17. Vége

Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm, de a következő részt csak jövőhét hétfőn tudom hozni, mert nem leszek itthon, utána meg vendégem lesz... Előbb akartam hozni ezt a részt ami sajnos mint láthattátok nem jött össze. :( De most terelődjünk vidámabb vizekre. Az oldal megélte a 2000 kattintást is!! :) Már van 16 rendszeres olvasó is aminek én nagyon örülök és nagyon szépen köszönöm!! És természetesen köszönöm a kommenteket is! :D Jó olvasást! 

Az ablak lenne még egy jó lehetőség, de nem férnék ki rajta. Mind a három túl kicsit ahhoz, hogy akár ki is kiférjen rajta. Esetleg egy gyerek kiférne. Most már tényleg búcsút mondhatok mindennek és mindenkinek. Ha most beengedi és elkap, akkor már nem lesz több lehetőségem.

Az ajtótól legtávolabb eső sarokba húzódtam mikor kinyílt. Jeremy azonnal félrelökte az erdészt, aki a földre esett. Felém jött majd mikor odaért hozzám, rángatni kezdett az ajtó felé.

-         Köszönj el az életedtől drágaságom, mert nem éled meg a napfelkeltét – mondta gúnyos hangon és kilökött az ajtón.

A földön kötöttem ki, ismét. Megpróbáltam felállni, de nem bírtam, mert hasba rúgott, amitől összegörnyedtem. A torkomon akadt a sikoly, nem kaptam levegőt. Iszonyatosan fájt. Könnyeim végigfolytak arcomon, amin ő csak felnevetett. Megfogta hajamat és felrántott a földről. Ütésre emelte a kezét én pedig becsuktam a szemem. Ekkor meghallottam egy halk koppanást, majd azt követte egy hangos puffanás. Mikor kinyitottam a szemem, Jeremy a földön feküdt eszméletlenül, előtte pedig az erdész állt, kezében egy nagy kővel.

-         Vigyük be és kötözzük meg még mielőtt magához, térne, aztán hívjuk a rendőrséget – mondta, miután eldobta a követ.

Én megfogtam a jobb-, ő pedig a balkezét és húzni kezdtük. Nagyon lassan haladtunk, mivel elég nehéz volt. Ki sem nézné belőle az ember. Vagy csak én vagyok legyengülve? Igazából ez ésszerűbben hangzik, mint az, hogy Jeremy egy tonna. Most, hogy így belegondolok, mintha kicsit szédülnék és hányingerem is, van, ráadásul a fejem is fáj. De most ilyen hülyeségekre nincs időnk. Pár perc, szenvedés után behúztuk a házba, már csak fel kéne tenni a székre valahogy és odakötözni. Karját mindketten a vállunkra tettük és felemeltük. A súlya alatt majdnem összecsuklottak térdeim. Pár másodperc múlva már a széken volt és próbáltam ott tartani, amíg az öregember keres egy kötelet.

Jó erősen odakötöztük, a biztonság kedvéért négy kötéllel. Ez után felhívtuk a rendőrséget és vártunk, hogy megérkezzenek. El sem hiszem, hogy vége! Most már tényleg vége ennek a rémálomnak. Visszamehetek és elfelejthetem ezt az egészet. Bár nem hiszem, hogy ezt valaha is el fogom majd felejteni. Pedig mindennél jobban szeretném, de, ha csak nem leszek amnéziás, akkor ez örökre megmarad. Beleégett az emlékezetembe és onnan már semmi sem távolítja el.

Az a gyűlölet és megvetés, amit iránta érzek leírhatatlan. Remélem egy büdös cellában fog rohadni élete végéig. Kár, hogy a kivégzés itt törvénytelen. Na jó talán nem kéne ennyire szadistának lennem, de megérdemelné ezek után. A hasam még mindig iszonyatosan fáj, nem beszélve a kezemről, amin egyre csúnyább a seb. A szédülés és a fejfájás pedig egyre csak erősödik. A levegőt is elég nehezen veszem, mert fáj a tüdőm. Egy kiadós alvás jót tenne tekintve, hogy mióta elrabolt nem nagyon aludtam. Egyszerűen nem ment. A félelem és a folyamatos szorongás mellett lehetetlennek bizonyult, hogy 1-2 óránál többet tudjak aludni. Akkor is rémálmaim voltak.

Vajon min mennek keresztül a többiek? Feladták már, vagy még mindig reménykednek, hogy előkerülök? Kiborultak vagy meg sem érintette őket az eltűnésem?

Mary biztos most is dolgozik. Nem hiszem, hogy ott hagyott volna mindent a saját lánya miatt. Maura úgy lehet, még jobban aggódik értem, mint anyám, sőt biztos vagyok benne. És Bob meg biztos otthon maradt „anyával” Amerikában. Apa pedig… szerintem az őrület határán lehet.  Ő mindig is aggódott értem, még akkor is, ha nem volt semmi komoly bajom. Egy egyszerű náthánál is úgy kezelt, mint, ha halálos beteg lennék. Megtett értem mindent. Bár szerintem, ez lenne egy szülő dolga. Ezért is gondolok Rick-re úgy, mint, ha a vérszerinti apám lenne. A mindig vidám Niall-t nem tudom elképzelni, ahogy otthon ül a szobájában és várja, hogy valami hír legyen rólam.  Pedig biztos vagyok benne, hogy aggódik értem, de akkor sem tudom elképzelni. A többieket pedig még nem ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, vagy legalább sejtsem, hogy mit csinálnak ilyen helyzetben.

A rendőrök hangos szirénázás közepette megérkeztek végre. Igaz eddig nem vettem észre, mert a gondolataimba merültem, de ekkor már Jeremy is magához tért. Az erdész ajtót nyitott nekik és beengedte őket. Felolvasták, Jeremy jogait, majd megbilincselve az egyik autóba ültették és elvitték. A rendőrök minket is bevittek a rendőrségre, majd megkezdődött a kihallgatás. Először az öregembert kérdezték ki, én addig kint vártam.  Nem tudom mennyi idő elteltével, mert nem néztem az időt, én voltam a soros, hogy vallomást tegyek. Egy kicsi szobába vezettek. Nem volt ott más csak egy asztal és egymással szemben egy-egy szék meg a sarokban egy szemetes. Tisztára olyan érzésem lett, mint, ha egy filmben lennék. Bent két rendőr várt rám. Leültem az egyik székre és vártam, hogy mi következik most.

-         Mindent, amit mond, felveszünk. Ha valótlant állít, és ez a későbbiekben kiderül akkor feljelentést, tehet maga ellen a vádlott. Kérdéseket fogok feltenni magának, amikre válaszolnia kell. Mi a neve? – tette fel az első kérdést.

-         Chelsea Heidi Horan – válaszoltam.

-         Hol lakik? – kérdezte. A másik rendőr, aki bent van a folyamatosan jegyzetelte, hogy mit mondok, bár nem értem minek, ha hangfelvétel is készül róla.

-         Jelenleg Londonban a bátyámnál – mondtam majd lediktáltam a címet is.

-         Milyen kapcsolatban áll az elrablójával? – tette fel e következő kérdést.

-         Ő a volt barátom. Csaknem két évig jártunk, aztán megtudtam, hogy megcsal ezért szakítottam vele – az emlékek hatására sírhatnékom támadt. Na nem, mint, ha még fájna a dolog, mostanra inkább már csak utálom őt.

-         Hogyan és mikor rabolta el magát a vádlott? – tudom, hogy nem rég történt, de még is nehezemre esett a visszaemlékezés. Talán túlságosan is kimerült vagyok már ehhez.

-         Nem tudom pontosan mikor, majdnem két héttel ezelőtt. Este elmentem otthonról, mert összekaptunk a bátyámmal. A Temze partján kötöttem ki. Éppen telefonáltam, amikor befogta a szám és valamit beadott, amitől pár pillanattal később eszméletemet vesztettem. Ez után már csak arra emlékszem, hogy egy idegen házban ébredek – próbáltam mindent elmondani.

-         Hol és milyen körülmények között tartotta fogva? – jött a következő kérdés.

-         Kétnaponta változtatta a helyet. Minden utazás előtt beadott valami. Mikor felébredtem már mindig máshol voltunk. Rendszerint egy elhagyott, régi házban voltunk, aminek a közelében nem volt semmi és senki más. Minden nap egyszer hozott nekem kaját, de nem nagyon ettem. Féltem, hogy tesz bele valamit ezért csak akkor, és annyit ettem amennyit, muszáj volt – meséltem.

-         A sérüléseit ő okozta? – ez meg milyen kérdés? Biztos én vertem meg magam…

-         Mindet ő okozta a tenyeremen lévő sebet kivéve, mert az szökés közben keletkezett – mutattam fel a kezem.

Ezek után kérdeztek még egy csomó dolgot. Megkértek, hogy mondjam el részletesen, hogyan sikerült megszöknöm. Kérdezték melyik sérülést mikor és, hogy okozta. Az összes szemmel látható sérülést lefényképezték, mivel a tárgyaláson már nem biztos, hogy látszani fog. A kérdezgetés alatt egyre erősödött a rosszullétem, de megpróbáltam nem foglalkozni vele mivel az a legfontosabb, hogy Jeremy-t lecsukják. De amikor éreztem, hogy jön fel valami, akkor már nem hagyhattam figyelmen kívül. Szaladtam a mosdóba, ahogy csak tudtam. Az volt a szerencsém, hogy a szomszédos terem volt a mosdó. Mivel nem ettem és ittam semmit csak gyomorsav jött ki, ami iszonyatosan marta a nyelőcsövemet. Olyan volt, mint, ha tüzes vasat nyeltem volna. Pár másodperces szünet után újra megindult, de ezúttal már véres volt. Megijedtem. Nem tudtam, mitől van ez és, hogy mennyire komoly a baj. Újabb „adagot” adtam ki magamból, ami most már teljesen vörös lett a vértől. Ekkor megérkezett az egyik rendőr és mikor meglátta, hogy véres a szám rögtön tárcsázni kezdett. Egyre rosszabbul lettem. Foltokban láttam és szédültem. Talán nem kellett volna figyelmen kívül hagynom ezeket, a dolgokat és szólnom kellett volna. Leültem a csempére, még mielőtt elájulnék. Egész testem remegni kezdett. A végtagjaim egyre nehezebbek lettek és zsibbadni kezdtek. Aztán már nem is éreztem őket. Még is mi történik velem?...   

16. Ki hazudik?

Atya Úr Isten! Ezt nem tudom elhinni! 14 rendszeres olvasó? Köszönöm szépen! Tényleg nagyon, nagyon sokat jelent ez nekem!!! A kommenteket is nagyon szépen köszönöm! Remélem megőrzitek ezt a jó szokásotokat és továbbra is írtok majd nekem. Én annak is örülök, ha leírjátok mik a hibáim vagy, hogy mi nem tetszik benne és akkor a továbbiakban majd figyelek arra, hogy jobb legyen minden. Na de nem is húzom tovább az időt... Jó olvasást!! :)

Chelsea szemszöge

-         Tudom, hogy itt vagy. Hallak! – mondta halk fenyegető hangon, amitől én pánikba estem.

Szám elé kaptam a kezem, hogy megpróbáljam visszatartani a zihálásom. Léptem pár lépést hátra majd lassan és óvatosan négykézlábra ereszkedtem, és halkan mászni kezdtem. Abban reménykedtem, hogy így nem vesz észre.  Minden egyes „lépésnél” fájdalom nyilallt a sebzett kezembe. Biztos, hogy el fog fertőződni, ha még nem lenne. Egyik lépésnél egy száraz ágra léptem, ami hangosan reccsent meg súlyom alatt. Megdermedtem. Lehetetlen, hogy ezt ne hallotta volna meg. Gyorsítottam a tempómon, ami még így is lassúnak bizonyult. Elkapta a jobb lábamat és rántott rajtam egyet. Egész testtel estem bele a sárba, bár ez volt most a legkisebb gondom. Próbáltam kirántani lábam a kezéből, de túl erősen szorította. Bal lábbal rugdosni kezdtem. Sikerült, elengedte a lábam. Felálltam és futni kezdtem.

Menekülés közben nem egyszer rohantam neki egy fának és estem hátra, de nem törődhettem a belém nyilalló fájdalommal, tovább kellett mennem.  Ha nem éppen menekülnék az őrült exbarátom elől akkor most biztos, sikítva röhögnék azon, hogy milyen szerencsétlenül festhetek. Komolyan kedvem támadt nevetni. Ez már az őrület jele? Nagyon remélem, hogy nem.

Szerencsétlenségemre nem találtam lábammal a talajt ott ahol lennie kéne – mivel lejjebb volt, mint hittem – és legurultam egy hatalmas dombon. Kezeimet arcom elé tettem, hogy védjem. A végén vízben kötöttem ki. Össze-vissza kapálóztam aztán felálltam. Térdig ért nekem a víz. Ez most valami vicc, ugye?! Istenem, mi jöhet még? Legközelebb egy esőcseppben fulladok meg majdnem?

Kimásztam a vízből és továbbmentem. Igazából már azt sem tudom, merre haladok. Egyáltalán hol lehetek? London közelében vagy már nem is Anglia területén vagyunk? Ha nappal lenne sokkal könnyebben, kitalálnék innen. Bár amilyen szerencsétlen vagyok tájékozódás terén, lehet, hogy még úgy sem jutnék ki.

Kellett nekem kirohannom a házból… miért nem tudok a szobámban duzzogni, mint minden másik normális ember? De hát már hiába morfondírozok ezen, már késő. Megtörtént a baj. Ezek után már csak abban bízhatok, hogy nem talál rám ismét.

Lassítottam lépteimen, összefontam karjaimat magam előtt ezzel védve magam a süvítő széltől. Pillanatokon belül az égen villámok cikáztak majd jött a mennydörgés is. És ha már itt tartunk az eső is rákezdett. Már az ég is ellenem, van. Most akkor tényleg az a rész jön, hogy megfulladok egy esőcseppben? Na jó ez még tőlem is szánalmas volt. De ha a sérüléseim nem lennének elegek, akkor majd most kapok egy kis tüdőgyulladást. Vánszorogva továbbhaladtam, most legalább látok is valamit a villámoknak hála. Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer majd pont az lesz a segítségemre, amitől rettegek. Minden egyes dörgésre összerezzentem pedig elhihetitek nem sok szünet volt egy-egy között.

Nem túl messzire tőlem megláttam egy kis fényt. Elindultam afelé. Mikor közelebb értem láttam, hogy egy erdész faház ablakából szűrődik ki az a fény. Tehát van bent valaki. Talán segít nekem. Megkerestem az ajtót, majd bekopogtam. Bentről hallani lehetett, ahogy közeledik valaki. Az ajtó kitárult és egy öreg bácsi állt az ajtóban.

-         Kérem, segítene nekem? – könyörögtem.

-         Miben segíthetek magácskának? Jöjjön be – kitárta az ajtót és ellépett az útból. Kicsit gondolkoztam, hogy jó ötlet-e egy idegenhez bemenni, de nem nagyon van más választásom így hát bementem. Talán nem jó ötlet volt idejönni. Ha én meg találtam Jeremy is ide fog találni.

Niall szemszöge

Vegyes érzések kavarognak bennem. Örülök, hogy Chels-nek sikerült hírt adnia maga felől. Ugyanakkor félek is, mert mi van, ha azért szakadt meg a vétel, mert Jeremy észrevette, hogy telefonál? Akkor mit tehetett vele? Lehet, hogy bántotta. És hol lehetnek most, hova vihette őt? Biztos, hogy rajtakapta amint telefonál, hiszen elhagyták azt a helyet. Nem bírok csak így tehetetlenül itthon ülni és várni, de nem tehetek semmit. Csak láb alatt lennék és hátráltatnám a nyomozást, ha odamennék.

Az egész az én hibám. Meg kellett volna hallgatnom és nem csak mondani a magamét. Akkor nem ment volna el innen és Jeremy-nek nem lett, volna alkalma arra, hogy elkapja. Bár, biztos talált volna másik alkalmat, amikor egyedül van. Például, reggelente amikor elmegy futni. De akkor nappal van, és sokan vannak az utcákon. Hiába áltatom magam, az én hibám és kész. Még azt is elviselem, ha soha többé nem szól hozzám, emiatt csak kerüljön elő épségben.

A nyomozókat sem értem. Az a dolguk, hogy keressék őt. Elvileg ebben jók… Akkor miért nem találták még meg őt? Miért nem találtak semmit? Ha Chelsea nem telefonál még oda sem jutottak, volna el. Kérdem én: akkor miért nyomozók ezek? Amennyire ők jutottak, addig én egyedül is eljutottam volna. Semmivel sem tettek többet, mint amit mi is meg tudtunk volna tenni. És ez átkozottul idegesít.

Hajnali fél kettő van. Vajon mit csinálhat most? Hol lehet? Hogy van? Mire gondol? Lehet, hogy békésen alszik, és nem gondol a szörnyűségekre, amik vele történnek. Vagy éppen próbálkozik valamivel, hogy megszökjön. Nincs rosszabb a bizonytalanságnál.

Chelsea szemszöge

-         Van itt telefon? Telefonálhatnék? Vagy esetleg maga felhívná a rendőrséget? – kérdeztem miközben sürgetően, néztem a bácsira.

-         Igen, de mi a baj? – értetlenkedett, de elindult valamerre. Remélem a telefonját, keresi.

-         A volt barátom elrabolt és most próbálok megszökni tőle. Kérem, siessen, akármikor idetalálhat és akkor nekem végem – könyörögtem könnyeimmel küszködve.

Meg találta a telefont és tárcsázni kezdett. Végre vége lesz ennek a rémálomnak. Végre visszamehetek Niall-ékhez. Már annyira hiányoznak. Ekkor dörömbölés zavarta meg a csendet. Itt van. Most mi lesz? Az öregember az ajtó felé indult.

-         Kérem, ne nyissa ki az ajtót! Ő az! – fogtam vissza a karjánál fogva. Nagyon félek. Nem akarok visszakerülni hozzá. Nem bírnám ki.

-         Van itt valaki? Kérem, nyissa ki – kiabált át az ajtón Jeremy – Nem találom a húgomat. Szegény kicsit bolond és azt képzeli, hogy én elraboltam őt és a volt barátja vagyok. Ha itt van, kérem, nyissa ki az ajtót – könyörgött én pedig megijedtem. Az öregember, kérdőn nézett rám.

-         Ne higgyen neki. Csak hazudik, hogy el tudjon kapni. Az igazat mondom, kérem – könyörögtem teljesen kétségbeesve.

-         Kérem, nyissa ki az ajtót. Nagyon féltem a húgomat. Nem tudja, mit tesz. Nem szeretném, ha baja esne – győzködte tovább Jeremy az erdészt.

És sikerült meggyőznie. Újra az ajtó felé indult a telefont pedig kinyomta. Nem hiszem el. Most mit tegyek? Innen nincs menekvés. Ha most megtalál, ki tudja mit fog tenni? Végem van, innen nincs menekvés. Nézelődni kezdtem hát ha találok valamit ami segít vagy egy hely ahova elbújhatok, esetleg egy hátsó ajtót, de teljesen reménytelen…

15. Hiába futsz!

Itt is lennék a 15. fejezettel. Ismét csak szeretném megköszönni a kommenteket!! :) El sem hiszem, hogy már 10 rendszeres olvasóm is van! Köszönöm! Ezt a részt MsStyles -nak ajánlom, mert minden egyes részhez kitartóan ír még akkor is ha meg sem érdemlem! :D  Jó olvasást!!!

Chelsea szemszöge

Már másfél hete, hogy bedrogozott és elhozott. Nem tudom milyen drogot használt, de rögtön eszméletemet vesztettem. Azóta egyik városból hurcol a másikba. Nem tudom, hol vagyunk, az út előtt mindig elkábít. Egész nap kába vagyok és gyenge. Szerintem, ha nem ő öl meg akkor túladagolásban halok meg. Nem tudom, meddig bírom még ezt épp ésszel. Mindenhol tele vagyok kék-zöld foltokkal a szám, pedig felrepedt. Fáj mindenem.  Akárhányszor ellenkezek megver. A lehető legrosszabb dolgot is megtette velem… kétszer is. Hiába próbáltam megakadályozni, hiába próbáltam lelökni magamról, erősebb volt nálam. Ezek után már a halál is megváltás lenne. Nem akarok tovább itt maradni, de nem tudok megszökni sem. Be vagyok zárva vele egy házba és minden ablakon rács, van. Mindig olyan helyen vagyunk ahol nincsenek a közelben mások így még, ha sikítoznék, sem vennének észre. Egyedül akkor vagyok pár percre egyedül, amikor fürdeni megy, de akkor is magával viszi a telefonját, így még segítséget sem tudok kérni. Nem tudom elhinni, hogy ez velem történik. Abban reménykedem, hogy ez csak valami furcsa, szadista álom, hogy mindjárt felébredek. De mind ez csak vágyálom, mert ez a kegyetlen valóság.  Minden egyes itt töltött nap reménytelenebbé válik a helyzetem. A rendőrség és Niall-ék már biztos keresnek, de ha így megy ez tovább, akkor sosem fognak rám találni. Esetleg, ha nem mennénk el kétnaponta máshová, akkor lenne rá esély, de így nincs. Teljesen megőrült, kifordult magából. Sosem néztem volna ki belőle ilyet. Egyáltalán, hogy képes ilyenre akárki is?

Egy poros szobának egyik sarkában, térdeimet átölelve ülök és ringatom magam előre-hátra miközben Niall-től kapott nyakláncomat, szorongatom. Ez az egy dolog ad nekem erőt. Ha így haladok napokon belül, megőrülök.

Léptek zaja ütötte meg fülemet. Remegni kezdtem a félelemtől. Vajon most mit akar? Belépett a szobába, és amikor meglátta, hogy félek kárörvendően elmosolyodott majd továbbment a fürdőbe. Szóval most van kb. 7-8 percem. Na jó gondolkozz! Lassan felálltam és a falnak támaszkodva elindultam. Remegő lábakkal átmentem a másik szobába, ami egy nappali lehetett egykor. Most egy poros, pókhálós, dohos szoba. A házban nincs áram, már csak azon lepődöm meg, hogy víz van. De hiába is nézelődök, nincs itt semmi, ami a segítségemre lehetne, hogy megszökjek. Nem hiszem, hogy egy fotellel fogok kijutni innen, vagy egy korhadt kis fa asztallal.

De mi az ott az asztalon? Közelebb léptem hozzá és nem hittem a szememnek. Komolyan itt felejtette a telefonját? Úgy látszik, már képzelődök is. Vagy mégsem? Na jó, ha meg tudom fogni, akkor van esély arra, hogy kikerülök innen, ha pedig nem akkor hivatalosan is megőrültem.

Még közelebb mentem és lassan érte nyúltam. Sikerült megfonom, nem képzelődök. Gyorsan tárcsázni kezdtem. Négyszer kellett újraírnom, mert annyira remegett a kezem, hogy félrenyomtam. Végül aztán fél perc, szerencsétlenkedés után sikerült.

-         Segélyhívó központ, miben segíthetek? – kérdezte egy női hang a vonal túloldaláról.

-         Kérem, segítsenek! Elraboltak, nem tudom, hol vagyok. El akarok menni innen, nem akarok tovább itt maradni – egyre jobban pánikba estem saját hangom hallatán, amely halk, rekedt és megtört volt.

-         Nyugodjon meg és mondjon el mindent az elejéről, tehát hol tartózkodik most? – kérdezte.

-         Maga tetteti vagy csak szimplán hülye? Az előbb mondtam el, hogy nem tudom, hol vagyok! – emeltem fel a hangom, de aztán rájöttem, hogy nem nagyon kéne hangoskodnom.

-         Így nem tudok segíteni! Mi a neve? Az elrablója nevét tudja? – kérdezősködött tovább.

-         A nevem Chelsea Horan. Aki pedig elrabolt, Jer… - ekkor kezemből kikapta a telefont és a földhöz vágta. Hajamnál fogva hátrarántotta a fejemet. A fájdalomtól felsikítottam és könnyek szöktek a szemembe.

-         Jól jegyezd, meg amit most mondok! Még egy ilyen és megöllek! Értetted? – bólintottam mire elengedte a hajam majd pofonvágott. Az ütéstől a földön kötöttem ki.

-         Miért teszed ezt? Mit ártottam én neked? Miért nem engedsz el végre? – kérdeztem hisztérikusan.

-         Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod babám – mondta kárörvendően miközben nevetett.

-         Te beteg vagy, egy őrült! Kezeltesd magad! – ordítottam a képébe miután feltápászkodtam.

-         Nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyeneket mondj. Ha akarom, akkor akár most rögtön meg is ölhetlek – kiabált miközben karomnál fogva rángatott, majd visszalökött a földre. Fejem találkozott a földdel, egyszóval jól bevertem a fejem. Iszonyatosan fájt. Már meg sem lepődtem, amikor megéreztem, hogy végigfolyik a homlokomon valami meleg. Kezemmel odakaptam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg vérzik. Aztán már csak azt éreztem, hogy megint belém szúrja az injekciós tűt. Már meg sem próbáltam ellenkezni a sötétség ellen. Jobb nekem eszméletlen állapotban, akkor legalább nem szenvedek…

**

Egy halk ajtócsapódást hallottam, majd kellemetlen benzinszagot éreztem. Próbáltam végtagjaimat megmozdítani, de nem nagyon akart sikerülni. A szer, amit beadott még mindig hatással van a szervezetemre. Vajon most kevesebbet adott be vagy kezdek hozzászokni? Valószínűleg inkább a második.

A szag alapján most éppen megállt tankolni. Most talán lenne esélyem a szökésre, hiszen most nem számít rá, hogy próbálkozok. Lassan kinyitottam szemeimet és körbenéztem. Jeremy éppen most megy be fizetni. A semmi közepén vagyunk egy autópálya melletti benzinkúton, aminek másikoldalán egy erdő van és már a nap is lement. Rajtunk kívül még két autó áll itt, de nem ül benne senki. Valószínűleg ők is bent vannak fizetni. Végre sikerült megmozdítani végtagjaimat. Kikapcsoltam a biztonsági övet majd rögtön a „kilincs” felé nyúltam és megpróbáltam kinyitni az ajtót, de nem sikerült, mert zárva volt. Azt azért el kell ismerni, hogy ez a szemétláda mindenre gondolt.

Gondolkozz! Talán itt hagyhatnám és elmehetnék a kocsival. Na jó ezt azért én sem gondolhattam komolyan, kulcsok nélkül nehezen tudnék elmenni… Gyerünk, mindjárt visszajön és akkor esélyem, sem marad. Talán, ha betörném az ablakot. Igen, ez jó lehet!

Amilyen gyorsan csak tudtam levettem a pulóveremet és a kezemre csavartam. Ököllel beleütöttem az üvegbe, de még csak meg sem repedt ellentétben a kezemmel. Hangosan felszisszentem. Remélem nem tört el. Ez nem fog menni, túl gyenge vagyok, még mindig a drog hatása alatt vagyok. Esetleg lábbal sikerülhet. Forgolódni kezdtem az ülésben, összegyűjtöttem minden erőmet és belerúgtam. Sikerült, el sem hiszem. Az üveg, szilánkosra törött. Újra forgolódni kezdtem, majd kimásztam az ablakon, de megbotlottam és ráestem az üvegszilánkokra. Felszisszentem, ahogy a tenyerembe fúródott, de ezzel most nem volt időm foglalkozni. Az erdő felé kezdtem futni. A talaj nyirkos és csúszós volt még a tegnap éjszakai eső miatt. Nem törődtem semmivel – még a szúrós bokrokkal sem melyek felsértették bőrömet – futottam, ahogy csak bírtam, ami jelen esetben nem volt olyan gyorsnak nevezhető. A fák lombkoronája eltakarta azt a kis fényt is, ami még volt, így csaknem teljes sötétség uralkodott. Kb. fél méter messzire, látok el, ami annyira elég, hogy ne rohanjak neki egy fának. Még is örülök ennek, mert ez megnehezíti Jeremy dolgát.

-         Hiába futsz úgy is meg foglak találni, de akkor esküszöm, megbánod még azt is, hogy a világra jöttél – hallottam meg dühös hangját.

Futás közben megbotlottam egy kiálló gyökérben. Magam elé tettem kezeimet, hogy felfogja az esést, de arra nem gondoltam, hogy egyik tenyeremben még mindig ott van a szilánk. Mikor tenyerem találkozott a talajjal, hatalmas erőfeszítésembe tellett, hogy fel ne sikítsak ezzel elárulva tartózkodáshelyemet. Felültem és megpróbáltam kihúzni a szilánkot a kezemből. Nagyon fájt és mivel elég mélyen volt csak úgy tudtam kihúzni, ha belenyúlok a sebbe. Miután sikerült, talpra álltam és futottam tovább.

Az idő teltével egyre sötétebb lett és már csak tapogatózva tudtam haladni, ha nem akartam nekirohanni egy fának. Nem túl messziről hallottam, hogy megreccsen egy faág. Arra fordultam amerről a hangot véltem hallani, de nem láttam semmit, csak szuszogást hallottam, ami egyre közelebbről jött.

Niall szemszöge

A rendőrségen ülünk, ismét. Kaptak egy hívást a segélykérő központban és valószínűleg Chels volt a hívó. Nekem kell azonosítania a hangját, de igazából én már nem is reménykedem abban, hogy ő az. Nem akarok csalódni. Szeretném, ha ő lenne az, de annak kicsi az esélye. Akárki mást is hívhatnak úgy, hogy Chelsea, ettől még nem lesz ő az.

-         A helyet már bemértük és elindult egy kommandós osztag, már csak azt kell tudnunk, hogy a maguk által keresett személy volt-e a segélykérő vagy valaki más – tájékoztatott a rendőr majd elindította a felvételt.

-         Segélyhívó központ, miben segíthetek?

-         Kérem, segítsenek! Elraboltak, nem tudom, hol vagyok. El akarok menni innen, nem akarok tovább itt maradni.

-         Nyugodjon meg és mondjon el mindent az elejéről, tehát hol tartózkodik most?

-         Maga tetteti vagy csak szimplán hülye? Az előbb mondtam el, hogy nem tudom, hol vagyok!

-         Így nem tudok segíteni! Mi a neve? Az elrablója nevét tudja?

-         A nevem Chelsea Horan. Aki pedig elrabolt, Jer…

Itt megszakadt a vonal az én szavam meg elállt. Ő volt az! De, ha megszakadt a vonal az nem jelent jót. Lehet, hogy bántotta őt, azaz állat. Te jó ég, Jeremy rabolta el.

-         Nos, felismerte az illetőt? A maguk által keresett személy az? – zökkentett ki gondolatmenetemből az őrmester.

-         Igen ő az – válaszoltam hatalmas lelkesedéssel és örömmel.

-         És esetleg meg tudja mondani, hogy kit takar az a „Jer”? - kérdezte.

-         Igen. A neve Jeremy Colemann. Chelsea volt barátja, de szakítottak, mert megcsalta egy másik lánnyal – meséltem.

-         Értem. Esetleg tudna adni egy személyleírást? – bólintottam mire elővett egy jegyzettömböt és egy ceruzát.

-         Szőke haja és barna szeme van. Kb. 178-180 cm magas. Van egy kereszt alakú tetoválása jobboldalt a mellkasán – hát igen, sajnos csak ennyit tudok róla.

-         Felhívom a kollégáimat és elmondom nekik, hogy-hogy néz ki, aztán már csak várnunk kell – én csak bólintottam.

Ahogy körbenéztem mindenkin látszott a megkönnyebbülés, hogy van róla hír. Végre újra velünk lesz. Remélem, elkapják azt a szemétládát és lecsukják élete végéig. Másra sem vágyok csak arra, hogy bűnhődjön. Sőt legszívesebben megölném, csak sajnos az törvénybeütköző. Ekkor csörögni kezdett a telefon.

-         Igen?! – szólt bele az őrmester.

-         …

-         Értem – vajon mit mondhatnak?

-         …

-         Kutassanak tovább, hátha hátrahagyott valami nyomot! – adta ki a parancsot majd letette. Mindenki feszülten várta, hogy megszólaljon – Nem találták meg őket a helyszínen. Elmentek a helyszínről…

14. Tehetetlenség

Sziasztok! :) Meghoztam a 14. fejezetet. Ezt most azért hoztam egy nappal előbb mert egyrészt holnap nem biztos, hogy feltudnám tenni, másrészt mert az előző részhez sokan írtatok. (legalább is az eddigiekhez képest) Még egyszer nagyon szépen köszönöm a kommenteket és a feliratkozásokat, nagyon jól esnek!! :D A következő részt viszont csak szerdán hozom, úgy mint, ha holnap tenném fel ezt a részt. De addig is itt van ez. Jó olvasást!

Niall szemszöge

Hol lehet már? Miért nem jött még haza? Az lesz a legjobb, ha felhívom. Bár lehet, hogy annyira haragszik, hogy fel sem veszi majd, de egy próbát megér.

Elővettem a telefonom és a névjegyzékben kutatni kezdtem a megfelelő név után. Megnyomtam a hívás gombot és vártam. Kicsöng… Gyerünk, vedd már fel! Mire vársz még? Végre felvette!

-         Hála Istennek! Jól vagy? Hol vagy? Miért nem jöttél még haza? – rohamoztam meg kérdéseim hadával.

-         Nyugodj meg semmi bajom. Itt vagyok a Temze partján, és nem tudom, hogy… - itt megakadt majd hallottam egy halk puffanást. Mi volt ez?

-         Chelsea ott vagy még? Mi történt? – nem válaszol. Semmit sem lehet hallani a vonal másik végéből. Kezdtem megijedni – Hallasz engem? Ha hallasz, kérlek, válaszolj! – hangom egyre hisztérikusabbá vált.

Gyorsan felvettem a cipőmet és futva indultam a Temze partjához. De még is hol lehetett? A Temze elég hosszú ahhoz, hogy ne találjam meg őt. Oké gondolkozz! Csak azt a részét ismerheti ahol voltunk, amikor megmutattuk neki a várost, tehát ott kell lennie. Miközben futottam folyamatosan hívtam őt, de nem vette fel. Végre oda értem, de mivel már sötét van, nem nagyon lehet látni semmit. Nem messze tőlem egy ember alakjának körvonalai rajzolódtak ki a szürkeségbe. Megörültem, hogy Chelsea az, de mikor közelebb értem csalódnom kellet, nem ő volt az. Még mindig folyamatosan őt hívtam, amikor a folyó közvetlen közelében megláttam valami fényesen világító tárgyat. Átmásztam a korláton, ami távol tartja az embereket a folyótól és odamentem a világító tárgyhoz. Chelsea telefonja volt az, de ő nincs itt. Hol lehet? Mi történhetett? Egyre jobban félek a válaszoktól.

Másfél héttel később

Még mindig nem került elő. Aznap mikor eltűnt, napfelkeltéig kerestük őt a többiekkel, de nem jutottunk semmire. Reggel elmentünk a rendőrségre és feljelentést tettünk, de ők azt mondták csak 48 óra után nyilvánítható eltűntnek, és csak akkor kezdhetik el keresni. Tudom, hogy nem valami tisztességes dolog és akár még bajba is kerülhetünk miatta, - ami megjegyzem, a legkevésbé sem izgat ebben a helyzetben - de lefizettük őket. Már aznap keresni kezdték, de nem találtak semmit.

Szóltunk apának, Mary-nek és Patrick-nak is Chelsea eltűnéséről, de apát és Mary-t nem nagyon izgatta. Milyen szülő az ilyen? Rick viszont nagyon aggódik érte. Minden nap hív, hogy van-e valami hír. Ide akart jönni, de meggyőztem, hogy felesleges, hiszen úgy sem tud mit tenni.

Három nappal ezelőtt a Temzében is keresni kezdték, úgy gondolják, lehet, hogy beleesett és meg… meg… szóval értitek. De én nem hiszem, hogy ott megtalálnák. Nagyon jól úszik és, ha csak nem bántották akkor kizárt, hogy ott legyen. Legalább is nagyon remélem, hogy igazam van. Túlestünk jó pár kihallgatáson és a veszekedésünk miatt én is gyanúsított, vagyok. El tudja ezt valaki hinni? Felháborító, hogy ahelyett, hogy az igazi elkövetőt keresnék inkább engem, csesztetnek.

Az elmúlt másfél hétben három koncert is elmaradt, egyszóval az összes. Nem vagyok képes kiállni a színpadra és énekelni miközben a húgom, lehet, hogy már nem is… Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett vele. Annyi lehetőség van, annyi megválaszolatlan kérdés. Minden egyes nap elteltével egyre kétségbeesettebb vagyok és minden egyes nap elteltével kevesebb az esély arra, hogy megtalálják. Mi van, ha már soha többé nem láthatom? Ha az lesz az utolsó emléke rólam, hogy veszekedtünk és haragszik rám? Még csak el sem tudtam mondani neki, hogy mennyire szeretem, hogy mennyit jelent nekem az, hogy mindig mellettem, van még akkor is, ha meg sem érdemlem.

Körülnéztem és csak most döbbentem rá, hogy a nappaliban vagyok a többiekkel. Mindenki maga elé meredve néma csendben ül. Ekkor a telefonom életre kelt.

-         Haló?! – hangom szinte suttogásként hatott.

-         Jó napot, Collins rendőrfőnök vagyok, Niall Horan-t keresem – szólt bele egy mély férfihang.

-         Miben segíthetek, van valami hír a húgomról? – hangom most már erőteljesebb volt és tele volt reménnyel.

-         Fél órával ezelőtt találtunk egy lányt… - kezdte, de én közbevágtam.

-         Hol van most? – Istenem végre megvan. Erre mindenki felém kapta reménykedő tekintetét.

-         Kérem, előbb hallgasson végig – utasított komoran – szóval találtunk egy lányt a Temzében és be kéne jönnie a halottas házba, hogy azonosítsa a holttestet – a szívem kihagyott egy ütemet, majd eszeveszett sebességre váltott. Éreztem, hogy elsápadok.

-         Értem én… indulok – nyögtem ki nehezen majd letettem a telefont. Nem lehet, hogy ő legyen az. Biztos csak nagyon hasonlít rá. Igen, nem ő az!

-         Niall, mi történt? – zökkentett ki gondolatmenetemből Danielle nyugtalan hangja.

-         Ta-találtak egy holt… testet ami… ami hasonlít… rá és be kell… be kell mennem, hogy azonosítsam – mondtam meg-meg akadva a visszafojtott sírástól. Nehezen rávettem magam, hogy felálljak és elindultam az ajtó felé, hogy minél előbb túlessek ezen és kiderüljön, hogy nem ő az. Nem lehet ő az!

-         Veled megyünk – jöttek utánam.

 Hangulat aláfestő zene.

Nem foglalkoztam semmivel, csak beültem az autó hátsó ülésére. Ilyen állapotban nem lennék képes arra, hogy vezessek. Ahhoz túlságosan is zaklatott vagyok. Mi lesz akkor, ha ő az? Mi lesz akkor, ha meglátom őt… holtan. Mióta eltűnt most először mondtam ki ezt a szót. Most tört össze bennem végleg valami. Most, hogy szembesülnöm kell vele, hogy lehet, hogy ő már nincs többé.

Emlékek tömkelege rohamozták meg elmémet. Az első halloween-i cukorgyűjtésünk. Én ördögnek öltöztem ő, pedig angyalnak. Emlékszem azon versenyeztünk, ki tud többet összegyűjteni, aztán mikor megettük a sok cukortól fájt a hasunk. Az első versenye. Mikor nyert, büszkén kiabáltam a nézőtérről, hogy ő a húgom, ő pedig csak mosolygott ezen. Az első szakításomon is ő segített továbblépni. Ha éjszaka hívtam fel őt az sem zavarta, akkor is csak vígasztalt. Miatta jelentkeztem az x-factorba. Ha ő, nincs akkor nem lett, volna elég bátorságom hozzá. Hetekig győzködött mire elszántam magam. Mikor elmondtam neki a nagy hírt sikítozva ugrott a nyakamba. Mikor továbbjutottam ő volt az első, akit felhívtam. Először nem jutott szóhoz majd sikítozni kezdett én meg csak nevettem. Miután letettük a telefont örömtáncba kezdett. Ezt onnan tudom, hogy Rick felvette kamerára, és mikor hazamentem megmutatta nekem. Azokat a mozdulatokat soha sem felejtem el. Úgy nézett ki, mint akinek hangyák vannak a ruhája alatt. Ha lehetséges még nálam is jobban izgult mikor megjelent az első kislemezünk. Őt volt a legnehezebb otthon hagyni mikor turnéra indultunk. Ő hiányzott a legjobban. Az emlékek hatására egy halvány mosoly jelent meg arcomon, de mihelyst visszatértem a jelenbe eltűnt onnan és helyét átvette a komorság.

-         Niall, megérkeztünk – szólt halkan Harry. Csak bólintottam. Nem volt erőm még ahhoz sem, hogy megszólaljak. Mindenki kiszállt az autóból és bementünk az épületbe. Egy férfi várt ránk.

-         Adam Collins rendőrfőnök vagyok. Csak a hozzátartozó jöhet be, addig a többiek üljenek le a várakozóba – adta ki az utasításokat majd elindult.

Mindenki leült egy székre én pedig remegő lábakkal követtem. Egy hosszú folyosón mentünk végig. A falak fehér csempékkel voltak kirakva, amik ridegen néztek vissza rám. A folyosó végén benyitott egy helységbe. Azonnal megcsapta az orromat egy kellemesnek nem mondható számomra eddig ismeretlen szag. Bent a falakba építve fióknak kinéző „tárolók” voltak. A helység közepén pedig egy kórházi ágy rajta egy fekete hullazsák és abban feltehetőleg a holttest, amit azonosítanom kell.

-         Készüljön fel, a látvány gyomorforgató lesz. Napokig a víz alatt volt, ami megviselte a testét – tájékoztatott majd lassan széthúzta a cipzárt.

Mielőtt még megláthattam volna, becsuktam a szemem. Nem vagyok felkészülve arra, hogy lássam. És mi lesz azután, miután kiderül, hogy ő az? Mit fogok tenni?

Sikerült rávennem magam, hogy kinyissam a szemem, de először nem az arcára néztem, ahhoz még erőt kell gyűjtenem. Először a karját láttam, ami kilátszott az elázott, rongyos ruhákból. A bőre mállott, én pedig rosszul lettem a látványtól, gyomrom kavarogni kezdett. Tekintetemet egyre feljebb vittem és megállapodott az arcán. Szemembe könnyek gyűltek és akármennyire is nem férfias, de zokogni kezdtem. Mikor kicsit sikerül megnyugodnom szólásra nyitottam a számat, hogy meg tudjam mondani a rendőrnek, hogy…

Zayn szemszöge

Mindenkit megviselt Chelsea eltűnése. Louis nem mesél vicceket, Harry nem perverzkedik és még a lányokon is látszik, hogy nagyon kivannak, pedig nem is ismerik Chels-t.   Én is nagyon kikészültem. Hiányzik. Már megszoktuk, hogy itt van és nélküle már semmi sem ugyan az. Még is a legjobban Niall-t viseli meg ez az egész. Alig eszik valami és folyamatosan a szobájában, van. Ma is csak azért volt lent velünk a nappaliban, mert lerángattuk, hogy ne egyedül legyen. De szerintem neki ez fel sem tűnt. Teljesen érzéketlen lett a külvilágra.

 Most pedig itt ülünk és várjuk, hogy Niall kijöjjön és közölje velünk, hogy ez nem Ő. Fontos lett nekem ez alatt a kis idő alatt. Ha Niall kijön, és azt mondja, ez ő, akkor nem tudom mi lesz velünk. Senki sem lesz már a régi. Ezek után nem lennénk képesek felhőtlenül nevetni Louis hülyeségein, se semmi máson. Olyan lenne, mintha elveszítenénk magunkból egy kicsi, de létfontosságú darabot. Léptek zaját hallottuk, majd pillanatokkal később megláttuk Niall-t a folyosón, ahol percekkel ezelőtt eltűnt. Idegességében mindenki felállt és várta, hogy mondjon valamit. Szemei könnyekkel telve voltak. Szólásra nyitotta száját, de azon egy hang sem jött ki…

Ui: Szerintetek Chelsea volt a hullazsákban? Vagy nem? Ha úgy gondoljátok, hogy nem akkor szerintetek mi történhetett vele? És mi alapján jutottatok erre a következtetésre? Ha nem nagy kérés akkor írjátok meg a válaszaitokat kommentben. Köszönöm!

13. Egyszer fent, egyszer lent

Itt is van a következő rész. Mint, ahogy múltkor megígértem ez hosszabb lett. Sőt ez lett eddig a leghosszabb. Azt nem tudom, hogy izgalmasabb vagy sem, de ezt majd ti eldöntitek. :) Nagyon szépen köszönöm a kommenteket a 12. fejezethez!! És te jó Isten!!! Az oldal túllépte az 1000. oldalmegjelenítést!! El sem hiszem... ez nekem egy álomhatár volt és végre átlépte!!! Nagyon szépen köszönöm, ez nekem nagyon sokat jelent! Na de nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!!

-         Még is, hogy a fenébe képzeltétek ezt? Vagy várjatok csak, kitalálom! Egyáltalán nem gondolkoztatok. Keményen dolgozok, a lelkemet is kiteszem értetek és még annyit, sem érdemlek meg, hogy elmondjátok?! Kötelességetek lett volna elmondani, hogy fel tudjak készülni az ilyen helyzetekre. Erre ti mit tesztek? Eltitkoljátok és nekem egy szennylapból, kell megtudnom! Hát nagyon szép mondhatom. Gratulálok nektek. Mikor megláttam azt hittem, hallucinálok. Aztán mikor rájöttem, hogy nem, majd’ agyvérzést kaptam. Ezek után ne lepődjetek meg, ha én is így állok majd a munkámhoz – egyenesen ijesztő volt, ahogy kiabált. Mindenki csendben volt. Senki, sem mert egy mukkot sem szólni. Most még az is hallatszana, ha leejtenénk egy tűt. Soha sem gondoltam volna, hogy a fiúk képesek ébren ennyi ideig folyamatosan csendben maradni. Na jó viccet félretéve, mindenki be volt tojva Paul haragjától. Tudtuk, hogy igaza van. Még is csak ő a fiúk manager-e, tudnia kellett volna róla – Mennyi igaz ebből az egészből? – kérdezte kicsit higgadtabban.

-         Csak annyi, hogy Chelsea és Niall féltestvérek, a Zayn-es dolog csak kitalált – válaszolt Liam mikor hosszas hallgatás után rájött, hogy ha csak meg nem szólal, akkor senki sem fog válaszolni.

-         Mond csak Niall: megfordult egyetlen-egyszer is a fejedben, hogy talán el kéne nekem mondanod, hogy van egy húgod? Oké, megértem én, hogy titokban akartátok tartani, de el kellett volna mondanod. Nekem minden veletek kapcsolatos dologról tudnom kéne – vett egy mély levegőt majd jó lassan kifújta azt és folytatta – Chelsea, van ötleted, hogy ki mondhatott el mindent és hazudott az újságíróknak? – nevem hallatán megdermedtem.

-         A volt barátom, Jeremy volt az. Ezzel akart bosszút állni a szakításunkért – válaszoltam megszeppenten.

-         Értem – gondolkozott egy kicsit majd újra megszólalt – fél ötre küldök értetek egy autót, addigra legyetek készen. Szervezek egy sajtótájékoztatót és elmondjátok az igazat, eltitkolni már úgy sem lehetne – mondta, majd kinyomta a telefont.

-         Meglepően jól fogadta – szólalt meg pár perc hallgatás után Louis.

-         Te most viccelsz? – kérdeztem - Azt hittem, hogy a telefonon keresztül megfojt minket!

-         Hidd el nekem, volt már rosszabb is! – tette kezét a vállamra Harry.

-         De egyébként ő csak akkor ilyen, ha felhúzzuk valamivel. Alapjáraton tényleg megtesz azért mindent, hogy jó legyen nekünk – mondta másik oldalamról Niall.

-         Ha te mondod… Zayn! Kitaláltad már a feladatot? – kíváncsiskodtam. Már alig várom, hogy megtudjam, mit talál ki és legyőzhessem.

-         Kézen álló versenyre gondoltam, aki tovább bírja, az nyeri a fogadást – válaszolt önelégülten. Látszik rajta, hogy biztos a győzelmében. Tuti, hogy azért ezt találta ki, mert azt hiszi, hogy nem tudok kézen állni.

-         Rendben, akkor kezet rá és onnantól nem változtathatsz a feladaton – nyújtottam felé a kezem.

-         Hé, ácsi-ácsi! Milyen fogadásról beszéltek? – szólt közbe Lou mielőtt még kezet foghattunk volna.

-         A lényeg, ha én nyerek, akkor Zayn leszokik a cigiről, ha pedig ő, akkor nem piszkálom majd őt, amiért cigizik – tájékoztattam röviden.

-         Mi is beszállunk a fogadásba – mondta Harry.

-         Még is mivel? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

-         Először is eldöntjük, hogy ki, ki mellett fogad, aztán pedig megbeszéljük, hogy a veszteseknek mit kell csinálniuk – vázolta fel ötletét. Mivel mindenki beleegyezett el is kezdtük.

-         Bocs Chelsea, de Zayn erősebb, biztos, hogy tovább bírja – foglalt állást először Harry.

-         Szerintem pedig Zayn kerül ki vesztesen ebből a fogadásból – állt ki mellettem Niall.

-         Szurkolok neked Chels, mert én is szeretném, ha leszokna végre, de Zayn mellett kell döntenem, mert biztos, hogy ő fog nyerni – fejtette ki álláspontját Louis is.

-         Szerintem, van a’ mögött valami, hogy Niall Chelsea-t választotta. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a testvéri szeretet vezérelte mikor mellette döntött. Tehát én Zayn ellen fogadok – mondta Liam. Igazából teljesen jól gondolta, hiszen csak is Niall ismeri megfelelően a múltamat ahhoz, hogy tudja, nyerni fogok.

-         És mit csináljon a vesztes csapat? – kérdeztem.

-         A vesztesek ma éjfélig bármit megtesznek, amit a győztesek kérnek tőlük – ebbe mindenki beleegyezett tehát már a tét is megvolt.

Mindenki kezet rázott minden vele ellentétes csapatban lévő emberrel és már kezdődhetett is a feladat. Nekirugaszkodtunk és már kézen is álltunk. Kicsit imbolyogtam, majdnem túl nagy lett a lendület, de sikerült talpon (ez esetben kézen) maradnom. Kb. már fél perce, csináljuk. Mikor imbolygok akkor lépek egy-kettőt a kezemmel és minden rendben. Viszont most már kezdenek fáradni a karjaim. Louis és Harry folyamatosan próbálják elvenni a figyelmemet, hogy elessek és veszítsek, de Liam és Niall sem tétlenkedik Zayn közelében. Kezeim kezdtek remegni mikor hallottam egy puffanást, majd rögtön ezután éljenzéseket és ó-zásokat. Végre felállhatok. Kezeim elzsibbadtak a hirtelen erőfeszítés miatt ezért mozgatni kezdtem, hogy vérkeringésem helyreálljon.

-         Nem hiszem el Zayn! Most miattad, kitudja, miket kell majd megcsinálnunk nekik!? – úgy látszik göndörke nem, szeret veszíteni.

-         Kötelességemnek érzem elmondani Zayn védelmében, hogy esélye sem lett volna győzni ellenem – most ez egy kicsit nagyképűen hangzott, de ez az igazság…

-         Ezt meg, hogy érted? – értetlenkedett Lou.

-         Úgy értette, hogy ha Mary, Chels édesanyja, megengedte volna akkor ő már 11 éves korától egy cirkuszban, dolgozhatna akrobataként – válaszolt helyettem Niall.

-         Akkor viszont ez csalás volt – mondta felháborodva Zayn.

-         Sajnálom Zayn, de ez két okból sem számít annak. 1. Nem én tehetek róla, hogy nem tudtál róla, 2. csak is azért választottad ezt feladatnak, mert úgy gondoltad, hogy nem tudok kézen állni, tehát az ugyan úgy nem lett volna igazságos velem szemben – érveltem.

-         Ez sajnos így igaz – törődött bele sorsába Louis.

-         Első feladatkén csináljatok valami kaját, mert éhen halok – adta ki az utasítást Niall – de aztán finom legyen! – szólt utánuk még mielőtt a konyhába értek volna.

**

Tíz perc múlva itt van értünk a kocsi én meg fehérneműben, szobrozok a gardróbom előtt. Nem tudom, hogy mit vegyek fel. Félek a rajongók reakciójától. Jó benyomást akarok kelteni bennük. Nem esne jól, ha utálnának. Tudom, hogy ennek nem kéne érdekelni, mert nem is ismernek engem, de engem mindig is érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások.

Végül aztán még öt perc, tanakodás után, figyelembe véve a borongós időt, egy szürke felsőre és egy világos farmernadrágra esett a választásom.

 Hajamat oldalra fontam, telefonomat bevágtam a zsebembe és lesiettem a lépcsőn, kezembe a fehér cipőmmel. Ekkor kintről dudálást hallottunk. Már mindenki ott állt az ajtóban és engem várt. Gyorsan felvettem az előbb említett cipőt és már mentünk is. Az út nem volt túl hosszú. Az épület előtt, ahova mentünk, rajongók százai várta kedvenceit és mikor meglátták a kocsiban ülni őket hatalmas sikítozásba, kezdtek. És ez csak egy sajtótájékoztató, ahova be sem mehetnek. Akkor milyen lehet egy koncert?

A testőrök segítségével lassan, de biztosan bejutottunk az épületbe. Ott egy férfi várt és hosszú folyosókon vezetett végig minket, mígnem elértünk a megfelelő helyre. Egy kis színpadszerűségen, nevezzük inkább emelvénynek, mert tényleg kicsi volt. Szóval az emelvényen egy hosszú asztal helyezkedett el mögötte hat székkel. Vele szemben pedig az egész terem tele volt székekkel és minden széken ült valaki. Nagyon sokan voltak ott, és mind riporter, újságíró vagy fotós volt. Leültünk az asztalhoz. Ha a „közönség” oldaláról nézzük akkor bal szélre ült Harry mellé Louis aztán Liam, Zayn én és a sort Niall zárta. A vakuk egyből villogni kezdtek ezzel kiégetve retinámat. Az emberek egyszerre kezdtek el mindenféle kérdésekkel bombázni minket, amiből semmit sem lehetett érteni. Liam ezt megelégelve csendre intette őket és beszélni kezdett.

-         Először elmondjuk, hogy mi igaz az újságban leírtakról, majd utána feltehetik kérdéseiket – mondta, majd jelentőségteljesen Niall-re nézett.

-         Én és Chelsea tényleg féltestvérek vagyunk, de nem azért titkoltam el, mert szégyellem őt vagy az édesapám. Azért tartottuk titokban, mert szerettem volna megóvni ettől az egész One Direction őrülettől. Szerettem volna, ha normális élete lehetne és, hogy ne az árnyékomban keljen élnie – miközben bátyám beszélt én csak bólogattam, hogy minden így igaz.

-         Köztünk pedig nincs semmi több barátságnál. Az igaz, hogy kb. egy évvel ezelőtt Niall mutatott be minket egymásnak, de az óta is csak baráti viszonyban vagyunk egymással – mondta Zayn.

-         Igen, ez az egész titokban találkozgatunk dolog csak egy kitaláció – helyeseltem állítását.

Ezek után sok mindent kérdeztek a fiúktól és tőlem is. Mikor ezzel a témával végeztek még sok más dologról, kérdezték a fiúkat. Aztán másfél órával érkezésünk után végre elmehettünk. Mihelyst leértünk az emelvényről és már nem láttak minket, hatalmas kő esett le a szívemről. Akkora megkönnyebbülés végre túl lenni ezen, hogy az leírhatatlan.

-         Nem megyünk el sétálni? Megmutathatnánk Chelsea-nek a várost, még úgy sem volt itt – törte meg a beálló csendet Harry. Biztos vagyok benne, hogy ezzel csak terelni próbálja a figyelmünket a feladatukról. De nem vagyok én semmi jó elrontója…

-         Ez jó ötlet – lelkesedtem.

**

Tehát most már túl vagyok egy városnézésen a fiúkkal. Eléggé elfáradtam így este fél tizenegy felé ezért hazajöttünk. De, hogy ők mit össze nem baromkodtak… Mindegy a lényeg az, hogy nagyon jól elvoltunk. És szerencsére még rajongótámadás sem ért minket. Már lefekvéshez készülődtem mikor megcsörrent a telefonom. A hirtelen hangtól majd’ frászt kaptam. Egy sikeres szívújraindítás után felvettem a telefont.

-         Szia kincsem, bocsánat, hogy ilyen későn hívlak, de nem tudtalak előbb hívni – szólt bele a telefonba egy rég nem hallott hang.

-         Szia apa, semmi baj. Akkor hívsz, amikor csak akarsz – mondtam boldogan, hogy végre ismét hallhatom a hangját. [csak, hogy tisztázzuk: ő Chelsea mostohaapja, édesapját soha sem szólítja „apának”]

-         Azért hívtalak, hogy elmondjam, hogy megvettem Londonban a házat és, hogy holnap Mullingar-ba kéne repülnöd, hogy bedobozold az összes dolgot, amit magaddal akarsz hozni a költözés során. A reptéren foglak várni. Reggel Kilenckor indul a géped, vissza pedig még aznap este hétkor. Tudom, hogy nem az utolsó pillanatban kéne szólnom, de sok dolgom volt és nem volt rá lehetőségem – magyarázkodott.

-         Megértem, akkor megkérem majd Niall-t, hogy vigyen ki reggel a reptérre. Már alig várom, hogy Mullingar-ban legyek, nagyon hiányzol – lelkesedtem.

-         Te is nekem, hidd el és sajnálom, de most mennem kell. Üdvözlöm Niall-t. Szia! – köszönt el. Majd miután én is elköszöntem, letette. Lementem a nappaliba, ugyanis a fiúk éppen valami horrort néztek.

-         Niall, holnap el tudnál vinni a reptérre? – kérdeztem és reménykedtem, hogy igen lesz a válasz.

-         Persze, de miért akarsz te a reptérre menni? – meglepett fején majdnem elnevettem magam.

-         Ja csak, mert hazamegyek – vontam vállat. Erre a mondatra mindenki rám kapta tekintetét és kérdezősködni kezdtek.

-          Miért mész haza? Történt valami? Baj van? Ugye visszajössz? Nem menj el! – azt sem tudtam hol áll a fejem. Olyan volt, mint néhány órával ezelőtt a riporterek között.

-         Nyugodjatok már meg! Csak azért megyek, hogy összepakoljam azokat a dolgokat, amiket magammal akarok hozni a Londoni házunkba. Este jövök vissza – vágtam közbe mielőtt még több kérdést, zúdítanának a nyakamba – 9-kor indul a gépem, és ha nem gond, akkor este is ki kéne jönnöd értem – néztem boci szemekkel bátyámra – ja és apa üdvözletét küldi.

**

Hát itt is lennék. A ház ahol felnőttem. Szerencsére Mary és Bobby már elköltöztek Amerikába, így velük nem kell találkoznom. Először az itthon hagyott ruháimat dobozoltam be. Nem volt olyan sok. A legtöbbet elvittem, amikor a fiúkhoz mentem. Következők a fényképeim voltak. Hát abból rengeteg van. A szobám színe eredetileg narancssárga, de a sok kép miatt, amiket felragasztgattam, nem látszik. Szóval ezzel elleszek egy jó darabig. Minden egyes képet olyan óvatosan szedtem le, mintha valami nagyon törékeny tárgyat tartanék a kezemben. Igazából nekem ezek a képek nagyon fontosak. Minden egyes darabja az életem egy meghatározó pillanatát mutatja. Ott van például az, amikor az első edzésemre mentem, vagy az első táncórám, az, amikor Niall elmondta, hogy annyi unszolás után, végre jelentkezett az x-factor-ba. Ezek a képek mindig mosolygásra késztetnek. Ezért szeretek a szobámban lenni, mert ha rossz kedvem is van, a képekre nézve mindig jókedv fog el. Azt tervezem, hogy az új házban lévő szobámba is kiteszem a falamra ezeket, és persze azokat, amik a nyáron készülnek majd. Bambulásomat a telefonom csengőhangja zavarta meg. A kijelzőn Liam neve állt.

-         Mond, hogy nem törtetek össze semmit a házban és nem csináltatok disznóólat – kérleltem mikor felvettem.

-         Héj, ezt kikérem magamnak! Egyébként azért hívtalak, mert segítség kéne – mondta reménykedve.

-         Miben lehetek a szolgálatodra? – kérdeztem miközben egy újabb fotót tettem a dobozba.

-         Hát a fiúkkal eljöttünk megvenni a szükséges dolgokat a randira, mivel Danielle-ék holnap jönnek, és nem tudjuk eldönteni, hogy kocka vagy henger alakú lampionokat vegyünk – mondta el panaszait.

-         Ez egyszerű, fele legyen kocka, másik fele pedig henger – válaszoltam.

-         Oké, és milyen színű legyen szerinted? – szegezte nekem a következő kérdést.

-         Szerintem, legyen fehér. Az egyszerű, de még is romantikusabb, mint, ha minden kék vagy piros vagy, akármilyen más színben úszna ott a réten – magyaráztam.

-         Értem és köszi a segítséget – ezzel le is tette a telefont én pedig folytathattam a pakolást.

Egész nap pakoltam, ami valljuk be elég fárasztó. A repülőgép felszállása előtt egy órával végeztem, és ezért végre tudtam beszélni apával is. Már nagyon hiányzott. Mióta eldöntötték, hogy válnak az óta elköltözött egy szállodába, amíg nem talál házat. Holnap költözik be az új házba. Sajnos gyorsan elrepült ez az egy óra és én már csak azt vettem észre, hogy ismét a gépen vagyok. Mivel csak egy napra jöttem így csak egy táskám, van, amibe belefér a telefonom és az irataim, esetleg még néhány kisebb dolog. A repülőút másfél órás, amit én zenehallgatással ütöttem el. Miután a pilóták sikeresen végrehajtottak a leszállást az elsők között voltam, aki leszállt. Ha eddig nem említettem volna, még akkor most mondom, hogy félek a repülőkön. Ezért is nem repülővel jöttem két héttel ezelőtt. Szemeimmel Niall után kutattam, de sehol sem láttam. Elfelejtette volna, hogy hány órakor érek vissza? Ekkor valaki megfogta a vállam. Ijedtemben majdnem sikítottam. Úgy érzem mostanában túl ijedős lettem. Megfordultam és mikor megláttam az illetőt hatalmas nevetésben törtem ki. A vállamat Zayn fogta meg, de a többiek is ott voltak. Természetesen álruhában, nem is akármilyenben. A látvány felejthetetlen. Olyan, amit mindenképpen meg kell örökíteni. Ezért hát előkaptam a telefonom és ellőttem pár fotót. Muszáj volt, ezt nem lehetett kihagyni. Az eredmény:

-         Örülünk, hogy ennyire örülsz nekünk, de mehetnénk már? – kérdezte Harry türelmetlenül.

-         Hova ez a nagy sietség? – direkt lassítottam, hogy ezzel is húzzam az agyát.

-         Minél előbb érünk haza és öltözöl át, annál előbb megyünk bulizni – válaszolt a kérdezett.

-         Megünnepeljük, hogy visszatértél közénk – szállt be a beszélgetésbe Niall is mire én csak egy értetlen fejet vágtam.

-         Csak okot kerestek arra, hogy bulizhassanak – súgta Liam.

Innentől kezdve az egész út csendben telt. Mikor hazaértünk siettetni kezdtek. Értem én, hogy nagyon bulizni akarnak, de mire ez a nagy sietség. Előttünk az egész éjszaka. Az még jó pár órát jelent. Addig maradnak, amíg akarnak. A lényeg, hogy mivel idegesített, hogy nem hagynak, tényleg sietni, kezdtem, hogy minél előbb abbahagyják. Negyed óra alatt kész is lettem mindennel. Ez alatt a zuhanyzást, ruhaválasztást és felvevést értem. Nagy örömükre végre elindultunk. Mikor odaértünk rögtön egy jó erős itallal indították a bulit. Mivel Liam nem ihat ő nem ivott én, pedig szolidalításból kitartottam mellette. Amúgy sem vagyok, azaz iszákos fajta. Egy-két számot közösen végigtáncoltunk aztán megint mentek inni, ezúttal Louis sem ivott mondván, hogy nem szeretne másnapos lenni, amikor Eleanor megérkezik.

Egy idő után a három jómadár igencsak be volt már rúgva ezért Liam elment, hogy összeszedje őket. Én addig maradtam Loui-val és táncoltunk. Pár perc múlva Liam kétségbeesett arccal tért vissza.

-         Louis segítenél, nem találom őket?! – kért segítséget barátjától, aki rögtön el is indult – Chelsea segítened kell! Miközben kerestem a többieket odajött hozzám egy csaj és csak úgy hirtelen lekapott. Ezt lefotózta egy fotós és félek, hogy megjelenik az egyik újságban. Ha Danielle ezt meglátja még az is, lehet, hogy szakít velem. És ki tudja még milyen képeket csinált a fiúkról, nincsenek épp beszámítható állapotban – hadarta el az egészet egy szuszra.

-         Rendben, nyugodj meg! Szedjétek össze a fiúkat, és kint várjatok meg, mindjárt megyek. Elintézek mindent – nyugtattam, meg majd megkerestem a fotóst.

**

-         Köszönöm, hogy tegnap segítettél – hálálkodott Liam miközben a rétet díszítettük, mivel pár óra múlva megérkezik Eleanor és Danielle. A többiek mind másnaposan fetrengenek otthon, Loui pedig segít nekik, amiben csak kell.

-         Nincs mit, de szerintem el kéne mondanod Danielle-nek a történteket. Lehet, hogy most sikerült meggyőznöm, hogy ne tegye be, de máskor még felhasználhatja, és nem lenne jó, ha onnan kéne megtudnia – fejtettem ki álláspontom.

-         Igazad van, és el fogom neki mondani, apropó, hogy érted el, hogy ne tegye bele? Ebből nagy hír lehetett volna – kíváncsiskodott.

-         Maradjunk annyiban, hogy sokan kíváncsiak most Niall kis húgára és ezt kihasználva könnyű menet volt. Az újságban úgy is meglátod majd. Hazafelé veszünk egyet – kacsintottam rá.

Mire hazaértünk már sötétedett és Danielle-ék is megérkeztek. Mihelyst Liam-vel megpillantották egymást, egymás nyakába ugrottak. Nagyon aranyosak együtt, akár csak Louis és Eleanor. Miután megejtettük a bemutatkozást és beszéltünk egy kicsit, már mentek is a randira. Mind két pár. Bár eddig nem is tudtam, hogy Lou is tervez valamit. Én pedig felmentem a szobámba egy kicsit pihenni. Hosszú volt a mai nap.

-         Chelsea Heidi Horan – üvöltötte magából kikelve Niall. Soha sem szokott a teljes nevemen szólítani csak, ha valami rosszat tettem. Lementem a nappaliba, mivel onnan jött a hangja. Ott állt dühösen kezében az újsággal, amit hazafelé vettünk. Hát igen úgy látszik ő nem emlékszik az estére – ez még is mi a fene? – mutatott a cikkre, amiben volt vagy hat kép és minden képen másik férfivel csókolóztam.

-          Egy újság? –viccelődtem, de úgy látszik nincs olyan hangulatban.

-         Tudod nem gondoltam, volna, hogy ilyeneket teszel. Ezek alapján tegnap úgy viselkedhettél, mint egy szajha – üvöltötte a súlyos szavakat.

-         Niall ez nem az ami… - próbáltam elmagyarázni de nem hagyta.

-         Nem az, aminek látszik? Akkor még is mi? Nem csókolózol talán hat idegen fiúval is? Nagyot csalódtam benned – miért nem lehet végig hallgatni a mondandómat?

-         Niall! Emlékszel te egyáltalán a tegnap estére? Egyetlen-egy cselekedetedre is? Nem hiszem! És még te mondod, hogy csalódtál bennem… Tudod mit? Nem is magyarázkodok, úgy sem hinnél nekem – ezzel a végszóval hátat fordítottam neki és a mellettünk álló két döbbent fiúnak majd elszaladtam.

 Ki a házból. Minél messzebbre innen. Igazából nem, haragszom rá csak rosszul, esik, hogy kinéz belőlem ilyet. Pedig tudja, hogy nem vagyok olyan, aki minden ismeretlennel összeáll.

Mire dühömből feleszméltem már a Temze partján sétáltam. Elég messze vagyok a házunktól. De jobb is így. Néha kell egy kis magány, főleg most.

Niall szemszöge

Chelsea már órák óta elment. Kezdek aggódni érte. Talán nem kellett volna úgy lerohannom. De annyira dühös voltam. Nem bírtam visszafogni magam. Jól megcsináltam. Most valószínűleg haragszik rám, de én is rá. Hogy tehette? Egyáltalán nem ilyen volt. Bár fél év alatt sokat változik az ember. Talán, ha ott lettem volna vele, akkor nem változik meg ennyire. Az én hibám, hogy ilyen lett. A bejárati ajtó nyitódott és én abban reménykedtem, hogy Chels jött vissza, de hiába. Csak Danielle és Liam jöttek vissza.

-         Hát itt meg mi történt? Mi ez a gyászos hangulat? – kérdezte Danielle.

-         Összevesztünk Chelsea-vel és rájöttem, hogy megváltozott – válaszoltam kedvtelenül.

-         Csak nem a cikk miatt? – szállt be a vallatásomba Liam. Én csak bólintottam, nem volt kedvem most beszélgetni – ugye nem vágtál a fejéhez hülyeségeket?

-         Miért? – mi köze van hozzá egyáltalán? Azt teszek, amit akarok.

-         Azért, mert azok, amik a képen láthatók, csak meg vannak játszva. Készült rólam egy kép, amin egy csaj megcsókol és nem akartam, hogy újságba kerüljön ezért megkértem, hogy segítsen. Később kiderült, hogy a fotós rólatok is készített jó pár olyan képet, ami nem tenne jót a hírnevünknek. Chelsea megegyezett a fotóssal, hogy, ha nem teszi újságba a rólunk készült képeket, akkor csinálhat róla olyanokat, amivel botrányosnak mutathatja be a viselkedését – magyarázta a történteket Liam.

Kicsit furcsálltam, hogy a csókos dolgot Danielle előtt mondja, de gondolom, megbeszélték a dolgot, ha ezt tette. Te jó ég, végig kellett volna hallgatnom Chels-t. Hogy lehetek ekkore barom, állat?

Chelsea szemszöge

Későre jár már, de semmi kedvem visszamenni. Átmásztam a korláton és közelebb mentem a Temzéhez. Leültem a fűbe és csak figyeltem a folyón tükröződő fényeket. Gyönyörű volt a város kivilágítva. Ha innen ilyen szép, vajon milyen lehet felülnézetből? Ekkor zsebemben lévő telefonom rezegni kezdett. Gyorsan kivettem onnan majd megnyomtam a fogadás gombot.

-         Hála Istennek! Jól vagy? Hol vagy? Miért nem jöttél még haza? – halmozott el kérdéseivel Niall.

-         Nyugodj meg semmi bajom. Itt vagyok a Temze partján, és nem tudom, hogy… - ekkor valaki hátulról befogta számat majd egy szúrást, éreztem a nyakamnál. Telefonom kiesett a kezemből. Szédülni kezdtem majd elsötétült minden…