23. Mi lesz velünk?

Itt is van a következő rész. Köszönöm az előzőhöz írt kommenteket, nagyon jól esik, hogy írtok!! :) Jó olvasást!

Zayn Szemszöge

Elég hamar végeztem, ezért visszamentem az iskolához. Leparkoltam egy közeli parkolóba és gyalog mentem oda. Az épülettel szemközti oldalon volt pár pad, ezért odamentem és leültem az egyikre. Fél óra múlva véget ért a felvételi, legalábbis az ajtón kitóduló tömegről erre következtettem. Mikor megláttam Chelsea-t felálltam, hogy könnyebben észrevegyen a tömegben. A táskájában kutatott valami után, amikor megállt mellette egy sötétített üvegű autó. Felé kapta a tekintetét majd beszélt valakivel, aki benne ült és beszállt. Ki ülhet az autóban?  Egy régi ismerőse? Igen, minden bizonnyal, hiszen minek szállna be egy idegen autójába? Haza viszi őt? Lehet, hogy nem is kéne tovább várnom. Ekkor csörögni kezdett a telefonom.

-         Mondjad – szóltam bele.

-         Hazaértetek már? – kérdezte Niall.

-         Nem, még nem, de ti hol vagytok? – kérdeztem vissza.

-         Liam, Danielle, Louis és Eleanor elmentek dupla randizni, mi pedig eljöttünk enni, utána pedig beugrunk Paulhoz, mert segítenünk kell neki. Tényleg, most jut eszembe, Paul üzeni, hogy holnap megbeszélés lesz a rendezővel a klippünkhöz – tájékoztatott.

-         Rendben, van még valami? – érdeklődtem.

-         Nincs. Szia – köszönt el, majd letette.

Ekkor az autó - amibe az előbb Chelsea beszállt – visszajött és megállt ugyan ott ahol 13 perccel – azért tudom, mert néztem az időt - ezelőtt. Chels kiszállt, megvárta, míg elmegy az autó, majd elővette a telefonját. A telefonom csörögni kezdett.

-         Szia. Végeztél? – kérdeztem.

-         Igen, most ért véget. Akkor, el tudsz értem jönni? – miért hazudik?

-         Persze, a közelben vagyok, mindjárt odaérek – mondtam, majd letettem.

Visszamentem a parkolóba az autóhoz, onnan pedig vissza az iskolához Chelsea-ért.

-         Na, hogy sikerült? – kérdeztem mihelyst beszállt.

-         Nem tudom… először jól ment, aztán az utolsó feladatot elrontottam. Nem fűzök hozzá túl nagy reményeket – szomorodott el egy pillanatra majd hatalmas mosollyal az arcán fordult felém – nem megyünk el enni valahova? Farkas éhes vagyok.

-         Elmehetünk. Hova akarsz menni? – ez nem is olyan rossz ötlet. Legalább kettesben lehetek vele, mármint nyilván lesznek ott mások is, de a srácok nem lesznek ott.

-         Akármi jó lesz csak még az előtt, érjünk, oda mielőtt elhaláloznék az autóban – mondta azzal az elképesztően gyönyörű mosolyával.

Pár perc kocsikázás után megálltam egy étteremnél. Kinyitottam Chesl-nek az ajtót majd a bejáratnál előreengedtem, ahogy azt illik. Az étteremben nem voltak sokan délután lévén, de azért óvatosságból a legeldugottabb asztalhoz ültünk le. Pár perc múlva a pincér is megjelent és leadtuk a rendelést.

-         És azon gondolkoztál már, hogy mit csinálsz majd, ha esetleg nem vesznek fel? – kérdeztem.

-         Hidd el, sokat gondolkozom ezen, de nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni, ha nem vesznek fel. Hülyeség volt tőlem, hogy csak oda jelentkeztem, pedig tudtam, hogy nincs túl sok esélyem a többiekkel szemben, de csak arra tudtam gondolni, hogy fel kell, hogy vegyenek, hiszen ez az álmom – ekkor a pincér kihozta a rendelésünket – én csak… igazából nem is tudom mit gondoltam. Neked voltak terveid, hogy mit csinálsz majd, ha nem jön be az x-factor?

-         Tudom, hogy ez elég furcsának tűnhet tőlem, de én tanár szerettem volna lenni, ha az éneklés nem jön be. Hogy jöttetek össze Jeremy-vel? – arca komor lett, eltűnt róla az a bájos mosoly, ami eddig ott volt.

-         A szokásos sablon sztori. Az iskola legmenőbb embere elhívja egy randira a szürke kisegeret és az a szürke kisegér, van olyan hülye, hogy beleszeressen… nagyjából ennyi. Mi történt veled és Perrie-vel? – barna szemei kíváncsiságtól csillogtak.

-         Akkor találkoztunk, amikor jótékonysági célból együtt dolgoztunk a 2011-es x-factoros versenyzőkkel. Nagyon kedves volt és jól kijöttünk. Elhívtam randizni, és nagyon jól éreztem magam vele. Járni kezdtünk és én azt hittem ő is, szeret engem. Nem hittem a többieknek, amikor azt mondták, hogy csak kihasznál engem. Amikor rájöttem, hogy igazuk van, rögtön szakítottam Perrie-vel, de a történtek a padlóra küldtek. Sokáig tartott, míg teljesen kivertem a fejemből őt, de szerencsére sikerült és most van egy másik lány a láthatáron… - meséltem.

-         Milyen lány? Együtt vagytok? – kérdezősködött.

-         Nem vagyunk együtt, de szeretném, ha a barátnőmnek mondhatnám – ha tudnád, hogy rólad beszélek…

-         Elmondtad már neki, hogy mit érzel iránta? – tette fel újabb kérdését.

-         Nem mondtam még el, félek a reakciójától – vajon mit reagálnál, ha elmondanám, hogy tulajdonképpen rólad beszélünk?

-         Ugyan már, melyik lány mondana neked nemet? – erre nem válaszoltam – Tudod mit? Gyakorolj rajtam – felhúzott szemöldökkel néztem rá – Gyerünk! Hallgatlak – átültem a mellette lévő székre és egymás felé fordultunk.

-         Chelsea szeretném, ha tudnád, hogy attól a pillanattól kezdve beléd vagyok esve, hogy megláttalak ketchup-osan és csoki szirupban a kajacsatánk után.  Mikor elestünk, és nem hagytad, hogy megcsókoljalak csalódott voltam, de megétettem, hogy miért nem hagytad, hiszen akkor ért véget a majd’ két éves kapcsolatod. Amikor nem tudtuk, hogy hol vagy nagyon féltettelek, majd’ beleőrültem a tudatba, hogy talán soha se látlak már többet – miközben beszéltem egyre közelebb hajoltam hozzá és mostanra ajkaink csaknem elérték egymást – aztán a kórházba újra láthattalak, de tele voltál sérülésekkel, és rossz állapotban voltál. Azt éreztem, hogy meg tudnám ölni Jeremy-t amiért ezt tette veled. Most pedig itt ülünk egy étterembe, és bár te azt hiszed, hogy csak gyakorlok rajtad, igazából ezt érzem irántad, mert te vagy az a lány, akiről beszéltem – mondandóm befejeztével megszüntettem azt a kis távolságot is ajkaink közt, ami volt.

Óvatosan csókoltam, meg akartam hagyni számára minden lehetőséget, hogy eltoljon magától és ezt sajnos meg is tette. Eltolt magától majd felállt és elment. Kifizettem a számlát és utána mentem. Az autónak támaszkodva, lehajtott fejjel várt.

-         Chels, én komolyan gondol… - mondtam volna, de félbeszakított.

-         Kérlek, csak menjünk végre haza – mondta s közben rám sem nézett.

Beszálltunk az autóba és elindultunk haza. Mit ronthattam el? Azt hittem vagy is reméltem, hogy ő is érez irántam valamit, hogy viszonozza az érzéseimet, ha nem is ugyan akkora mértékben. Úgy látszik tévedtem. De megöl ez a némaság. Inkább kiabálna, csak tudnám, hogy mit érez.

-         Mondj valamit, kérlek – néztem rá egy pillanatra, aztán figyelmemet ismét az útra irányítottam.

-         Sajnálom én csak… jelen pillanatban nem tudom, mit érzek, össze vagyok zavarodva. Kérlek, adj egy kis időt, míg rájövök, hogy mit érzek irántad – mondta kétségbeesetten.

-         Annyi időt kapsz amennyit, csak akarsz – biztosítottam.

Tehát van még remény számunkra. Egyelőre ez is elég. Annak is örülök, hogy nem vágta rá azonnal, hogy köztünk nem lehet semmi több egyszerű barátságnál.

Mikor hazaértünk, ő azonnal felrohant a szobájába. Még szerencse, hogy nem értek még haza a többiek, mert így nem kérdezősködnek.

**

Az autóban ülünk és éppen a megbeszélés felé, tartunk. Danielle és Eleanor csajos napot tart. A volán mögött pedig Chelsea ül. Miért? Van valami dolga errefelé és hosszú győzködés után elérte, hogy ő vezethessen. Nem is tudtam, hogy van jogosítványa, sőt még Niall sem tudta… De ez most nem is lényeg, hiszen fél év alatt, amíg nem látták egymást, simán megszerezhette. Az autó lassítani kezdett majd megállt egy nyugodta környéken.

-         Mindjárt jövök, csak egy perc, ígérem – mondta Chels majd kiszállt és odament az autótól nem messze álldogáló fura fazonhoz. Első látásra úgy néz ki, mint aki rosszban sántikál és második ránézésre is. Chelsea ad neki valami mire a furcsa kinézetű fiú a zsebébe tesz valamit, ami úgy néz ki, mint… mint…

-         Srácok, ugye rosszul látom azt, amit látok? – szólalt meg sápadtan Niall. Lehet, hogy tegnap is vele találkozott, amikor beszállt abba az autóba?

-         Ha azt láttad, hogy épp drogot vett, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy én is azt láttam – mondta Louis.  Chelsea visszaszállt a kocsiba és újra úton voltunk.

-         Mi van fiúk, szellemet láttatok? – kérdezte nevetve.

-         Chels, mond meg az igazat. Te drogot vettél? Drogozol? – kérdezte Niall. A nevetés a torkára fagyott és arca komor lett.

-         Semmi közöd hozzá – válaszolt ridegen.

-         Mióta? – kérdez ezúttal Liam.

-         Semmi közötök hozzá, nem voltam az előbb elég érthető? – kérdezte hátrafordulva.

Mikor visszafordult, fékezett, de már késő volt. Elütöttük a zebrán áthaladó férfit.

-         Édes Istenem – suttogta Chelsea könnyes szemekkel. Mindannyian kiszálltunk a kocsiból és odamentünk a férfihoz. Borzasztó látványt nyújtott. Mindannyian pánikba estünk.

-         Hívja valaki a mentőket – mondta Harry. Chelsea pedig már tárcsázta is őket. Elmondta, hogy hol vagyunk és, hogy baleset történt. Mire letette, már a rendőrök is megérkeztek.

-         Mi történt? – kérdezte az egyik rendőr azt a nőt, aki látott mindent és hívta őket.

-         Azok a fiatalok – mutatott ránk – elütötték azt a férfit. Még csak nem is fékeztek.

-         Miért hazudik? – kiáltottam rá.

-         Miért, talán azt állítja, hogy nem maguk ütötték el? – kérdezte a rendőr.

-         Nem, mi ütöttük el, de nem direkt és próbáltunk megállni, de már nem tudtunk – magyaráztam.

-         Igen, pontosan így történt – helyeselt Niall.

-         Forduljanak az autó felé és tegyék rá a kezüket – mondta a másik rendőr. Úgy tettünk, ahogy mondta. Chelsea áttett valamit a zsebéből az enyémbe és mire rájöttem, hogy mi az, addigra már engem kutattak át – Ez meg mi? – húzta elő zsebemből a drogot. Kezeimet hátrahúzta és megbilincselt – letartóztatom kábítószer birtoklásért, jogában áll hallgatni, bármit, amit mond felhasználható ön ellen, jogában áll ügyvédet fogadni, amennyiben nem teszi, a városi bizottság jelöl ki magának egyet – a rendőrautó felé vezetett. Mindenki meg volt rémülve. Niall-nek már folytak a könnyei, Harry-t sem sok tartotta vissza sírástól. Nem hiszem el, hogy Chelsea ezt tette velem.

-         Ezt nem teheti, az nem is az övé – mondta Louis. A rendőr beültetett az autó hátsó ülésére.

-         Nyugodjon meg, magukra is sor kerül – mondta gúnyosan a másik rendőr – ki vezetett? – mindenki Chels-re nézett mire a rendőr odament hozzá – Jogosítványt, forgalmit.

-         Nincs jogosítványom – mondta, mire mindenkinek kikerekedtek a szemei. A rendőr őt is megbilincselte, elmondta a jogait, majd mellém, ültette. A következő, aki megbilincselve az autóban kötött ki az Louis volt, mégpedig azért mert veszekedett a rendőrökkel és hátráltatta a munkájukat.

Mi lesz velünk? Mi lesz a bandával? Egy ilyen balhét a mi hírnevünk sem bír el. Vége van mindennek. Nem lesz több koncert…

22. Felvételi

Itt is lenne a következő rész! Remélem tetszeni fog. :) Köszönöm a kommenteket az előzőhöz!!! :) Az új szereplők képeit felteszem a szereplők közé. Jó olvasást!

Rengetegen voltak az aulában. Volt, aki ujját tördelve várakozott, voltak, akik bemelegítettek, nyújtottak és voltak, akik ismerkedtek. Azt hiszem én, maradok a nyújtásnál. Elindultam a terem egy olyan részére, ahol a nélkül tudok nyújtani, hogy valakinek nekiütköznék. Menet közben néhányan elég feltűnően bámultak. Az egyik ilyen lány egyszer csak felkiáltott.

-         Jajj Istenem, tudom már honnan vagy ilyen ismerős! Te vagy Niall Horan húga – egyszerre vagy tíz-tizenöt ember rohamozott meg és halmozott el kérdéseivel.

-         Megadod a telefonszámukat? Mondod nekik, hogy kövessenek be twitteren? Bemutatsz nekik? Milyen velük élni? – jött mindenhonnan a sok kérdés és én nem tudtam, mit tegyek.

-         Chelsea, tényleg te vagy az? – kiáltott fel egy számomra teljesen ismeretlen fiú meglepetten és átfurakodott az embereken – olyan rég találkoztunk. Mesélj, mi van veled!? – meg fogta a kezem és húzni kezdett, el a többiektől.

-         Köszi, hogy segítettél – mondtam mikor pár méterrel arrébb kerültünk a fiúk rajongóitól.

-         Egyébként Jason vagyok – mutatkozott be.

-         Én pedig Chelsea – mosolyogtam rá.

-         Mióta táncolsz? – kérdezte s közben leült az egyik szabad székre.

-         8 éves koromban volt az első balett órám. 12 éves koromban pedig áttértem hiphop-ra – leültem mellé és felé fordultam - Te? Mikor kezdted?

-         Én 10 éves korom óta és szinte mindenféle táncot – mondta.

-         Mennyire tartod esélyesnek, hogy a 267 felvételiző közül benne leszel abban az 50-ben, akit felvesznek? – erre tényleg kíváncsi vagyok, mert én szinte esélytelennek látom, hogy engem ide felvegyenek.

-         Ez attól függ milyen feladatot, adnak nekünk. Úgy értem a hajlékonyságot és a rögtönzést biztos meg fogják nézni, de azt mondták az idejárók, hogy utolsónak mindig van egy nehéz feladat – hát ez cseppet sem bíztató számomra.

-         Huhh… sikerült! Időben ideértem! – szólalt meg mögöttem egy lány.

-         Már azt hittem kihagyod a felvételit – állt fel Jason és megölelte őt – Chelsea, ő itt Meredith. Meredith, ő Chelsea – mutatott be minket egymásnak.

-         Honnan ismeritek egymást? – kérdeztem.

-         Középsuliban osztálytársak voltunk – válaszolt mosolyogva Meredith.

Hárman folytattuk a beszélgetést. Szerencsére sikerült elterelni a figyelmem a félelmeimről, egészen addig, míg meg nem jelent egy férfi a teremben, aki felosztott minket három csoportra. Sajnos mind a hárman másik csoportba kerültünk. Mind a három csoportot másik terembe vezették. Először a hajlékonyságunkat nézték meg. Adtak tíz percet, hogy bemelegítsünk és nyújtsunk majd kezdetét, vette a megmérettetés. Először egy egyszerű spárgával kezdtünk aztán egyre nehezebb dolgokat csináltunk fél órán keresztül. Mire letelt a fél óra, már négy embernek mondtak viszlát-ot, tehát elutasították a felvételijét. Kicsit megrémisztett ez a dolog, de örültem is, mert így kevesebb vetélytárs maradt.

A következő feladat a rögtönzés. Mind a három csoportot bevezették az előadó terembe és leültették a nézőtérre. Nem értem akkor minek választottak szét minket, ha most meg megint egyben vagyunk, de mindegy.

-         Aki hallja a nevét az feljön a színpadra, berakunk egy zenét és fél perce lesz bizonyítani – ismertette velünk a menetet leendő tanárunk – érthető mi a feladat? – erre mindenki mondott egy igent és már kezdték is.

Jason-vel és Meredith-vel egymás mellé ültünk le és próbáltunk nem a színpadra nézni, nehogy elbizonytalanodjunk. Hármasunk közül először Jason-t szólították.

-         Jézusom, te meg miért vagy kék? – kérdezte Meredith amikor észrevette kékségem. Kínomban felnevettem, pedig már azt hittem, hogy megúsztam és senki, sem fogja észrevenni.

-         Hát bátyám egyik barátjával szivattuk egymást és ez lett belőle. Hidd el nekem tegnap mielőtt majdnem négy órát a fürdőben töltöttem sokkal rosszabb volt – mosolyogtam rá.

-         Na, és van barátod? – kíváncsiskodott.

-         Nem rég lett vége egy majd’ két éves kapcsolatomnak – válaszoltam a valósághoz hűen – Neked?

-         Nekem van barátom és Mason-nek hívják – mondta s közben elkezdődött Jason tánca.

Befejeztük a beszélgetést és csak a táncra koncentráltunk. Iszonyat jól táncol. Biztos vagyok benne, hogy ő benne lesz a között az 50 ember között, akit felvesznek. Mikor lejött a színpadról és visszajött hozzánk, gratuláltunk neki. Negyed órával később Meredith is sorra került. Ő is eszméletlen jó táncos. Látszik rajta, hogy már kiskora óta táncol és, hogy imádja.

Jó pár eszméletlenül jó és néhány katasztrofális tánc után végre én nevem hangzik el. Remegő lábakkal indulok a színpadra. Most már nincs visszaút, nem futamodhatok meg. Felmentem a lépcsőn és a színpad közepére álltam. Pár másodperc múlva meghallottam a zenét. (Chelsea tánca)

Nehezen tudtam rávenni magam, hogy megmozdulja, de miután sikerült már csak egymás után jöttek a lépések. Nem gondolkoztam, csak hagytam, hogy a zene átjárjon. A fél perc gyorsan letelt és én már csak azt vettem észre, hogy éppen lefelé tartok a színpadról.

A táncom után már sokkal nyugodtabb voltam. Felszabadultan beszélgettünk mindenről, ami csak az eszünkbe jutott. De hát ugye egyszer minden jónak vége szakad, és ez most sincs másképp. Bejelentették, hogy kapunk egy óra ebédszünetet és utána jön a harmadik egyben utolsó és legnehezebb feladat, amit nem áll módjukban előre elárulni, hogy mi az.

Hármasban elmentünk ebédelni és végig azt találgattuk, hogy mit kell majd csinálnunk. Nem jutottunk túl sokra. Félve mentünk vissza mikor az egy órából már csak tíz perc volt hátra. Mindenki arcán lehetett látni a kíváncsiság és a feszültség egyvelegét. Senki sem tudta mi is vár ránk valójában. Mikor aztán letelt az egy óra szünet, ismét három csoportra kellett oszlanunk, ugyan úgy, mint az első feladatnál. Minden csoportot másik terembe vezettek.

-         Fél óra alatt meg kell tanulnotok a koreográfiát, amit mutatok nektek és aztán bekötött szemmel, hibátlanul kell előadnotok ugyan azok a tanárok előtt, ahol nemrég még szólóztatok. A zenék össze vannak vágva, tehát váltják majd egymást – mondta a nő, aki velünk volt.

Ez a feladat mindenkit megrémített. A tanulás magában nem is lenne nehéz, hiszen fél óra alatt be lehet tanulni egy koreográfiát, de nem fog olyan jól menni, hogy bekötött szemmel tudjuk. Így esélyünk sincs, hogy nézzük a másikat, ha elfelejtjük milyen lépés, jön.

Hamar belekezdtünk a tanulásba és mindenki feszült figyelemmel kísérte végig a tanár mozdulatait, majd ismételte meg utána. Ahogy az idő telt, úgy lett mindenki egyre feszültebb. Volt, aki könnyekkel küzdve próbálta megjegyezni a lépéseket, és amikor elrontotta sírva fakadt. Mikor aztán végleg letelt a fél óra áttereltek minket az előadóterembe. A másik két csoport már ott volt. Először az a csoport kezdett, amelyikben Meredith van. Ők egy balett táncot adtak elő. Voltak, akik elestek egy-egy ugrás után, nekimentek a másiknak vagy csak simán elrontottak egy lépést, mert nem tudták mi a következő. Meredith sem volt kivétel ez alól. Egyetlen egy ember sem volt, aki ne rontotta volna el legalább egyszer és ez megnyugtatott. Utánuk jött az a csoport, amelyben Jason van. Különböző páros táncokat adtak elő. Itt sem volt hiány hibákból. Egyik fiú még el is ejtette partnerét az egyik emelésnél. Szerencsére semmi baja nem lett a lánynak. Utánuk jött az a csoport, amiben én vagyok. Iszonyatosan rettegtem mikor elindultunk a színpad felé. Nyugi, nyugi, nyugi… Nem baj, ha elrontom egyszer vagy kétszer. Eddig senki sem csinálta meg hibátlanul, nekem sem kell. Minden rendben lesz. Mielőtt a lépcsőn felmentünk volna, mindenki kezébe adtak egy szemkötőt. A színpadon mindenki a lehető leghátrább húzódott, hogy az elsősorban lévők – amibe én is beletartoztam – le ne essenek róla. Megvárták, míg beállunk oda ahova kellett és bekötöttük a szemünket, majd indították a zenét. (A csoport tánca )

 Elkezdtem a betanult koreográfiát. Egész jól ment, amikor éreztem, hogy valakivel összeütközöm. Szerencsére egyikünk sem esett el – legalább is nem hallottam, hogy elesett – így folytathattuk tovább. Egyszer elfelejtettem, hogy milyen lépéssorozat jön, ezért rögtönöztem addig, amíg nem tudtam újra bekapcsolódni az eredeti koreográfiát. Aztán a vége felé majdnem elestem, nem sokon múlott. Mikor a zene elhallgatott levettem a szemkötőt és lementem a színpadról.

Elrontottam. Most már biztos, hogy nem vesznek fel. Ha csak az a két hibám lett volna, hogy nekimentem a mellettem lévőnek és, hogy majdnem elestem akkor még lett volna esélyem, de így, hogy egy egész lépéssorozatot elfelejtettem, esélyem sincs. Mindenki leült a nézőtérre és várta, hogy mi lesz most. A nő aki csapatokba osztott minket felment a színpadra és beszélni kezdett.

-         Nagyon jól teljesítettetek. Mint tudjátok csak 50 ember, lehet közületek ezen iskola diákja. Hogy kik is nyertek felvételt ide azt csak jövő héten tudjátok meg. Mindenkinek küldünk majd egy levelet postán, hogy felvettük-e vagy sem. Véget ért a felvételi, köszönjük, hogy eljöttetek – köszönt el majd lejött a színpadról.

Mindenki szedelőzködni kezdett, majd lassan ürülni kezdett a terem. Jason-vel és Meredith-vel telefonszámot cseréltünk majd elköszöntünk egymástól. A táskám mélyén turkáltam a telefonomat keresve mikor megszólított valaki…

Sziasztok!

Nos, kedves olvasóim, most nem résszel jövök nektek. Egy barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy írunk közösen egy történetet. Nem lesz hosszú, csak 13 részből fog állni. Ez egy horror történet lesz és nem fanfiction. Ha van kedvetek nézzetek be! :) http://bloodymoonlight29.blogspot.hu/

21. Reggel

Először is azt szeretném elmondani, hogy ebben a részben segített nekem MissLocsiFecsi, mégpedig azzal, hogy egy nagyon jó ötletet adott nekem. Ez úton is szeretném neki megköszönni!!! :) Köszönöm a rengeteg kommentet, nagyon jól esik, hogy írtok nekem!!! :) Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!! 

 

Ez biztos, hogy Zayn műve. Kinyírom, megfojtom! Hogy mert bemenni a szobámba, kutakodni és még el is lopni a saját szivatós cuccomat? Igen, mivel ez az én kellékeim egyike. Hogy fogom ezt lemosni magamról? Így csak nem mehetek el a felvételire. Elzártam a vizet és a törölközőért nyúltam. Gyorsan megtörölköztem, és fel vettem VOLNA a ruháimat, de nem voltak ott. Pedig úgy emlékeztem, hoztam be magammal. Kimentem a szobámba onnan pedig a gardróbba, de egyetlen egy ruha sem volt ott.

-         Zayn! Csak kerülj a szemem elé, és esküszöm, kicsinállak! – kiabáltam miközben a nappali felé vettem az irányt egy szál, törölközőben.

Mindenki ott ült és mikor megláttak kitört belőlük a nevetés. Megértem őket mivel, ha nem én lennék az áldozat, akkor én is röhögnék. Úgy nézhetek ki, mint az Avatar-ban azok a kék lények.

-         Tudod most teljes mértékben, úgy nézel ki, mint törpilla – viccelődött Louis, de erre most nem voltam vevő. Mit fogok csinálni holnapig, hogy lejöjjön?

-         Oké, értem én! Bosszút akartál állni. Nincs ezzel bajom, mert jogos, de az, hogy bemész a szobámba, kutakodsz majd a saját tulajdonomat, elsajátítod, és azt használod fel, na az már nem indokolt dolog. A ruhákat még megbocsátanám, de ezt? És gondoltál arra, hogy mivel fogom én ezt leszedni magamról? Hogy-hogy megyek így el a felvételire? – üvöltöttem, mint egy elmebeteg vadállat. Mindenki abbahagyta a röhögést, és ijedten néztek rám.

-         Én… nem… vagy is… nem – dadogott össze-vissza Zayn. Talán jobb lesz, ha visszaveszek magamból mielőtt még hisztérikus libának, titulálnak. Vettem egy hatalmas levegőt nyugtatásképp, majd kifújtam azt és újra megszólaltam.

-         Tudod mit? Hagyjuk! Megérdemeltem és most már kvittek vagyunk – ez volt a végszavam.

Felmentem az emeletre, egyenesen be a szobámba. Az ágyamról kezembe vettem a párnát, az arcomhoz nyomtam és belesikítottam. Meg kell mondanom ez most nagyon jól esett. Le is nyugodtam valamelyest. Akkor most jön az a rész, amikor lesikálom magamról a kék színt. Visszadobtam az ágyra a párnát, bementem a fürdőbe és ezúttal a kádat vettem célba. Majdnem teleengedtem és mindenféle tusfürdőt és egyéb dolgokat tettem bele. Belemásztam a kádba, és őrült módjára kezdtem sikálni magam.

**

Már a víz is kihűlt lassan, de még mindig látszott rajtam, hogy valami nem stimmel a színemmel, és ha ez még nem elég, vörös is lett néhol a bőröm a sok dörzsöléstől. Leginkább a végtagjaimról és a nyakamról próbáltam eltűntetni mivel az látszik ki a ruha alól. Még szerencse, hogy az arcomat nem a tusfürdővel szoktam mosni.

**

Na jó, én feladom. Nem érdekel. Majd azt mondom, hogy a fényviszonyok miatt látszok kicsit furcsa színűnek. Ha pedig a szabadban leszünk, akkor buktam, ennyi.

Kimásztam a kádból, megtörölköztem és visszamentem a szobámba. Az óra szerint csupán csak három órát és negyvenegy percet voltam a fürdőben. Nézzük a jó oldalát a dolgoknak, legalább nem unatkoztam. Igaz inkább unatkoztam volna a tévé előtt ülve, mint, hogy ezt csináljam.

A gardróbból motoszkálást hallottam ezért odamentem és óvatosan kinyitottam. Zayn volt bent és a ruháimat tette vissza a helyére. Megköszörültem a torkom mire felém kapta a fejét.

-         Elég lett volna, ha az ágyamra ledobálod őket – törtem meg a beálló csendet.

-         Sajnálom. A kékre festés tényleg nem volt a legjobb ötlet – kért bocsánatot.

-         Igazából ez egy elég jó kis szivatás, csak legközelebb az ilyeneket olyankorra tervezd, amikor nem kell kimozdulnom a házból - mosolyogtam rá.

-         Akkor… szent a béke és tűzszünetet kötünk? – kérdezte.

-         Igen. Ezennel hivatalosan is vége a bosszúhadjáratoknak – mikor kimondtam odajött hozzám és megölelt. Kicsit kellemetlen volt egy szál, törölközőben ölelgetni őt meg úgy egyáltalán előtte lenni egy szál semmiben – azt hiszem én, most inkább felöltözök – húzódtam el tőle.

**

Reggel arra ébredtem, hogy fázok és az ágyam helyett valami hideg, és kemény dolgon fekszem. Felültem és körülnéztem. Az erkélyen vagyok. Tehát alva jártam. Pedig azt hittem már leszoktam eme szokásomról. Megindultam az egyik ajtó felé és be akartam menni, de be volt zárva. Oké, akkor a másikon jöttem ki. Odamentem hát a másikhoz is csakhogy azt sem lehetett kinyitni. Valószínűleg a huzat becsapta az ajtót és most kint rekedtem. Kit keltsek fel? Harry-t vagy Zayn-t? Bár ha igaz, hogy Harry meztelenül alszik, akkor jobban járok Zayn-vel. Egyébként ez így nagyon nem biztonságos. Úgy értem, csak egy elszántabb paparazzó kell, és mindent lát az erkélyről. Na, de ez maradjon az ő problémájuk, ha esetleg bekövetkezik.

Kopogni kezdtem az üvegajtón. Mocorogni kezdett az ágyban, de különösebben nem izgatta, hogy mi lehet a zajforrás. Erőteljesebben kezdtem dörömbölni mire végre felém fordult. Arcán értetlenség suhant át majd nevetésbe kezdett. Hát… kösz. Ezzel tényleg sokat segített most rajtam. Karjaimat mellkasom előtt összefontam és dühös tekintettel meredtem rá. Mikor végre befejezte a röhögést odajött az ajtóshoz és megállt előtte. Oh Istenem… az a felsőtest. Vaj milyen lehet megérinteni? Vagy is… hülye vagyok, mikre gondolok én? Koncentrálj!

-         Nyisd már ki, mire vársz még? – kérdeztem.

-         Jelszó? – ezt most komolyan mondja?

-         Na ne szivass! – rivalltam rá - Honnan tudjam? – kérdeztem, mikor láttam, hogy nem fog megmozdulni.

-         Nem nehéz kitalálni, gondolkozz egy kicsit – mondta vigyorogva.

-         Muszáj ezt pont most? – bólintott – Kérlek, nem lehetne ezt máskor eljátszani?

-         Olyan nehéz volt kimondani, hogy kérlek? – nyitotta ki az ajtót.

Erre nem mondtam semmit csak kimentem a szobájából. De az ég is ellenem, van, mert akkorát estem, hogy szerintem a hangja felébresztett mindenkit. Zayn kijött a folyosóra, és amikor meglátott a földön fekve, ismét röhögni kezdett.

-         Csak nem elestél? – kérdezte a nyilvánvaló tényt.

-         Nem, csak megnéztem, hogy működik-e a gravitáció – gúnyolódtam. Odajött hozzám és a kezét nyújtotta, mikor meg fogtam segített lábra állni.

-         Egyébként, hogy kerültél az erkélyre – kérdezte még mindig a kezemet fogva.

-         Alva jártam – adtam meg kérdésére a választ. Már éppen szólásra nyitotta a száját, de valaki megelőzte.

-         Mi folyik itt? – jött ki Harry a szobájából szemét dörzsölve.

-         Semmi – mondtam s közben kirántottam kezem Zayn-éből – csak elestem. De most megyek is öltözni, nehogy elkéssek.

Hátat fordítottam nekik és bementem a szobámba. Bementem a gardróbba és egy olyan összeállítást kerestem, ami nem korlátoz majd a mozgásban. Végül pár perc keresgélés után egy fehér és egy fekete atléta mellett döntöttem, egy farmer rövidnadrággal meg egy fehér cipővel.

Felvettem a ruhákat, majd a fürdőszobába mentem és fogat mostam. Mikor ezzel végeztem, kerestem egy táskát és bele tettem az irataim, a telefonom, pénzt, 1-2 hajgumit. Lementem kezemben a cipőmmel. Az ajtónál megálltam és felvettem.

-         Indulok – szóltam oda a nappaliban ülőknek.

-         Mikor végzel és mivel mész? – kérdezte Niall.

-         Nem tudom, mikor végzek és metróval – válaszoltam.

-         Majd én elviszlek, úgy is van pár elintézni valóm – ajánlotta Zayn miközben a lépcsőn jött lefelé.

-         Rendben, de légyszi gyorsan készülj el, mert nem akarok elkésni – kértem.

-         Már kész vagyok, mehetünk – mondta.

-         Sok szerencsét – ölelt meg bátyám.

-         Köszi, szükségem lesz rá – adtam arcára egy puszit, majd elhúzódtam tőle és mentünk is.

Az út nem volt túl hosszú, csak húsz perces. Ahogy egyre közeledtünk úgy nőtt bennem az izgalom és a félelem. Félek, hogy kevés vagyok egy ilyen iskolához. Mikor Zayn leparkolt már ott tartottam, hogy rosszul is vagyok, és nem akarok bemenni. Kezem-lábam remegett.

-         Izgulsz? – kérdezte Zayn mire, rákaptam a tekintetem – bocs, hülye kérdés volt. Inkább úgy kérdezem: mennyire izgulsz? – felemeltem a kezem és mutattam, hogy mennyire remeg – mitől félsz ennyire?

-         A visszautasítástól, attól, hogy nem vagyok elég jó, hogy mindenki jobb lesz nálam, hogy elbénázom, és mindenki kinevet – soroltam fel félelmeim – nem fog ez nekem menni.

-         Ilyenekre ne is gondolj. Tudod az x-factor válogatásán én is ennyire féltem, de megpróbáltam csak az éneklésre koncentrálni és arra, hogy élvezzem, amit csinálok. Tehát próbáld elfelejteni azt, hogy mi a tétje a mai teljesítményednek és csak élvezd a dolgot – öntött belém lelket. Azt hiszem igaza, van. Meg kell próbálnom élvezni és nem rágörcsölni erre az egész felvételire.

-         Köszönöm – hálálkodtam s közben megöleltem.

-         Ugyan, nincs mit. Majd telefonálj, ha végeztél és jövök érted – húzódott el.

-         Rendben és köszi a fuvart is – adtam arcára egy puszit majd kiszálltam.

Megvártam, míg elhajt majd a bejárat felé vettem az irányt. Vettem egy mély levegőt és beléptem az épületbe…

20. Ha harc, hát legyen harc!

Még egyszer köszönöm a díjakat és a rengeteg kommentet. Az előző részhez kaptam az eddigi legtöbbet, pedig az sikerült a legpocsékabbra. Köszönöm a 20 feliratkozót és a több mint 3000 oldalmegjelenítést!! Na de nem is mondok többet. Jó olvasást!

A fejemre esett valami, és ahogy kapálóztam a földön kötött ki. Egy hatalmas pók volt az. Azt tudni kell, hogy nagyon félek a pókoktól. Képes vagyok sírni is, ha akkora vagy olyan helyen van. Szóval sikítoztam, mint Liam amikor Louis kanállal kergette őt. Zayn jelent meg az ajtóban röhögve, ami nekem gyanús volt. Jobban megnéztem a pókot és rájöttem, hogy az csak egy gumi pók.  

-         Te hülye, degenerált állat! – kiáltottam, ő pedig csak röhögött tovább – nehogy azt hidd, hogy nem állok ezért bosszút! Most pedig kifelé és vidd a hülye játékodat is – mondtam majd arcon, dobtam a pókkal. Ő még mindig nevetve ment ki a fürdőszobából.

**

Reggel, mint mindig, most is korán keltem, de mivel pihennem kéne és a gyakorlással is, terhelem magam, ezért nem járok reggelente futni, amíg teljesen fel nem épülök. Ilyenkor még nincs fent senki és unatkozok. Tehát itt az ideje a bosszúhadjáratnak. Lássuk csak miből élünk. Mit kéne vele csinálni? Kell egy tökéletes bosszú. Hmm… Ez az!! Remélem magammal, hoztam a régi szobámból, amikor pakoltunk. De ez a második lépés, első lépésként el kell érni, hogy sokáig időzzön a fürdőben. Tejszínhab a hajba, az mindig bejön.

Átmentem a konyhába és a hűtőből elővettem egy tejszínhabos flakont. Felsiettem az emeletre Zayn szobájába. Óvatosan benyitottam, majd odamentem hozzá. Kezemre nyomtam egy kis tejszínhabot és szétkentem, mint a szappant kézmosáskor, majd óvatosan beletúrtam a hajába. Ezt megcsináltam egy jó párszor majd a röhögést visszatartva léptem ki szobájából. Mikor leértem a nappaliba már nem tudtam tovább tartani magam, és röhögni kezdtem. Eleanor kíváncsian jött ki Louis szobájából, és amikor meglátta, hogy egyedül röhögök olyan arcot vágott, amitől csak még jobban rám jött a röhöghetnék.

-         Min nevetsz ennyire? – kérdezte rajtam mosolyogva.

-         Majd meglátod, nemsokára kiderül – válaszoltam majd rákacsintottam.

-         Rendben. Csinálunk valami reggelit? – indult meg a konyha felé.

-         Persze, de előbb le kell ugrani a boltba – mondtam.

El gyorsan elszalad táskáért, pénzért és telefonért majd indultunk is. Gyalog mentünk, mert innen nem messze van egy élelmiszerüzlet.

-         Hogy ismerted meg Louist? - törtem meg a beálló csendet.

-         Egy közös ismerősünk születésnapi buliján voltunk. Ismertem őket a tv-ből, de személyesen még soha sem találkoztam velük. Harry odajött hozzám és beszélgetni kezdtünk. Az este folyamán sokat viccelődtünk és beszélgettünk. Aztán mielőtt hazamentem elkérte a számom. Megadtam neki, majd az elkövetkezendő időkben sokat találkoztunk, persze szigorúan csak barátokként. Egyikünk sem érzett a másik iránt többet egyszerű barátságnál. Aztán egyik nap azt mondta, hogy be akar mutatni valakinek, aki ugyan olyan bolond, mint én. Úgy gondoltam bajom nem lehet belőle szóval megbeszéltük másnapra a találkát. Másnap elmentem a megbeszélt helyre és ők már ott vártak rám. Emlékszem Louis mennyire meglepődött, hogy leülök hozzájuk, nem tudta, hogy várnak valakit, azt hitte, csak ketten lesznek Harry-vel. Miután megvolt a bemutatkozás Harry azzal az indokkal, hogy dolga van, kettesben hagyott minket. Elég kellemetlenül éreztük magunkat, hiszen nem tudtuk mit is mondhatnánk egy idegennek. Azt tudnod kell, hogy ha Louis ideges valamiért, akkor elkezd szerencsétlenkedni, ez esetben sem volt másképp. Egyszerre volt aranyos és nagyon röhejes. Nagyon nevettem rajta, annyira, hogy hátra estem a székkel. Innentől kezdve pedig mind ketten felszabadultan beszélgettünk a másikkal és a nap végén megbeszéltünk egy új találkát – mesélte elkalandozva.

-         És mikor érezted azt először, hogy szereted őt? – kérdeztem.

-         Mikor a tóparton, mélyen a szemembe nézve azt mondta, hogy szeret. Akkor döbbentem rá, hogy igazából nem is csak egy barátként tekintek rá, hanem annál sokkal több ként – mondta, és mire befejezte már a pénztárnál álltunk és fizettünk – És mi van veled meg Zayn-el?

-         Ezt, hogy érted? Nincs közöttünk semmi – mondtam meglepetten mire ő csak sejtelmesen mosolygott, amit nem tudtam mire vélni.  

Hazafelé egymás szavába vágva beszélgettünk. Mindent kitárgyaltunk, bár nem tudom, hogy-hogy sikerült ez tíz perc alatt, de sikerült. Szerintem nagyon jóban leszünk.

Mikor hazaértünk Louis, Niall, Liam és Danielle már a nappaliban ültek és valami fárasztó mesét, néztek. Készítettünk mindenkinek szendvicseket meg kakaót és enni kezdtünk. Éppen belekezdtem volna a második szendvicsem elpusztításába, amikor egy kiáltást hallottunk az emeletről.

-         Chelsea! – ekkor hallatszott egy ajtócsapódás – Hol vagy? – lábdobogás hangja jött a lépcső felől, majd Zayn szinte teljesen fehér hajjal jelent meg a konyhában mire mindenki nevetni kezdett – Ezt még visszakapod!

-         Mi? De miért? Nem is én voltam! – mondtam sértődöttséget tettetve.

-         Tudom, hogy te voltál! Biztos vagyok benne és hidd el, ezt nem úszod meg – mondta majd feltrappolt az emeletre. Mikor meghallottam a fürdőajtó csapódását felálltam a helyemről és én is megindultam az emeletre.

-         Hova mész? – kérdezte El.

-         Most jön a második felvonás! – mondtam vigyorogva, mint a tejbe tök.

-         Nem kell már a szendvicsed? – csillant fel Niall szeme.

-         Nyugodtan megeheted – mondtam, majd siettem az emeletre még mielőtt Zayn végezne.

Bementem a szobámba és kutatni kezdtem a szükséges tárgyat. Az egész gardróbot feltúrtam hátha oda tettem, de nem volt ott. Végső ötletként benéztem az ágyam alá és láss csodát, ott volt. Egy doboz volt az ágyam alatt tele szivatáshoz való kellékekkel. Kivettem belőle a megfelelőt és a dobozt visszacsúsztattam az ágy alá. Belopóztam Zayn szobájába és az ágyra kikészített ruháihoz mentem. A nadrágja és a pólója belsejébe szórtam a port majd gyorsan mentem is ki a szobájából. Az üres zacskót kidobtam a szemetesembe majd lementem a többiekhez. Még mindig a konyhában ültek és ettek, de ekkor már Harry is köztük volt. Leültem közéjük és a megmaradt kakaómat, kezdtem el iszogatni. Nem sokára Zayn is megérkezett – immáron újra tökéletes frizurájával - és én pedig észrevétlenül figyeltem mikor kezdődik a show. Csinált magának szendvicset majd leült közénk. Mikor a szendvics felénél járt, elkezdett mozgolódni. Aztán egyre többször kezdte vakarni magát. Elég vicces látványt nyújtott és én alig bírtam visszafojtani nevetésem.

-         Haver, veled meg mi van? Bolhás vagy? – szólt be Louis. Erre aztán kitört belőlem a visszafojtott nevetés.

-         Nem tudom, mi van ve… Várjunk csak! – ekkor rám nézett – Te voltál, igaz?

-         Mi? – kérdeztem „megszeppenve”.

-         Miattad viszketek úgy, mint aki hetek óta nem fürdött – mondta miközben fenyegetően nézett rám.

-         Mi? Miért kell rám fogni ezt is? Először a hajad most meg ez… Mint, ha rajtam kívül nem lakna itt más, aki képes ilyenekre – mondtam felháborodva – bár ez esetekben el kell ismernem, én voltam! – vigyorogtam rá. Louis feltartotta a kezét és lepacsiztunk.

-         Rendben! Ha harc, hát legyen harc! – vakarózva felállt az asztaltól és ismét a fürdő felé vette az irányt.

**

Danielle-el ismét sokat gyakoroltunk, de délután abbahagytuk. Úgy gondoltuk jobb, ha nem fárasztom magam annyira, mert úgy holnap jobb teljesítményt nyújtok majd. Tehát olyan három óra körül abbahagytuk, éppen amikor szóltak, hogy ebéd.

Lementünk és leültünk az asztalhoz. Mikor mindenki megérkezett mondtunk egy „Jó étvágyat” és neki kezdtünk.

-         Valaki ide adná a sót? – kérdeztem ugyan is majdnem az asztal túloldalán volt. Zayn nyújtotta át nekem. – Köszi!

A sót a tányérom fölé emeltem majd fejjel lefelé fordítottam és rázni kezdtem. Ekkor a teteje leesett és a sószóróban lévő összes só beleszóródott a levesembe.

-         Ez most komoly? Egy ilyen szakálas trükk jutott csak az eszedbe? – kérdeztem gúnyolódva.

-         Lehet, hogy szakállas trükk, de bevetted – mondta vihogva.

Igen, sajnos ez így igaz. Kiöntöttem a lefolyóba a levest, majd újra szedtem magamnak.

Mivel a sok gyakorlásban megizzadtam, ebéd után elmentem lezuhanyozni. Összeszedtem pár ruhadarabot, majd bementem a fürdőbe. Levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Mikor a habot lemostam magamról észrevettem, hogy kék vagyok. Nem csak halványan, hanem teljesen…

19. Ébredés

Huhh... hát először is még egyszer köszönöm a díjat!!! :D Másodszor szeretnék mutatni nektek egy blogot. Ha van időtök és kedvetek akkor nézzetek be ide: http://foreverloveyouu.blogspot.hu/ Szerintem ez egy nagyon jó fanfiction, érdemes elolvasni. Egyre jobb és jobb lesz!! :D Nos, MissLocsiFecsi van egy részlet ami csak miattad került bele a fejezetbe, szóval ezt most neked ajánlom!! :) Köszönöm a kommenteket és a 18 rendszeres olvasót! Jó olvasást!

-         Mi történt – rohantam oda az orvoshoz mikor kijött Chels szobájából.

-         Hallucinált, ami jó hír, mert ez azt jelenti, hogy lassan kiürül a szervezetéből a tudatmódosító szer. Viszont ettől pánikrohamot kapott. Benyugtatóztuk, és most ismét alszik. Ha gondolja be, mehet hozzá, de, ha megfogad egy tanácsot, akkor most hazamegy. Egy jó ideig úgy sem fog most felébredni – mondta majd otthagyott.

Megkönnyebbültem, hogy nincs semmi baj. Talán igaza van az orvosnak és haza kéne mennem. Majd reggel korán visszajövök és akkor biztos, hogy itt leszek, amikor Chelsea felébred.  

Kimentem hát a kórházból a parkolóba. Szerencsére megengedték, hogy az orvosoknak fenntartott parkolóba parkoljunk, mivel ide nem tudnak bejutni a paparazzók. Szóval akadály nélkül haza tudtam indulni. Két kocsival jöttünk ide, mivel egybe nem fértünk volna be heten és a srácok, itt hagyták nekem az egyiket.

**

Chelsea szemszöge

Halk, egyenletes „sípolásokra” ébredtem. Egy kényelmetlen ágyban fekszem. Sötét van, nem látok semmit és van valami a számban, ami lemegy a torkomon. Kezemmel meg szeretném érinteni, de visszatart egy szúró érzés a könyökhajlatomnál. A fejem be van kötözve a kezemmel egyetemben. Villámcsapásként ér a felismerés, hogy egy kórházban vagyok. Hatalmas megkönnyebbülés és boldogság lesz rajtam úrrá. El sem hiszem, hogy sikerült. Sikerült megszöknöm. Most már vége van a szenvedésnek.

Hány óra lehet? Milyen nap van ma? És a legfontosabb: Hányadika van? Igen, ez a legfontosabb, mert 12.-én, van vagy volt a felvételi. Na, jó számoljunk egy kicsit. 1-jén jöttek a csajok, aznap rabolt el Jeremy. A 11. nap után sikerült elszöknöm, tehát már esélyem sincs arra, hogy eljussak a felvételire, mivel már volt. Ezt nem hiszem el. Hiába való volt annyi év kemény munkám. 7 éves korom óta arról álmodozom, hogy majd bekerülök, álmaim iskolájába erre meg lekésem? Miért nem tudtam előbb megszökni? Ha nem sajnálom magam, hanem az elejétől kezdve kitartóan próbálkozom akkor már rég otthon, lehettem volna, és nem késtem volna le a felvételit. Csak gratulálni tudok magamnak. Hülye, szerencsétlen liba. Megint sikerült elrontanom minden esélyem. 5 évvel ezelőtt az akrobatikai karrierem, tettem tönkre a figyelmetlenségemmel, most pedig a nem létező tánckarrierem ér véget.

Mélázásomból az ajtó nyitódása ébresztett fel. Egy nővér jött be. Észre sem vettem, hogy már reggel van.

-         Áh… jó reggelt! – köszönt mosolyogva, majd közelebb jött – most, hogy felébredt erre már semmi szükség – a csövet, ami a számban volt, óvatosan kivette és végre rendesen be, tudtam csukni a szám – szólok a kezelőorvosának, addig maradjon nyugton – mondta majd kiment.

Most nem kötekedni akarok, de, ha akarnék, sem tudnék megmozdulni. Az infúzió visszatart. Körülnéztem a szobában. Egész otthonos volt, nem nagyon hasonlított egy kórházra, egyedül csak az ágy volt olyan, mint amilyen egy kórházban szokott. Szemben az ágyammal van egy kis tv. Az ágy jobboldalán egy éjjeliszekrény van, baloldalt egy szék. Az ablaknál van egy kanapészerűség.

Bejött az orvos és elkezdte a vizsgálatokat. Akárhányszor hozzámért sírhatnékom támadt és undorodtam. Ez normális? A szemembe világított azzal a kis lámpával. Na igen, ez elég idegesítő volt és magamban már ordibáltam, hogy dugja fel magának. Ezután segített felülni és a lábamat lelógatni az ágyról. Mondta, hogy lazítsam el, és ütögetni kezdte a térdem, vagy is csak ott valahol, a lábam pedig minden ütésnél megmozdult. Én ezen röhögni kezdtem, ő meg csak nézett rám, mint, ha bolond lennék. Oké, lehet, hogy nem is olyan vicces, mint, ahogy én azt látom, de akkor is. Vagy fél óráig csinálta különböző vizsgálatait, még vért is vett, amitől én majd frászt kaptam. Alapjáraton nincs bajom a vérvétellel, de amikor már negyedszerre szúrta belém azt a kiba*ott tűt, mert nem találta a vénámat, akkor igen csak pipa voltam. Aztán végre végzett én pedig hálát adtam Istennek, hogy azt mondta az orvos több vérvétel már nem lesz.

Kényelembe helyeztem magam az ágyban, és kapcsolgatni kezdtem a tv-t ami - mint időközben kiderült – fekete-fehér képernyős. Igazából nekem tetszett. Sokkal viccesebb volt így nézni a tv-t. De lehet, hogy csak velem van baj és igazából cseppet sem vicces. Viszont, ha így van, akkor ezt most kivételesen el lehet nézni nekem.

Újra nyílt az ajtó, ezúttal Niall jött be rajta és mikor megláttam hatalmas mosoly jelent meg az arcomon. Rajta is látszott, hogy boldog, de a bűntudat is. Csak tudnám, miért van bűntudata!? Közelebb jött hozzám és leült az ágy melletti székre. Meg akart puszilni, de nem hagytam. Egyszerűen undorodom tőle. Nem tudom, mi van velem, de egyszerűen még azt sem bírnám, ha megérintene. De nem csak őt, már az orvostól is futkosott a hátamon a hideg. Talán ezt írhatjuk annak a számlájára, amit Jeremy tett velem. Talán mostantól minden hímnemű érintésétől undorodni fogok életem végéig. Láttam Niall-ön, hogy bántja a dolog és rosszul esik neki, amitől nekem csak bűntudatom támadt.

-         Figyelj, tudom, hogy az én hibámból történt minden, de kérlek, bocsáss meg! – mondta könyörögve. Ez meg miről beszél? Történt valami, amíg távol voltam?

-         Miért, mi történt? – kérdeztem ijedten és most rajta volt a meglepődés sora.

-         Nem emlékszel? – kérdezte döbbenten és ekkor esett le, hogy miről beszél. Hallottátok azt a nagy koppanást? Na, az voltam én!

-          Ne beszélj már hülyeségeket. Egyáltalán nem a te hibád, sőt ez senkinek sem a hibája csak is Jeremy-é. Ha nem akkor rabol el, akkor máskor, de valahogy úgy is talált volna rá lehetőséget! Szóval nincs okom haragra – megkönnyebbülésében megölelt.

Érintésétől rázott a hideg és kellemetlen volt, de megembereltem magam és én is visszaöleltem. Nem fontos, hogy nekem mennyire rosszul esik az érintése, a lényeg, hogy neki jó legyen. Ha neki ettől jobb, akkor egész nap elviselem az öleléseit. A lényeg az, hogy ne okozzak neki több fájdalmat.

Pár órával később a többiek is megérkeztek apa pedig úton volt ide. Sajnos hamar menniük kellett, mert pótolniuk kell az elmaradt koncerteket. Szóval mindenki elköszönt és ment. Zayn maradt bent utoljára.

-         Örülök, hogy végre meg vagy és jól vagy, nagyon aggódtam öhm… vagy is aggódtunk érted – javította ki magát gyorsan. Meg kell mondanom, nagyon jól esett, hogy ezt mondta.

-         Én is örülök, hogy végre vége, hidd el. És hiányoztatok már nekem, nagyon! – mosolyogtam rá.

-         Zayn gyere már! – szólt be az ajtó túloldaláról Harry.

Zayn sóhajtott egy nagyot majd mielőtt még kiment volna odajött hozzám és megpuszilt. Bőröm ajkai nyomán bizseregni kezdett. Még soha sem, váltott ki belőlem egy puszi sem ilyen érzelmeket. Csak nekem furcsa, hogy mindenki érintésétől ráz a hideg az övétől, pedig a mennyekben érzem magam? De most nehogy azt higgyétek, hogy tetszik, mert nem. Egyszerűen csak… csak… jé megjött apa!

**

Letelt az egy hét és végre hazaengedtek a kórházból. Már kezdtem depis lenni a bezártságtól. Komolyan, utálom, ha nem mozoghatok. De van egy jó hírem! Vagy is nekem az. Kiderült, hogy a felvételit elhalasztották, mert tovább tartott az iskola felújítása, mint hitték. Szóval két nap múlva, azaz 23.-án esedékes. Ezt a két napot gyakorlással fogom tölteni és Danielle felajánlotta, hogy segít felkészülni, szóval nagyon reménykedem abban, hogy sikerülni fog a felvételi. Az undoromat leküzdöttem többé-kevésbé. A kék-zöld foltok nagyjából már eltűntek rólam, csak egy-kettő látszik még halványan. Néha eléggé kiborulok a legkisebb dolgon is. Elég kellemetlen, de a többiek nem haragudnak, mert tudják, hogy a drog hatása miatt van. A tenyerem is gyógyulgat. A fejemen lévő seb már nem látszik, de a fejem szokott fájni elég gyakran.

Éppen a zuhanyzóba tartok, mert mára végeztünk a gyakorlással. Összeszedem a ruhákat, amiket fel fogok venni, majd bemegyek a fürdőbe. Mikor belépek hatalmasat, sikítok a félelemtől…

ui: nem tudtam milyen kép illene az elejére ezért inkább nem tettem ki semmit.

18. Újra kórházban

Visszatértem! :) Kitettem egy újabb szavazást, kérlek szavazzatok! Ne értsétek félre a kérdést csak azért kérdezem mert akkor úgy fogom majd alakítani a történetet a továbbiakban. :) Köszönöm az előző részhez a kommenteket és a 17 rendszeres olvasót!!! :D Jó olvasást! 

Niall szemszöge

Hajnali négy óra múlt pár perccel és mindannyian egy kórházi folyosón vagyunk és várjuk, hogy megmondják mi baja, van Chelsea-nek. Türelmetlenül várom, hogy végre be lehessen hozzá menni. Vajon milyen állapotban lehet? Ha kórházba kellett hozni, akkor biztos, hogy nincs jól. De mennyire lehet súlyos? Mit csinált vele, azaz állat? Ha valami súlyos baja lesz Chels-nek én, megölöm, kinyúvasztom. Még azt is meg fogja bánni, hogy a szülei világra jöttek, nem, hogy ő.

A kórház területe tele van paparazzival. A házunk előtt táboroznak már hat napja, hogy minden részletet tudjanak és ide is, követtek minket. Nem elég nekem, hogy először elrabolták most meg kórházban, fekszik a húgom még ezek miatt is, idegeskedhetek. Gondolom már a reggeli újságban benne lesz, hogy megtalálták, és kórházban van.

Rick-et már értesítettük és úton van ide. Ha jól számolom egy órán belül itt lesz. Minden nap hívott, hogy van-e valami hír, pedig tudta, ha lenne, akkor azonnal hívnánk. Mary és apa egyszer sem hívtak, mióta megtudták, hogy eltűnt. Nem is érdekli őket, pedig a saját lányukról van szó. Még anya is hívott két-háromnaponta. Szerintem anya jobban szereti Chels-t, mint Mary, pedig ő apa házasságon kívüli gyereke.

Egy ajtó nyitódása zökkentett vissza gondolkodásomból. Több orvos és négy nővér jött ki abból a szobából, amiben Chelsea van. Egy kórházi ágyon tolták el őt, de nem láttuk őt a körülötte lévő orvosoktól. Mindegyik szótlanul elment mellettünk, kivéve az egyik orvost. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni, érzelemmentes volt. Ez aggaszt. A filmekben mindig ilyen arcot vágnak, amikor közlik a hozzátartozókkal, hogy a beteg menthetetlen vagy már nem is él. Torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett. Olyan volt, mint, ha torkomat belülről szétfeszítené valami.

-         Melyikük Chelsea Horan hozzátartozója? – nézett fel a mappájából ránk. Nyeltem egy hatalmasat hát, ha eltűnik a gombóc a torkomból, de nem ért semmit.

-         A bátyja vagyok – szólaltam meg halkan. Bólintott és intett, hogy kövessem. Arrébb mentünk pár métert majd megállt és beszélni kezdett.

-         Chelsea-t belső vérzéssel szállították be a kórházba. A vérzést a gyomorsav és a szervezetében található nagy mennyiségű tudatmódosító szer egyvelege váltotta ki. Sikerült elállítanunk és kimosnunk a gyomrát, de a sav szétmarta a nyelőcsövét. Ez egy idő után meg fog gyógyulni, de sokáig fájni fog neki a nyelés. A szervezete az alváshiány miatt felmondta a szolgálatot, ezért lehet, hogy napokig nem fog felébredni, de az is lehet, hogy már ma felébred. Ezt nem tudjuk előre megmondani. A teste tele van kék-zöld foltokkal, és a tenyerén van egy nagy seb, ami elfertőződött – az orvos csak mondta, mondta és mondta én, pedig el sem hittem, hogy egy embernek lehet ennyi baja egyszerre - Tüdőgyulladást kapott és a légzésrendszere összeomlott, ami ismét csak a tudatmódosító szer rovására írható és most lélegeztető gépen van. Mivel a szervezete már kezdett ehhez hozzászokni, fokozottan ügyelni kell arra, hogy ne jusson több ilyen anyaghoz, mert könnyen rászokhat. Az elkövetkezendő napokban igen ingerlékeny lehet emiatt. Van egy fejsérülése, ami miatt egy enyhe agyrázkódás alakult ki. Az agyrázkódás miatt az elkövetkezendő fél évben gyakran alakulnak majd ki fejfájások és érzékenyebb lesz a frontokra. Pár napig szédülés is kialakulhat ezért addig nem szabad felállnia. Ha minden rendben lesz vele, akkor egy hét múlva haza is mehet – fejezte be mondandóját az orvos. Szörnyű ez a sok dolog, de én még is örülök, hogy ilyen állapotban van, mert lehetne sokkal rosszabb is. Ne értse félre senki, azt szeretném, ha nem lenne semmi baja, de örülök, hogy ennyivel megúszta.

-         Doktor úr! Be lehet hozzá menni? – kérdeztem reménykedve.

-         Bemehetnek hozzá. Második emelet 132-es kórterembe vitték – válaszolt majd elsietett.

Visszamentem a többiekhez és mindenki türelmetlenkedve várta a fejleményeket. Mikor meglátták az arcom mindenkin, láttam az ijedtséget. Ennyire elborzadt arcot vágnék? Rendeztem vonásaimat, majd elmondtam a legfontosabb tudnivalókat.

-         Belső vérzése volt, amit sikerült elállítaniuk és van jó pár sérülése. Most lélegeztető gépen van és van egy enyhe agyrázkódása. Ha minden jól megy, akkor egy hét múlva hazaengedik – nem azért mondtam csak a legfontosabbakat, mert hamar le akartam tudni és végre bemenni hozzá, hanem azért mert annyi dolgot nem tudok megjegyezni.

-         Hála Istennek – sóhajtott fel Eleanor.

-         Be lehet menni hozzá? – kérdezte Zayn.

-         Igen – mondtam majd meg is indultam a kórterem felé.

Az ajtóban megtorpantam. Bevártam a többieket majd benyitottam. Azt hittem fel vagyok készülve a látványra, de tévedtem. Szörnyen festett. A szájából egy cső lógott ki. Mindenhol tele volt feldagadt kék-zöld foltokkal. A karjába infúzió volt. A feje és egyik tenyere bekötözve. Mellette egy gép, ami a szívverését ellenőrizte, egyenletesen csipogott. Mikor a többiek meglátták, ők is elborzadtak. A két lány pedig sírva fakadt. Liam és Louis átölelték barátnőiket, és nyugtatni kezdték őket.

Leültem az ágy mellett lévő székre. Meg szerettem volna érinteni, de nem tudtam, hogy hol. Mindenhol vagy sérült volt vagy éppen ott lógott ki belőle valami szerkezet, ami segít a gyógyulásában. Soha nem gondoltam, hogy egyszer így kell majd látnom. Az egész az én hibám. Nem kellett volna kiborulnom egy hülye újságcikk miatt, hiszen mindig tele van hazugságokkal.

**

Már este nyolc is elmúlt és én még mindig itt ülök az ágya mellett. A többieket hazaküldtem. Igaz nagyon nehezen, de végül sikerült rávennem őket, hogy menjenek. Rick is itt volt egész nap, de felhívták, hogy be kell mennie, mert autóbaleset történt és rá is szükség van a műtét során. Nem akart menni, de nem volt mit tenni.

Nem történt semmi az elmúlt órákban. Ugyan úgy mozdulatlanul fekszik. Tudom, hogy fel fog épülni, de még is, ahogy ránézek olyan, mint, ha már soha sem ébredne fel. És ez az érzés egyszerűen elkeserít. Próbálok nem ilyenekre gondolni, de nem megy. Talán innom kéne egy kávét, hogy addig is tereljem a gondolataimat.

Lementem a büfébe és vettem egy jó erős kávét. Leültem az egyik asztalhoz, és iszogatni kezdtem. Ezzel több, mint tíz perc elment. Lassan mentem visszafelé, hogy azzal is húzzam az időt. Nem jó őt így látni. Mikor benyitottam döbbenten vettem észre, hogy Chesea ébren van, és értetlenkedve tekint körbe. Közelebb mentem hozzá és megfogtam a kezét. A gép jelezte, hogy szívverése gyorsul. Ijedten kapta rám a tekintetét és mikor meglátott láttam rajta, hogy fél. De még is mitől? Tőlem? Kezét elhúzta tőlem – már amennyire tudta – és láttam szemében az utálatot. Tehát tényleg haragszik rám és tudja, hogy, ha meghallgattam volna őt, akkor este, akkor most nem tartana itt. Iszonyatosan fáj a tudat, hogy megvet engem.

-         Chels, sajnálom, hogy miattam ilyen helyzetbe kerültél. Akármit megtennék csak, hogy visszamehessek az időben és megváltoztassam a történteket - Próbált mondani valamit, de egy torkából kilógó csővel lehetetlen ezért csak nyöszörgés lett belőle.

Szemei lecsukódtak és egész teste rázkódni kezdett. Olyan volt min, ha valami roham jött volna rá. Megijedtem. Iszonyatosan féltettem őt. Kiszaladtam a folyosóra és orvos után kezdtem kiabálni. Pár perc múlva már ott is volt három orvos és valamit beadtak neki, de nem láttam sokat, mert kiküldtek…