem és ez bizonyos ideig igaz is csak, hogy miután eszek pár falatot, azt öt perccel később viszontlátom a wc-ben. Elegem van már ebből az egészből, ezért ma reggel fontos döntést hoztam – vett egy mély levegőt mielőtt kimondta – Véget vetek végre ennek az egésznek. Megteszem, amit olyan sokan kértek tőlem. Feladom. Többé nem fognak bántani sem fizikailag, sem lelkileg – kérlek Istenem, ugye nem arra céloz, hogy… - Tudom, most sokan azt mondanátok, hülyeség ezt tenni, de ti mit tennétek, ha az én helyemben lennétek? Tűrnétek tovább a megaláztatásokat és megvárnátok, míg mindenkit elveszítetek, akit szerettek? Nem akarom, nem bírom már ezt tovább csinálni. Niall, ha egyszer megnézed ezt a videót, akkor szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek és remélem nagyon boldog leszel egy hozzád illő lánnyal és nagy sikered lesz a One Direction-val. Én mindig melletted leszek még akkor is, ha már nem leszek. Zayn, bocsánatot szeretnék tőled kérni, amiért azt hazudtam, már nem szeretlek, tudnod kell, hogy még mindig szeretlek. Louis remélem, mindig ilyen maradsz és feldobod majd a többiek hangulatát akkor, is, ha a kedvük a béka feneke alatt van és remélem egyszer elveszed majd feleségül Eleanor-t. Liam, szeretnék gratulálni neked és Danielle-nek, amiért újra együtt vagytok a nehézségek ellenére is, olyanok vagytok számomra, mint egy példakép. Harry, remélem, egyszer te is megtalálod a hozzád illő lányt, csak úgy, mint Liam és Louis. Apa, Jason és Greg bocsánatot szeretnék kérni, amiért bíztatok bennem és én most csalódást okozok, és itt hagylak titeket. Köszönöm, hogy mellettem álltatok, akkor is, amikor más nem. Azt hiszem mindenkitől elbúcsúztam és most már kimondhatom minden kertelés nélkül: mikor elértek a videó ezen részére én már nem létezem. Nem leszek az élők között. A 19. életévem küszöbén véget ért az életem és remélem, minden utálómat sikerül ezzel boldoggá tennem…

A videó ezzel véget ért, a kép elsötétült. Sokkos állapotban néztem a laptopom képernyőjét és vártam, hogy megjelenjen rajta Chelsea, mosolygó arccal és azt mondja, csak vicceltem, ti hülyék meg bevettétek. De mikor ez fél perc elteltével sem következett be, azonnal elővettem zsebemből a telefonom és felhívtam őt. Kicsengett, de nem vette fel. Kétségbeesetten kezdtem el keresgélni Rick telefonszámát és mikor meg találtam megnyomtam a „hívás” gombot.

Mesélő szemszöge

Miután Meredith is végignézte Chelsea videóját, azonnal felpattant a gépe elől és a lány háza felé futott. Nem lakott messzire tőle, csak kétutcányira, még is úgy érezte, egy örökkévalóságig tart, míg odaér. Nem húzta azzal az időt, hogy csöngessen, mert tudta, már késő lenne hozzá. Kivette a lábtörlő alól a pótkulcsot és kinyitotta az ajtót. Miközben a lépcsőn rohant fel Chelsea szobájához, elővette telefonját és hívta a mentőket. Már a lány ajtajánál tartott, mikor letette a telefont. Mikor meglátta az ágyon fekve, falfehéren és mereven, mint egy szobor, zokogni kezdett. Tudta, hogy minden az ő hibája. Odafutott Chels-hez és megfogta a kezét, de mikor megérezte milyen hideg az, el is rántotta. Átfutott az agyán, hogy talán elkésett. Újra megfogta a kezét és a csuklóján megpróbálta kitapintani a pulzusát. Mikor megérezte a nagyon gyenge lüktetést, megkönnyebbült. MÉG él!

Ekkor megérkeztek a mentősök és egy hordággyal berontottak a házba. Meredith lekiáltott nekik, hogy merre menjenek és el ált az útjukból, hogy rendesen odaférjenek Chelsea-hoz. Óvatosan feltették a hordágyra és levitték a mentőautóba. Meredith is velük ment, ő is beszállt hátra. Chels-t rákapcsolták egy gépre, ami egyenletesen csipogott. Egy hosszú csövet dugtak le nyelőcsövén és rögzítették a szájához. Mindenféle injekciót adtak neki és infúzióra kötötték. Meredith arcát a tenyereibe temetve zokogott a látvány miatt. Nem akarta, hogy idáig fajuljanak a dolgok, ő csak meg akarta óvni Chelsea-t a csalódástól. A kórháztól néhány utcányira hangos sípolásra kapta fel a fejét. Az a gép sípolt amelyre Chels rá volt kötve, hogy mutassa a szívverését.

A mentősök elővették a defibrillátort és Chelsea mellkasára helyezték. A lány megrázkódott, majd újra mozdulatlanná vált és a gép még mindig sípolt. Újra ráhelyezik a szerkezetet a mellkasára, ezúttal nagyobb töltéssel és ismét csak ugyan az zajlik le: megrázkódik a teste, majd újra mozdulatlan marad és a gép csak sípol…

Miután Rick sem vette fel a telefont, Niall a legközelebbi reptérre telefonált, hogy foglaljon öt jegyet a legközelebbi Londonba tartó gépre. Hiába kínált több pénzt, nem sikerült neki, ugyan is a Londonba tartó gépek dugig vannak, egy szabad hely sincs. Utolsó lehetőségként rendelt egy magángépet, ami fél óra múlva száll fel. Miután letette a telefont és elmondta a többieknek a helyzetet, azonnal elindultak a szállodájukba, hogy elhozzák útleveleiket.

Miután mindenki megtalálta a sajátját ruháikkal nem törődve sietnek is a reptérre. Mire odaérnek már csaknem le is telik a fél óra ezért fel is szállhatnak a gépre. Pár perccel később, mikor megkapják a felszállási engedélyt már fel is száll a gép és megkezdődik Amerikából a 8 órás, idegőrlő tehetetlenség, amit repülőútnak hívnak…

37. Rájöttem, ki tette tönkre az életemet

Halihó, olvasók! :) Íme itt is a 37. rész. Remélem tetszeni fog nektek. :) Köszönöm a kommenteket az előzőhöz és a szavazatokat is! További szép napot nektek. Jó olvasást! xx

Chelsea szemszöge

Nem tudom már, hogy mióta vettem be a gyógyszereket, de lassan a hatása alá kerültem. Először csak elgyengültem és remegett a testem, aztán már olyan volt, mint ha a kezeim nem is a sajátjaim lennének. Mint, ha csak odavarrtak volna a vállamhoz két húsdarabot. A lábaimat is egyre nehezebb feladatnak tűnt megmozdítani. Pár perc elteltével már nem is ment a végtagjaim mozgatása. Olyan voltam, mint aki lebénult. Nem voltam már képes semmire. A gondolataim is egyre lassabb áramlásban haladtak. Egyre nehezebben ment felfognom a körülöttem zajló dolgokat. A szemhéjaim elnehezültek és a levegőt is nehezebben vettem. Tudatom peremén még hallottam, hogy csörögni kezd a telefonom, de aztán megszűnt számomra a külvilág és én örömmel vártam a megváltó halált. A sötétség magával ragadott és végre minden fájdalmam megszűnt.

Niall szemszöge

-         …ugyan is pár nappal az után, hogy bántalmaztam magam, készült egy rossz pillanatban elkapott kép rólam, amin éppen felhúzódott a pulóverem ujja és mivel már levettem kezemről a kötést, ezrét a hegek is ott voltak a csuklómon. Minden szennylapban az szerepelt, hogy megpróbáltam megölni magam, hogy depressziós vagyok és komoly orvosi segítségre van szükségem. Ezek után még több utálkozó levelet kaptam a különböző közösségi oldalakon keresztül. Olyanok voltak benne, hogy sajnálják, hogy nem sikerült megölnöm magam, de ne adjam fel, próbálkozzak, hátha összejön és, hogy szívből örülnek a szenvedésemnek – arcáról letörölt egy árulkodó könnycseppet és folytatta – ettől kezdve minden éjszaka rémálmok gyötörtek. Olyan lettem a kialvatlanság miatt, mint egy élőhalott. Akik eddig kicsit is kedveltek, most megutáltak és lenézően néztek rám akárhányszor csak elmentem mellettük az utcán vagy az iskolában. Egyedül csak Jason és Meredith voltak mellettem és Apa. Az iskolában, mikor elmentem egy baráti társaság mellett, ők nevetve imitálták amint éppen felvágják az ereiket. Mindegy egyes ilyen alkalommal meghalt belőlem egy kis darab és egyre közelebb sodort ahhoz, hogy újra megtegyem. Még is a legjobban az fájt, hogy tévedtem. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy attól függetlenül, hogy Niall haragszik rám, még szeret. Biztos voltam benne, hogy látott legalább egy cikket rólam, amiben benne volt az, hogy vagdosom magam, még sem hívott egyetlen egyszer sem, hogy élek-e még vagy meghaltam-e már… Én tényleg azt hittem, hogy a megvetésen kívül érez irántam legalább szánalmat, ha mást nem is, hiszen a húga lennék vagy mi. De ne értsen félre senki, én nem hibázattam őt egy pillanatig sem. Megértem, hogy megutált, amiért csak úgy otthagytam őt – a torkomban lévő gombóc egyre csak nőtt és még több könnycsepp folyt végig arcomon. Azt hiszi, nem érdekel, hogy mi történik vele. Aki felvette a telefont, mikor felhívtam őt, hazudott és neki sem mondta meg, hogy kerestem – ez után jött a következő hidegzuhany. Egy nap behívtak az igazgatóiba. Ki akartak rúgni az iskolából, azt mondták félnek, hogy magammal rántom a diákokat, hogy rossz hatással vagyok rájuk. Nem tudtam elhinni, hogy mind ez velem történik. Elvesztettem a szerelmemet, a bátyámat és három nagyon jó barátomat és most még ki is rúgnak abból az iskolából, ami évek óta az álmom volt? Tényleg mindent ilyen könnyen tönkretesz egy fénykép, ami akár szerkesztett is lehetne?- igen, a válasz sajnos igen – Térden állva könyörögtem, hogy ne rúgjanak ki, megesküdtem, hogy soha többet nem teszek magammal ilyet és, ha kell, akkor még azokkal sem barátkozom, akik eddig mellettem álltak, hogy nehogy megrontsam őket. Hosszas könyörgés után belement az igazgató, hogy maradjak az iskola tanulója. Lassan egy hónap után ez volt az első örömöm. Azt hittem, hogy túl vagyok a mélyponton, innentől már minden csak jobb lesz, de tévedtem. Másnap, szeptember 13,-án, az iskola előtt vártak rám. Sokan voltak, legalább 15-en, ha nem többen. Gúnyosan mosolyogtak rám és fájó dolgokat kiabáltak nekem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket, de utánam jöttek és kövekkel kezdtek dobálni. Nagyon fájt és többször is eltalálták a fejem. Az egyik ilyen után a földre estem. Kinevettek és nekik ez nem volt elég, nem volt elég, hogy a földön vagyok. Belém rúgtak. Addig rugdostak, amíg már arra sem futotta tőlem, hogy fájdalmamban felnyögjek. Röhögcsélve hagytak egyedül az utca közepén. Miután összekapartam magam a járdáról, hazamentem és egyből a fürdőszoba felé vettem az irányt. Kerestem egy pengét és a csuklómhoz emeltem. Már majdnem megtettem, de valami megállított.  Nem tudtam megtenni. Tudtam, ha megteszem, akkor engem kirúgnak az iskolából és elveszítem az utolsó olyan dolgot, amiben még örömömet lelem. Zokogva csúsztam végig a falon. Fél órával később felhívtam Niall-t. Reménykedtem benne, hogy ezúttal felveszi, de nem így lett. Ez volt az utolsó próbálkozásom, többet nem kerestem, nem akartam belerondítani az életébe – hatalmas bűntudatom támadt, amiért nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám, amiért inkább a születésnapomat ünnepeltem ahelyett, hogy segítettem volna neki – ez után a nap után még zárkózottabb lettem, ha ez lehetséges. Gyűlöltem mindent és mindenkit. Aludni még mindig nem tudtam rémálmok nélkül. Minden éjszaka sírva ébredtem. Enni sem bírtam, egyszerűen nem bírtam letuszkolni semmit a torkomon a vízen kívül. Hamarosan csont és bőr lettem, úgy néztem ki, mint egy anorexiás. Apa próbált segíteni nekem, ki akart venni az iskolából, de nem engedtem. Nem adhattam fel az álmaimat ilyen apróságok miatt, nem igaz? Még a végén azt hinnék sikerült végeznem magammal. Ezt az örömöt pedig nem voltam hajlandó megadni nekik. Szánalmas, nem igaz? – mosolyodott el boldognak nem nevezhető módon - Nemsokára megterhelő lett számomra a mindennapos táncórák tömkelege. Egyik órán, kb. egy héttel ezelőtt, a lábaim nem bírták tovább, felmondták a szolgálatot. Összeestem. A tanár mentőt hívott a többiek, meg gondolom, csak vigyorogva várták mikor halok már meg. A kórházban tértem magamhoz. Minden tagom fájt és nehéz volt még megmozdulnom is, teljesen elgyengültem. A karomból infúzió lógott. Nem akartam ott maradni, úgy gondoltam nincs szükségem orvosi beavatkozásra. Kitéptem a karomból az infúziót és fel akartam állni, de nem ment. A földre zuhantam és kezem hatalmasat reccsent, eltört. Óráknak tűnő percek múlva talált rám egy nővér. Visszasegített az ágyra és bealtatózott. Mikor ismét felébredtem, már be volt gipszelve a kezem és Meredith ott ült az ágyam mellett – csalódottsággal vegyes gyűlölettel ejtette ki legjobb barátnője nevét – Veszekedett velem és elhordott minden hülye, idióta szánalmas embernek. Azt mondta őrült vagyok, mert ezt teszem magammal. Nem értette meg, hogy nem jókedvemből teszem. Meg sem fordult a fejében, hogy én is azt szeretném, ha jól lennék, vagy legalábbis ennél jobban. Azt mondta inkább örülnöm kéne, hogy a fenyegetőm elválasztott Zayn-től, mert úgy is csak összetörte volna a szívem előbb vagy utóbb. Erre a mondatára megdermedtem, nem akartam elhinni, hogy tényleg azt mondta, amit hallottam. Ekkor eszembe jutott a telefonban hallott hang, a fenyegetőm hangja. Tudtam, hogy ismerem, csak azt nem, hogy honnan. De a mondata felnyitotta a szemeim, rájöttem ki volt az. Már tudtam, hogy ki miatt veszítettem el az egyik bátyámat és azt a fiút, akit mindenkinél jobban szerettem és szeretek. Meredith bűnbánó arccal vizslatott és győzködni kezdett, hogy csak azért vágta ezeket a dolgokat a fejemhez, mert dühös, hogy ezt teszem magammal. Nem is sejtette, hogy azért lettem olyan, mint egy szobor, mert rájöttem ki tette tönkre az életemet…

ui: Szerintetek ki volt a fenyegető? :)

36. Szeretném elmesélni nektek a történetemet...

Sziasztok! Még egyszer bocsánat a késésért és köszönöm megértéseteket! Jó olvasást!

December 11.

     -…és remélem, minden utálómat sikerül ezzel boldoggá tennem – fejeztem be a csaknem egy órás beszédemet. Leállítottam a kamerát és előkerestem az USB kábelt hozzá. Rácsatlakoztattam a gépre és feltettem rá. Ez után a videót feltettem a YouTube-ra és megosztottam minden közösségi oldalon. Mikor készen lettem, kikapcsoltam a gépem és átültem az ágyamra. Elvettem az éjjeliszekrényemről a poharat és a kilenc kicsi bogyót. Hogy mit is teszek most? Véget vetek a szenvedésemnek. Mivel apa orvos, nem volt nehéz találnom itthon olyan gyógyszeresek, amiből már az is veszélyes, ha hármat veszel be egyszerre, de én biztosra megyek, ezért tízet veszek be. Nyugodtan le lehet nézni engem és megvethettek, amiért eldobom magamtól az életemet, holott mások éppen küzdenek azért is, hogy csak egy perccel tovább élhessenek, de elegem van. Nem akarom már tovább csinálni ezt. Mindenkinek sokkal jobb lesz így.

Egyesével vettem be őket, majd lefeküdtem az ágyamra és vártam a megváltó halált, amit senki sem akadályozhat már meg. Apa késő estig dolgozik, Jason a húgára vigyáz, más pedig már nem maradt…

Niall szemszöge

Imádok turnézni, de most a könyökömön jön ki. Semmi kedvem hozzá, pedig eddig szerettem a rajongóinknak énekelni, beszélgetni velük és aláírást osztogatni. De ez az utóbbi hónapokban megváltozott. Mióta Chels elment és csak egy levelet hagyott maga után, ami nem magyaráz meg semmit, nem vagyok ugyan az. Haragszom rá, azért amit tett, de ez nem változtat azon, hogy szeretem őt és aggódom érte, főleg mióta olvastam róla egy kiakasztó cikket. Nem akartam elhinni, amikor olvastam, ezért felhívtam, hogy megtudjam az igazságot, de nem ő vette fel. A személy, aki felvette, elhordott mindennek és elmondta, hogy felesleges Chels-t hívnom, mert nem érdeklem őt és utál. Ez után inkább nem hívtam fel többet…

Épp próbálunk az esti koncertre, mikor Paul-nak hívása érkezik, így végre tarthatunk egy kis pihenőt. Rögtön megragadjuk az alkalmat és bekapcsoljuk a laptopomat. Azonnal belépek a twitteremre, hogy visszakövessek pár rajongót. Mikor betölt, az oldal meglátom, hogy pár másodperccel ezelőtt Chelsea kiposztolt egy videót. Kíváncsiságom legyőz, ezért rákattintok a megtekintésre és kíváncsian várjuk, hogy mi az…

-         Sziasztok! A nevem Chelsea Horan, bár gondolom, a legtöbbetek már hallotta a nevetet – szólalt meg egy holtsápadt, meggyötört lány, akiben alig ismertem meg Chels-t – Tudjátok, ha fél évvel ezelőtt bemutatkoztam valakinek, az nem tudta egyből, hogy ki vagyok. Senki sem ismert és én boldog voltam úgy, ahogy voltam, ismeretlenül. Soha sem akartam híres lenni. Soha sem vágytam a rivaldafényre, ezért is titkolt el engem Niall. De térjünk is a lényegre. Gondolom most az a kérdés vetődött fel bennetek, hogy mi a fenét csinál ez az elmebeteg idióta… nos, a válasz az, hogy szeretném elmesélni nektek a történetemet. Minden egy újságcikkel kezdődött, emlékeztek még? Akkor tudta meg a világ, hogy ki vagyok – mesélte elmerengve – eleinte minden rendben volt, aztán én és Zayn összejöttünk. Ekkor kezdődtek a bajok… Egyik nap miután hazamentem egy találkozótól az egyik barátommal, egy levél várt rám az ajtó előtt. Valaki megfenyegetett, azt mondta, ha nem szakítok Zayn-vel és megyek el a srácok házából négy napon belül, azt nagyon meg fogom bánni. Megfenyegetett, ha szólok akárkinek is, akkor csúnyán végzem – tartott egy kis szünetet, vett egy mély levegőt majd folytatta – meg ijedtem, hogy ne ijedtem volna meg, de aztán sikerült magam megnyugtatnom, hogy csak szórakozik velem valaki. Ahogy teltek a napok egyre feszültebb lettem. Aztán eljött a határidő napja. Rettegtem, hogy mégsem csak viccel az illető. Aznap délután kórházba szállítottak, ugyanis megmérgeztek. Megvakultam, nem láttam semmit, olyan volt, mint ha folyamatosan éjszaka lenne. Tudtam, hogy azért történ minden, mert nem mentem el a megadott időn belül és azt is tudtam, hogy nincs más választásom, szakítanom kell Zayn-vel – letörölt arcáról egy kósza könnycseppet és folytatta a mesélést – nem voltam rá képes, ezért azt akartam, hogy ő mondja ki, hogy vége, de elég béna módon és rosszul sült el a dolog. Csak annyit értem el, hogy megharagudjon rám, de nem szakított. Nem tudtam mit tegyek és ekkor jött még egy levél. Niall-nak adta át a fenyegetőm és mivel vak voltam, ő olvasta fel nekem. Tiltakoztam ellene, nem akartam, hogy tudomást szerezzen a fenyegetésekről, de naiv voltam, hogy azt gondoltam ilyen könnyen lebuktatja magát a fenyegető. „Kódolt” üzenettel írta meg, hogy négy napom van eltűnni a színről vagy végez apámmal. Ekkor már nem teketóriáztam. Felhívtam apát, hogy jöjjön értem és ne szóljon senkinek. Mivel még mindig nem voltam képes a szemükbe hazudni a srácoknak, mivel el nem mondhattam az igazat, egy levél mellett döntöttem. Mikor apa odaért a kórházba, már siettünk is el, hogy még véletlenül se fussunk össze senki ismerőssel – megállt egy pillanatra, még levegőt sem vett, nehogy elsírja magát – Zayn, Niall, Liam, Harry és Louis, ha látjátok ezt a videót, tudnotok kell, hogy nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el, de meg kell értenetek, hogy nem tehettem. Miután apához költöztem, visszajött a látásom és a választott iskolába is felvettek, de mindez már nem tudott felvidítani. Túl nagy volt a veszteség számomra, ahhoz, hogy ilyen apró-cseprő dolgok felvidítsanak, akár egy percre is. Aztán eljött az első tanítási nap. Minden jól ment mindaddig, míg haza nem indultam. Hazafelé fotósok kezdtek követni és olyan kérdéseket tettek fel nekem, amit nem bírtam hallani. Elfutottam előlük. Mikor hazaértem, olyan dolgot tettem, amit nagyon szégyellek. Megtettem azt, amiről azt gondoltam, hogy soha sem fogom megtenni. De nem volt más választásom, máshogy nem bírtam volna a kínt, ami belülről emésztett. Többé már nem az a mindig vidám lány voltam, mint egykoron – mondta meglepő őszinteséggel – De ez még csak a kezdet volt, innentől kezdve minden még rosszabb lett, ha ez lehetséges…

Megállítottam a videót, nem bírtam tovább nézni és a könnyeimtől amúgy sem láttam sokat. Nem bírom nézni, hogy az a személy, akit a világon talán a legjobban szeretek, így szenved. Nem tudom elhinni, hogy tényleg igazak voltak a cikkek és a kép sem csak szerkesztett volt, tényleg megtette magával.

A többiek sem szólaltak meg, csak meredtek maguk elé. Szerintem egyikünk sem gondolta volna, hogy képes lenne ezt tenni magával.

Vettem egy mély levegőt és továbbjátszottam a videót…