20. Ha harc, hát legyen harc!

Még egyszer köszönöm a díjakat és a rengeteg kommentet. Az előző részhez kaptam az eddigi legtöbbet, pedig az sikerült a legpocsékabbra. Köszönöm a 20 feliratkozót és a több mint 3000 oldalmegjelenítést!! Na de nem is mondok többet. Jó olvasást!

A fejemre esett valami, és ahogy kapálóztam a földön kötött ki. Egy hatalmas pók volt az. Azt tudni kell, hogy nagyon félek a pókoktól. Képes vagyok sírni is, ha akkora vagy olyan helyen van. Szóval sikítoztam, mint Liam amikor Louis kanállal kergette őt. Zayn jelent meg az ajtóban röhögve, ami nekem gyanús volt. Jobban megnéztem a pókot és rájöttem, hogy az csak egy gumi pók.  

-         Te hülye, degenerált állat! – kiáltottam, ő pedig csak röhögött tovább – nehogy azt hidd, hogy nem állok ezért bosszút! Most pedig kifelé és vidd a hülye játékodat is – mondtam majd arcon, dobtam a pókkal. Ő még mindig nevetve ment ki a fürdőszobából.

**

Reggel, mint mindig, most is korán keltem, de mivel pihennem kéne és a gyakorlással is, terhelem magam, ezért nem járok reggelente futni, amíg teljesen fel nem épülök. Ilyenkor még nincs fent senki és unatkozok. Tehát itt az ideje a bosszúhadjáratnak. Lássuk csak miből élünk. Mit kéne vele csinálni? Kell egy tökéletes bosszú. Hmm… Ez az!! Remélem magammal, hoztam a régi szobámból, amikor pakoltunk. De ez a második lépés, első lépésként el kell érni, hogy sokáig időzzön a fürdőben. Tejszínhab a hajba, az mindig bejön.

Átmentem a konyhába és a hűtőből elővettem egy tejszínhabos flakont. Felsiettem az emeletre Zayn szobájába. Óvatosan benyitottam, majd odamentem hozzá. Kezemre nyomtam egy kis tejszínhabot és szétkentem, mint a szappant kézmosáskor, majd óvatosan beletúrtam a hajába. Ezt megcsináltam egy jó párszor majd a röhögést visszatartva léptem ki szobájából. Mikor leértem a nappaliba már nem tudtam tovább tartani magam, és röhögni kezdtem. Eleanor kíváncsian jött ki Louis szobájából, és amikor meglátta, hogy egyedül röhögök olyan arcot vágott, amitől csak még jobban rám jött a röhöghetnék.

-         Min nevetsz ennyire? – kérdezte rajtam mosolyogva.

-         Majd meglátod, nemsokára kiderül – válaszoltam majd rákacsintottam.

-         Rendben. Csinálunk valami reggelit? – indult meg a konyha felé.

-         Persze, de előbb le kell ugrani a boltba – mondtam.

El gyorsan elszalad táskáért, pénzért és telefonért majd indultunk is. Gyalog mentünk, mert innen nem messze van egy élelmiszerüzlet.

-         Hogy ismerted meg Louist? - törtem meg a beálló csendet.

-         Egy közös ismerősünk születésnapi buliján voltunk. Ismertem őket a tv-ből, de személyesen még soha sem találkoztam velük. Harry odajött hozzám és beszélgetni kezdtünk. Az este folyamán sokat viccelődtünk és beszélgettünk. Aztán mielőtt hazamentem elkérte a számom. Megadtam neki, majd az elkövetkezendő időkben sokat találkoztunk, persze szigorúan csak barátokként. Egyikünk sem érzett a másik iránt többet egyszerű barátságnál. Aztán egyik nap azt mondta, hogy be akar mutatni valakinek, aki ugyan olyan bolond, mint én. Úgy gondoltam bajom nem lehet belőle szóval megbeszéltük másnapra a találkát. Másnap elmentem a megbeszélt helyre és ők már ott vártak rám. Emlékszem Louis mennyire meglepődött, hogy leülök hozzájuk, nem tudta, hogy várnak valakit, azt hitte, csak ketten lesznek Harry-vel. Miután megvolt a bemutatkozás Harry azzal az indokkal, hogy dolga van, kettesben hagyott minket. Elég kellemetlenül éreztük magunkat, hiszen nem tudtuk mit is mondhatnánk egy idegennek. Azt tudnod kell, hogy ha Louis ideges valamiért, akkor elkezd szerencsétlenkedni, ez esetben sem volt másképp. Egyszerre volt aranyos és nagyon röhejes. Nagyon nevettem rajta, annyira, hogy hátra estem a székkel. Innentől kezdve pedig mind ketten felszabadultan beszélgettünk a másikkal és a nap végén megbeszéltünk egy új találkát – mesélte elkalandozva.

-         És mikor érezted azt először, hogy szereted őt? – kérdeztem.

-         Mikor a tóparton, mélyen a szemembe nézve azt mondta, hogy szeret. Akkor döbbentem rá, hogy igazából nem is csak egy barátként tekintek rá, hanem annál sokkal több ként – mondta, és mire befejezte már a pénztárnál álltunk és fizettünk – És mi van veled meg Zayn-el?

-         Ezt, hogy érted? Nincs közöttünk semmi – mondtam meglepetten mire ő csak sejtelmesen mosolygott, amit nem tudtam mire vélni.  

Hazafelé egymás szavába vágva beszélgettünk. Mindent kitárgyaltunk, bár nem tudom, hogy-hogy sikerült ez tíz perc alatt, de sikerült. Szerintem nagyon jóban leszünk.

Mikor hazaértünk Louis, Niall, Liam és Danielle már a nappaliban ültek és valami fárasztó mesét, néztek. Készítettünk mindenkinek szendvicseket meg kakaót és enni kezdtünk. Éppen belekezdtem volna a második szendvicsem elpusztításába, amikor egy kiáltást hallottunk az emeletről.

-         Chelsea! – ekkor hallatszott egy ajtócsapódás – Hol vagy? – lábdobogás hangja jött a lépcső felől, majd Zayn szinte teljesen fehér hajjal jelent meg a konyhában mire mindenki nevetni kezdett – Ezt még visszakapod!

-         Mi? De miért? Nem is én voltam! – mondtam sértődöttséget tettetve.

-         Tudom, hogy te voltál! Biztos vagyok benne és hidd el, ezt nem úszod meg – mondta majd feltrappolt az emeletre. Mikor meghallottam a fürdőajtó csapódását felálltam a helyemről és én is megindultam az emeletre.

-         Hova mész? – kérdezte El.

-         Most jön a második felvonás! – mondtam vigyorogva, mint a tejbe tök.

-         Nem kell már a szendvicsed? – csillant fel Niall szeme.

-         Nyugodtan megeheted – mondtam, majd siettem az emeletre még mielőtt Zayn végezne.

Bementem a szobámba és kutatni kezdtem a szükséges tárgyat. Az egész gardróbot feltúrtam hátha oda tettem, de nem volt ott. Végső ötletként benéztem az ágyam alá és láss csodát, ott volt. Egy doboz volt az ágyam alatt tele szivatáshoz való kellékekkel. Kivettem belőle a megfelelőt és a dobozt visszacsúsztattam az ágy alá. Belopóztam Zayn szobájába és az ágyra kikészített ruháihoz mentem. A nadrágja és a pólója belsejébe szórtam a port majd gyorsan mentem is ki a szobájából. Az üres zacskót kidobtam a szemetesembe majd lementem a többiekhez. Még mindig a konyhában ültek és ettek, de ekkor már Harry is köztük volt. Leültem közéjük és a megmaradt kakaómat, kezdtem el iszogatni. Nem sokára Zayn is megérkezett – immáron újra tökéletes frizurájával - és én pedig észrevétlenül figyeltem mikor kezdődik a show. Csinált magának szendvicset majd leült közénk. Mikor a szendvics felénél járt, elkezdett mozgolódni. Aztán egyre többször kezdte vakarni magát. Elég vicces látványt nyújtott és én alig bírtam visszafojtani nevetésem.

-         Haver, veled meg mi van? Bolhás vagy? – szólt be Louis. Erre aztán kitört belőlem a visszafojtott nevetés.

-         Nem tudom, mi van ve… Várjunk csak! – ekkor rám nézett – Te voltál, igaz?

-         Mi? – kérdeztem „megszeppenve”.

-         Miattad viszketek úgy, mint aki hetek óta nem fürdött – mondta miközben fenyegetően nézett rám.

-         Mi? Miért kell rám fogni ezt is? Először a hajad most meg ez… Mint, ha rajtam kívül nem lakna itt más, aki képes ilyenekre – mondtam felháborodva – bár ez esetekben el kell ismernem, én voltam! – vigyorogtam rá. Louis feltartotta a kezét és lepacsiztunk.

-         Rendben! Ha harc, hát legyen harc! – vakarózva felállt az asztaltól és ismét a fürdő felé vette az irányt.

**

Danielle-el ismét sokat gyakoroltunk, de délután abbahagytuk. Úgy gondoltuk jobb, ha nem fárasztom magam annyira, mert úgy holnap jobb teljesítményt nyújtok majd. Tehát olyan három óra körül abbahagytuk, éppen amikor szóltak, hogy ebéd.

Lementünk és leültünk az asztalhoz. Mikor mindenki megérkezett mondtunk egy „Jó étvágyat” és neki kezdtünk.

-         Valaki ide adná a sót? – kérdeztem ugyan is majdnem az asztal túloldalán volt. Zayn nyújtotta át nekem. – Köszi!

A sót a tányérom fölé emeltem majd fejjel lefelé fordítottam és rázni kezdtem. Ekkor a teteje leesett és a sószóróban lévő összes só beleszóródott a levesembe.

-         Ez most komoly? Egy ilyen szakálas trükk jutott csak az eszedbe? – kérdeztem gúnyolódva.

-         Lehet, hogy szakállas trükk, de bevetted – mondta vihogva.

Igen, sajnos ez így igaz. Kiöntöttem a lefolyóba a levest, majd újra szedtem magamnak.

Mivel a sok gyakorlásban megizzadtam, ebéd után elmentem lezuhanyozni. Összeszedtem pár ruhadarabot, majd bementem a fürdőbe. Levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Mikor a habot lemostam magamról észrevettem, hogy kék vagyok. Nem csak halványan, hanem teljesen…

19. Ébredés

Huhh... hát először is még egyszer köszönöm a díjat!!! :D Másodszor szeretnék mutatni nektek egy blogot. Ha van időtök és kedvetek akkor nézzetek be ide: http://foreverloveyouu.blogspot.hu/ Szerintem ez egy nagyon jó fanfiction, érdemes elolvasni. Egyre jobb és jobb lesz!! :D Nos, MissLocsiFecsi van egy részlet ami csak miattad került bele a fejezetbe, szóval ezt most neked ajánlom!! :) Köszönöm a kommenteket és a 18 rendszeres olvasót! Jó olvasást!

-         Mi történt – rohantam oda az orvoshoz mikor kijött Chels szobájából.

-         Hallucinált, ami jó hír, mert ez azt jelenti, hogy lassan kiürül a szervezetéből a tudatmódosító szer. Viszont ettől pánikrohamot kapott. Benyugtatóztuk, és most ismét alszik. Ha gondolja be, mehet hozzá, de, ha megfogad egy tanácsot, akkor most hazamegy. Egy jó ideig úgy sem fog most felébredni – mondta majd otthagyott.

Megkönnyebbültem, hogy nincs semmi baj. Talán igaza van az orvosnak és haza kéne mennem. Majd reggel korán visszajövök és akkor biztos, hogy itt leszek, amikor Chelsea felébred.  

Kimentem hát a kórházból a parkolóba. Szerencsére megengedték, hogy az orvosoknak fenntartott parkolóba parkoljunk, mivel ide nem tudnak bejutni a paparazzók. Szóval akadály nélkül haza tudtam indulni. Két kocsival jöttünk ide, mivel egybe nem fértünk volna be heten és a srácok, itt hagyták nekem az egyiket.

**

Chelsea szemszöge

Halk, egyenletes „sípolásokra” ébredtem. Egy kényelmetlen ágyban fekszem. Sötét van, nem látok semmit és van valami a számban, ami lemegy a torkomon. Kezemmel meg szeretném érinteni, de visszatart egy szúró érzés a könyökhajlatomnál. A fejem be van kötözve a kezemmel egyetemben. Villámcsapásként ér a felismerés, hogy egy kórházban vagyok. Hatalmas megkönnyebbülés és boldogság lesz rajtam úrrá. El sem hiszem, hogy sikerült. Sikerült megszöknöm. Most már vége van a szenvedésnek.

Hány óra lehet? Milyen nap van ma? És a legfontosabb: Hányadika van? Igen, ez a legfontosabb, mert 12.-én, van vagy volt a felvételi. Na, jó számoljunk egy kicsit. 1-jén jöttek a csajok, aznap rabolt el Jeremy. A 11. nap után sikerült elszöknöm, tehát már esélyem sincs arra, hogy eljussak a felvételire, mivel már volt. Ezt nem hiszem el. Hiába való volt annyi év kemény munkám. 7 éves korom óta arról álmodozom, hogy majd bekerülök, álmaim iskolájába erre meg lekésem? Miért nem tudtam előbb megszökni? Ha nem sajnálom magam, hanem az elejétől kezdve kitartóan próbálkozom akkor már rég otthon, lehettem volna, és nem késtem volna le a felvételit. Csak gratulálni tudok magamnak. Hülye, szerencsétlen liba. Megint sikerült elrontanom minden esélyem. 5 évvel ezelőtt az akrobatikai karrierem, tettem tönkre a figyelmetlenségemmel, most pedig a nem létező tánckarrierem ér véget.

Mélázásomból az ajtó nyitódása ébresztett fel. Egy nővér jött be. Észre sem vettem, hogy már reggel van.

-         Áh… jó reggelt! – köszönt mosolyogva, majd közelebb jött – most, hogy felébredt erre már semmi szükség – a csövet, ami a számban volt, óvatosan kivette és végre rendesen be, tudtam csukni a szám – szólok a kezelőorvosának, addig maradjon nyugton – mondta majd kiment.

Most nem kötekedni akarok, de, ha akarnék, sem tudnék megmozdulni. Az infúzió visszatart. Körülnéztem a szobában. Egész otthonos volt, nem nagyon hasonlított egy kórházra, egyedül csak az ágy volt olyan, mint amilyen egy kórházban szokott. Szemben az ágyammal van egy kis tv. Az ágy jobboldalán egy éjjeliszekrény van, baloldalt egy szék. Az ablaknál van egy kanapészerűség.

Bejött az orvos és elkezdte a vizsgálatokat. Akárhányszor hozzámért sírhatnékom támadt és undorodtam. Ez normális? A szemembe világított azzal a kis lámpával. Na igen, ez elég idegesítő volt és magamban már ordibáltam, hogy dugja fel magának. Ezután segített felülni és a lábamat lelógatni az ágyról. Mondta, hogy lazítsam el, és ütögetni kezdte a térdem, vagy is csak ott valahol, a lábam pedig minden ütésnél megmozdult. Én ezen röhögni kezdtem, ő meg csak nézett rám, mint, ha bolond lennék. Oké, lehet, hogy nem is olyan vicces, mint, ahogy én azt látom, de akkor is. Vagy fél óráig csinálta különböző vizsgálatait, még vért is vett, amitől én majd frászt kaptam. Alapjáraton nincs bajom a vérvétellel, de amikor már negyedszerre szúrta belém azt a kiba*ott tűt, mert nem találta a vénámat, akkor igen csak pipa voltam. Aztán végre végzett én pedig hálát adtam Istennek, hogy azt mondta az orvos több vérvétel már nem lesz.

Kényelembe helyeztem magam az ágyban, és kapcsolgatni kezdtem a tv-t ami - mint időközben kiderült – fekete-fehér képernyős. Igazából nekem tetszett. Sokkal viccesebb volt így nézni a tv-t. De lehet, hogy csak velem van baj és igazából cseppet sem vicces. Viszont, ha így van, akkor ezt most kivételesen el lehet nézni nekem.

Újra nyílt az ajtó, ezúttal Niall jött be rajta és mikor megláttam hatalmas mosoly jelent meg az arcomon. Rajta is látszott, hogy boldog, de a bűntudat is. Csak tudnám, miért van bűntudata!? Közelebb jött hozzám és leült az ágy melletti székre. Meg akart puszilni, de nem hagytam. Egyszerűen undorodom tőle. Nem tudom, mi van velem, de egyszerűen még azt sem bírnám, ha megérintene. De nem csak őt, már az orvostól is futkosott a hátamon a hideg. Talán ezt írhatjuk annak a számlájára, amit Jeremy tett velem. Talán mostantól minden hímnemű érintésétől undorodni fogok életem végéig. Láttam Niall-ön, hogy bántja a dolog és rosszul esik neki, amitől nekem csak bűntudatom támadt.

-         Figyelj, tudom, hogy az én hibámból történt minden, de kérlek, bocsáss meg! – mondta könyörögve. Ez meg miről beszél? Történt valami, amíg távol voltam?

-         Miért, mi történt? – kérdeztem ijedten és most rajta volt a meglepődés sora.

-         Nem emlékszel? – kérdezte döbbenten és ekkor esett le, hogy miről beszél. Hallottátok azt a nagy koppanást? Na, az voltam én!

-          Ne beszélj már hülyeségeket. Egyáltalán nem a te hibád, sőt ez senkinek sem a hibája csak is Jeremy-é. Ha nem akkor rabol el, akkor máskor, de valahogy úgy is talált volna rá lehetőséget! Szóval nincs okom haragra – megkönnyebbülésében megölelt.

Érintésétől rázott a hideg és kellemetlen volt, de megembereltem magam és én is visszaöleltem. Nem fontos, hogy nekem mennyire rosszul esik az érintése, a lényeg, hogy neki jó legyen. Ha neki ettől jobb, akkor egész nap elviselem az öleléseit. A lényeg az, hogy ne okozzak neki több fájdalmat.

Pár órával később a többiek is megérkeztek apa pedig úton volt ide. Sajnos hamar menniük kellett, mert pótolniuk kell az elmaradt koncerteket. Szóval mindenki elköszönt és ment. Zayn maradt bent utoljára.

-         Örülök, hogy végre meg vagy és jól vagy, nagyon aggódtam öhm… vagy is aggódtunk érted – javította ki magát gyorsan. Meg kell mondanom, nagyon jól esett, hogy ezt mondta.

-         Én is örülök, hogy végre vége, hidd el. És hiányoztatok már nekem, nagyon! – mosolyogtam rá.

-         Zayn gyere már! – szólt be az ajtó túloldaláról Harry.

Zayn sóhajtott egy nagyot majd mielőtt még kiment volna odajött hozzám és megpuszilt. Bőröm ajkai nyomán bizseregni kezdett. Még soha sem, váltott ki belőlem egy puszi sem ilyen érzelmeket. Csak nekem furcsa, hogy mindenki érintésétől ráz a hideg az övétől, pedig a mennyekben érzem magam? De most nehogy azt higgyétek, hogy tetszik, mert nem. Egyszerűen csak… csak… jé megjött apa!

**

Letelt az egy hét és végre hazaengedtek a kórházból. Már kezdtem depis lenni a bezártságtól. Komolyan, utálom, ha nem mozoghatok. De van egy jó hírem! Vagy is nekem az. Kiderült, hogy a felvételit elhalasztották, mert tovább tartott az iskola felújítása, mint hitték. Szóval két nap múlva, azaz 23.-án esedékes. Ezt a két napot gyakorlással fogom tölteni és Danielle felajánlotta, hogy segít felkészülni, szóval nagyon reménykedem abban, hogy sikerülni fog a felvételi. Az undoromat leküzdöttem többé-kevésbé. A kék-zöld foltok nagyjából már eltűntek rólam, csak egy-kettő látszik még halványan. Néha eléggé kiborulok a legkisebb dolgon is. Elég kellemetlen, de a többiek nem haragudnak, mert tudják, hogy a drog hatása miatt van. A tenyerem is gyógyulgat. A fejemen lévő seb már nem látszik, de a fejem szokott fájni elég gyakran.

Éppen a zuhanyzóba tartok, mert mára végeztünk a gyakorlással. Összeszedem a ruhákat, amiket fel fogok venni, majd bemegyek a fürdőbe. Mikor belépek hatalmasat, sikítok a félelemtől…

ui: nem tudtam milyen kép illene az elejére ezért inkább nem tettem ki semmit.

18. Újra kórházban

Visszatértem! :) Kitettem egy újabb szavazást, kérlek szavazzatok! Ne értsétek félre a kérdést csak azért kérdezem mert akkor úgy fogom majd alakítani a történetet a továbbiakban. :) Köszönöm az előző részhez a kommenteket és a 17 rendszeres olvasót!!! :D Jó olvasást! 

Niall szemszöge

Hajnali négy óra múlt pár perccel és mindannyian egy kórházi folyosón vagyunk és várjuk, hogy megmondják mi baja, van Chelsea-nek. Türelmetlenül várom, hogy végre be lehessen hozzá menni. Vajon milyen állapotban lehet? Ha kórházba kellett hozni, akkor biztos, hogy nincs jól. De mennyire lehet súlyos? Mit csinált vele, azaz állat? Ha valami súlyos baja lesz Chels-nek én, megölöm, kinyúvasztom. Még azt is meg fogja bánni, hogy a szülei világra jöttek, nem, hogy ő.

A kórház területe tele van paparazzival. A házunk előtt táboroznak már hat napja, hogy minden részletet tudjanak és ide is, követtek minket. Nem elég nekem, hogy először elrabolták most meg kórházban, fekszik a húgom még ezek miatt is, idegeskedhetek. Gondolom már a reggeli újságban benne lesz, hogy megtalálták, és kórházban van.

Rick-et már értesítettük és úton van ide. Ha jól számolom egy órán belül itt lesz. Minden nap hívott, hogy van-e valami hír, pedig tudta, ha lenne, akkor azonnal hívnánk. Mary és apa egyszer sem hívtak, mióta megtudták, hogy eltűnt. Nem is érdekli őket, pedig a saját lányukról van szó. Még anya is hívott két-háromnaponta. Szerintem anya jobban szereti Chels-t, mint Mary, pedig ő apa házasságon kívüli gyereke.

Egy ajtó nyitódása zökkentett vissza gondolkodásomból. Több orvos és négy nővér jött ki abból a szobából, amiben Chelsea van. Egy kórházi ágyon tolták el őt, de nem láttuk őt a körülötte lévő orvosoktól. Mindegyik szótlanul elment mellettünk, kivéve az egyik orvost. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni, érzelemmentes volt. Ez aggaszt. A filmekben mindig ilyen arcot vágnak, amikor közlik a hozzátartozókkal, hogy a beteg menthetetlen vagy már nem is él. Torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett. Olyan volt, mint, ha torkomat belülről szétfeszítené valami.

-         Melyikük Chelsea Horan hozzátartozója? – nézett fel a mappájából ránk. Nyeltem egy hatalmasat hát, ha eltűnik a gombóc a torkomból, de nem ért semmit.

-         A bátyja vagyok – szólaltam meg halkan. Bólintott és intett, hogy kövessem. Arrébb mentünk pár métert majd megállt és beszélni kezdett.

-         Chelsea-t belső vérzéssel szállították be a kórházba. A vérzést a gyomorsav és a szervezetében található nagy mennyiségű tudatmódosító szer egyvelege váltotta ki. Sikerült elállítanunk és kimosnunk a gyomrát, de a sav szétmarta a nyelőcsövét. Ez egy idő után meg fog gyógyulni, de sokáig fájni fog neki a nyelés. A szervezete az alváshiány miatt felmondta a szolgálatot, ezért lehet, hogy napokig nem fog felébredni, de az is lehet, hogy már ma felébred. Ezt nem tudjuk előre megmondani. A teste tele van kék-zöld foltokkal, és a tenyerén van egy nagy seb, ami elfertőződött – az orvos csak mondta, mondta és mondta én, pedig el sem hittem, hogy egy embernek lehet ennyi baja egyszerre - Tüdőgyulladást kapott és a légzésrendszere összeomlott, ami ismét csak a tudatmódosító szer rovására írható és most lélegeztető gépen van. Mivel a szervezete már kezdett ehhez hozzászokni, fokozottan ügyelni kell arra, hogy ne jusson több ilyen anyaghoz, mert könnyen rászokhat. Az elkövetkezendő napokban igen ingerlékeny lehet emiatt. Van egy fejsérülése, ami miatt egy enyhe agyrázkódás alakult ki. Az agyrázkódás miatt az elkövetkezendő fél évben gyakran alakulnak majd ki fejfájások és érzékenyebb lesz a frontokra. Pár napig szédülés is kialakulhat ezért addig nem szabad felállnia. Ha minden rendben lesz vele, akkor egy hét múlva haza is mehet – fejezte be mondandóját az orvos. Szörnyű ez a sok dolog, de én még is örülök, hogy ilyen állapotban van, mert lehetne sokkal rosszabb is. Ne értse félre senki, azt szeretném, ha nem lenne semmi baja, de örülök, hogy ennyivel megúszta.

-         Doktor úr! Be lehet hozzá menni? – kérdeztem reménykedve.

-         Bemehetnek hozzá. Második emelet 132-es kórterembe vitték – válaszolt majd elsietett.

Visszamentem a többiekhez és mindenki türelmetlenkedve várta a fejleményeket. Mikor meglátták az arcom mindenkin, láttam az ijedtséget. Ennyire elborzadt arcot vágnék? Rendeztem vonásaimat, majd elmondtam a legfontosabb tudnivalókat.

-         Belső vérzése volt, amit sikerült elállítaniuk és van jó pár sérülése. Most lélegeztető gépen van és van egy enyhe agyrázkódása. Ha minden jól megy, akkor egy hét múlva hazaengedik – nem azért mondtam csak a legfontosabbakat, mert hamar le akartam tudni és végre bemenni hozzá, hanem azért mert annyi dolgot nem tudok megjegyezni.

-         Hála Istennek – sóhajtott fel Eleanor.

-         Be lehet menni hozzá? – kérdezte Zayn.

-         Igen – mondtam majd meg is indultam a kórterem felé.

Az ajtóban megtorpantam. Bevártam a többieket majd benyitottam. Azt hittem fel vagyok készülve a látványra, de tévedtem. Szörnyen festett. A szájából egy cső lógott ki. Mindenhol tele volt feldagadt kék-zöld foltokkal. A karjába infúzió volt. A feje és egyik tenyere bekötözve. Mellette egy gép, ami a szívverését ellenőrizte, egyenletesen csipogott. Mikor a többiek meglátták, ők is elborzadtak. A két lány pedig sírva fakadt. Liam és Louis átölelték barátnőiket, és nyugtatni kezdték őket.

Leültem az ágy mellett lévő székre. Meg szerettem volna érinteni, de nem tudtam, hogy hol. Mindenhol vagy sérült volt vagy éppen ott lógott ki belőle valami szerkezet, ami segít a gyógyulásában. Soha nem gondoltam, hogy egyszer így kell majd látnom. Az egész az én hibám. Nem kellett volna kiborulnom egy hülye újságcikk miatt, hiszen mindig tele van hazugságokkal.

**

Már este nyolc is elmúlt és én még mindig itt ülök az ágya mellett. A többieket hazaküldtem. Igaz nagyon nehezen, de végül sikerült rávennem őket, hogy menjenek. Rick is itt volt egész nap, de felhívták, hogy be kell mennie, mert autóbaleset történt és rá is szükség van a műtét során. Nem akart menni, de nem volt mit tenni.

Nem történt semmi az elmúlt órákban. Ugyan úgy mozdulatlanul fekszik. Tudom, hogy fel fog épülni, de még is, ahogy ránézek olyan, mint, ha már soha sem ébredne fel. És ez az érzés egyszerűen elkeserít. Próbálok nem ilyenekre gondolni, de nem megy. Talán innom kéne egy kávét, hogy addig is tereljem a gondolataimat.

Lementem a büfébe és vettem egy jó erős kávét. Leültem az egyik asztalhoz, és iszogatni kezdtem. Ezzel több, mint tíz perc elment. Lassan mentem visszafelé, hogy azzal is húzzam az időt. Nem jó őt így látni. Mikor benyitottam döbbenten vettem észre, hogy Chesea ébren van, és értetlenkedve tekint körbe. Közelebb mentem hozzá és megfogtam a kezét. A gép jelezte, hogy szívverése gyorsul. Ijedten kapta rám a tekintetét és mikor meglátott láttam rajta, hogy fél. De még is mitől? Tőlem? Kezét elhúzta tőlem – már amennyire tudta – és láttam szemében az utálatot. Tehát tényleg haragszik rám és tudja, hogy, ha meghallgattam volna őt, akkor este, akkor most nem tartana itt. Iszonyatosan fáj a tudat, hogy megvet engem.

-         Chels, sajnálom, hogy miattam ilyen helyzetbe kerültél. Akármit megtennék csak, hogy visszamehessek az időben és megváltoztassam a történteket - Próbált mondani valamit, de egy torkából kilógó csővel lehetetlen ezért csak nyöszörgés lett belőle.

Szemei lecsukódtak és egész teste rázkódni kezdett. Olyan volt min, ha valami roham jött volna rá. Megijedtem. Iszonyatosan féltettem őt. Kiszaladtam a folyosóra és orvos után kezdtem kiabálni. Pár perc múlva már ott is volt három orvos és valamit beadtak neki, de nem láttam sokat, mert kiküldtek… 

17. Vége

Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm, de a következő részt csak jövőhét hétfőn tudom hozni, mert nem leszek itthon, utána meg vendégem lesz... Előbb akartam hozni ezt a részt ami sajnos mint láthattátok nem jött össze. :( De most terelődjünk vidámabb vizekre. Az oldal megélte a 2000 kattintást is!! :) Már van 16 rendszeres olvasó is aminek én nagyon örülök és nagyon szépen köszönöm!! És természetesen köszönöm a kommenteket is! :D Jó olvasást! 

Az ablak lenne még egy jó lehetőség, de nem férnék ki rajta. Mind a három túl kicsit ahhoz, hogy akár ki is kiférjen rajta. Esetleg egy gyerek kiférne. Most már tényleg búcsút mondhatok mindennek és mindenkinek. Ha most beengedi és elkap, akkor már nem lesz több lehetőségem.

Az ajtótól legtávolabb eső sarokba húzódtam mikor kinyílt. Jeremy azonnal félrelökte az erdészt, aki a földre esett. Felém jött majd mikor odaért hozzám, rángatni kezdett az ajtó felé.

-         Köszönj el az életedtől drágaságom, mert nem éled meg a napfelkeltét – mondta gúnyos hangon és kilökött az ajtón.

A földön kötöttem ki, ismét. Megpróbáltam felállni, de nem bírtam, mert hasba rúgott, amitől összegörnyedtem. A torkomon akadt a sikoly, nem kaptam levegőt. Iszonyatosan fájt. Könnyeim végigfolytak arcomon, amin ő csak felnevetett. Megfogta hajamat és felrántott a földről. Ütésre emelte a kezét én pedig becsuktam a szemem. Ekkor meghallottam egy halk koppanást, majd azt követte egy hangos puffanás. Mikor kinyitottam a szemem, Jeremy a földön feküdt eszméletlenül, előtte pedig az erdész állt, kezében egy nagy kővel.

-         Vigyük be és kötözzük meg még mielőtt magához, térne, aztán hívjuk a rendőrséget – mondta, miután eldobta a követ.

Én megfogtam a jobb-, ő pedig a balkezét és húzni kezdtük. Nagyon lassan haladtunk, mivel elég nehéz volt. Ki sem nézné belőle az ember. Vagy csak én vagyok legyengülve? Igazából ez ésszerűbben hangzik, mint az, hogy Jeremy egy tonna. Most, hogy így belegondolok, mintha kicsit szédülnék és hányingerem is, van, ráadásul a fejem is fáj. De most ilyen hülyeségekre nincs időnk. Pár perc, szenvedés után behúztuk a házba, már csak fel kéne tenni a székre valahogy és odakötözni. Karját mindketten a vállunkra tettük és felemeltük. A súlya alatt majdnem összecsuklottak térdeim. Pár másodperc múlva már a széken volt és próbáltam ott tartani, amíg az öregember keres egy kötelet.

Jó erősen odakötöztük, a biztonság kedvéért négy kötéllel. Ez után felhívtuk a rendőrséget és vártunk, hogy megérkezzenek. El sem hiszem, hogy vége! Most már tényleg vége ennek a rémálomnak. Visszamehetek és elfelejthetem ezt az egészet. Bár nem hiszem, hogy ezt valaha is el fogom majd felejteni. Pedig mindennél jobban szeretném, de, ha csak nem leszek amnéziás, akkor ez örökre megmarad. Beleégett az emlékezetembe és onnan már semmi sem távolítja el.

Az a gyűlölet és megvetés, amit iránta érzek leírhatatlan. Remélem egy büdös cellában fog rohadni élete végéig. Kár, hogy a kivégzés itt törvénytelen. Na jó talán nem kéne ennyire szadistának lennem, de megérdemelné ezek után. A hasam még mindig iszonyatosan fáj, nem beszélve a kezemről, amin egyre csúnyább a seb. A szédülés és a fejfájás pedig egyre csak erősödik. A levegőt is elég nehezen veszem, mert fáj a tüdőm. Egy kiadós alvás jót tenne tekintve, hogy mióta elrabolt nem nagyon aludtam. Egyszerűen nem ment. A félelem és a folyamatos szorongás mellett lehetetlennek bizonyult, hogy 1-2 óránál többet tudjak aludni. Akkor is rémálmaim voltak.

Vajon min mennek keresztül a többiek? Feladták már, vagy még mindig reménykednek, hogy előkerülök? Kiborultak vagy meg sem érintette őket az eltűnésem?

Mary biztos most is dolgozik. Nem hiszem, hogy ott hagyott volna mindent a saját lánya miatt. Maura úgy lehet, még jobban aggódik értem, mint anyám, sőt biztos vagyok benne. És Bob meg biztos otthon maradt „anyával” Amerikában. Apa pedig… szerintem az őrület határán lehet.  Ő mindig is aggódott értem, még akkor is, ha nem volt semmi komoly bajom. Egy egyszerű náthánál is úgy kezelt, mint, ha halálos beteg lennék. Megtett értem mindent. Bár szerintem, ez lenne egy szülő dolga. Ezért is gondolok Rick-re úgy, mint, ha a vérszerinti apám lenne. A mindig vidám Niall-t nem tudom elképzelni, ahogy otthon ül a szobájában és várja, hogy valami hír legyen rólam.  Pedig biztos vagyok benne, hogy aggódik értem, de akkor sem tudom elképzelni. A többieket pedig még nem ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, vagy legalább sejtsem, hogy mit csinálnak ilyen helyzetben.

A rendőrök hangos szirénázás közepette megérkeztek végre. Igaz eddig nem vettem észre, mert a gondolataimba merültem, de ekkor már Jeremy is magához tért. Az erdész ajtót nyitott nekik és beengedte őket. Felolvasták, Jeremy jogait, majd megbilincselve az egyik autóba ültették és elvitték. A rendőrök minket is bevittek a rendőrségre, majd megkezdődött a kihallgatás. Először az öregembert kérdezték ki, én addig kint vártam.  Nem tudom mennyi idő elteltével, mert nem néztem az időt, én voltam a soros, hogy vallomást tegyek. Egy kicsi szobába vezettek. Nem volt ott más csak egy asztal és egymással szemben egy-egy szék meg a sarokban egy szemetes. Tisztára olyan érzésem lett, mint, ha egy filmben lennék. Bent két rendőr várt rám. Leültem az egyik székre és vártam, hogy mi következik most.

-         Mindent, amit mond, felveszünk. Ha valótlant állít, és ez a későbbiekben kiderül akkor feljelentést, tehet maga ellen a vádlott. Kérdéseket fogok feltenni magának, amikre válaszolnia kell. Mi a neve? – tette fel az első kérdést.

-         Chelsea Heidi Horan – válaszoltam.

-         Hol lakik? – kérdezte. A másik rendőr, aki bent van a folyamatosan jegyzetelte, hogy mit mondok, bár nem értem minek, ha hangfelvétel is készül róla.

-         Jelenleg Londonban a bátyámnál – mondtam majd lediktáltam a címet is.

-         Milyen kapcsolatban áll az elrablójával? – tette fel e következő kérdést.

-         Ő a volt barátom. Csaknem két évig jártunk, aztán megtudtam, hogy megcsal ezért szakítottam vele – az emlékek hatására sírhatnékom támadt. Na nem, mint, ha még fájna a dolog, mostanra inkább már csak utálom őt.

-         Hogyan és mikor rabolta el magát a vádlott? – tudom, hogy nem rég történt, de még is nehezemre esett a visszaemlékezés. Talán túlságosan is kimerült vagyok már ehhez.

-         Nem tudom pontosan mikor, majdnem két héttel ezelőtt. Este elmentem otthonról, mert összekaptunk a bátyámmal. A Temze partján kötöttem ki. Éppen telefonáltam, amikor befogta a szám és valamit beadott, amitől pár pillanattal később eszméletemet vesztettem. Ez után már csak arra emlékszem, hogy egy idegen házban ébredek – próbáltam mindent elmondani.

-         Hol és milyen körülmények között tartotta fogva? – jött a következő kérdés.

-         Kétnaponta változtatta a helyet. Minden utazás előtt beadott valami. Mikor felébredtem már mindig máshol voltunk. Rendszerint egy elhagyott, régi házban voltunk, aminek a közelében nem volt semmi és senki más. Minden nap egyszer hozott nekem kaját, de nem nagyon ettem. Féltem, hogy tesz bele valamit ezért csak akkor, és annyit ettem amennyit, muszáj volt – meséltem.

-         A sérüléseit ő okozta? – ez meg milyen kérdés? Biztos én vertem meg magam…

-         Mindet ő okozta a tenyeremen lévő sebet kivéve, mert az szökés közben keletkezett – mutattam fel a kezem.

Ezek után kérdeztek még egy csomó dolgot. Megkértek, hogy mondjam el részletesen, hogyan sikerült megszöknöm. Kérdezték melyik sérülést mikor és, hogy okozta. Az összes szemmel látható sérülést lefényképezték, mivel a tárgyaláson már nem biztos, hogy látszani fog. A kérdezgetés alatt egyre erősödött a rosszullétem, de megpróbáltam nem foglalkozni vele mivel az a legfontosabb, hogy Jeremy-t lecsukják. De amikor éreztem, hogy jön fel valami, akkor már nem hagyhattam figyelmen kívül. Szaladtam a mosdóba, ahogy csak tudtam. Az volt a szerencsém, hogy a szomszédos terem volt a mosdó. Mivel nem ettem és ittam semmit csak gyomorsav jött ki, ami iszonyatosan marta a nyelőcsövemet. Olyan volt, mint, ha tüzes vasat nyeltem volna. Pár másodperces szünet után újra megindult, de ezúttal már véres volt. Megijedtem. Nem tudtam, mitől van ez és, hogy mennyire komoly a baj. Újabb „adagot” adtam ki magamból, ami most már teljesen vörös lett a vértől. Ekkor megérkezett az egyik rendőr és mikor meglátta, hogy véres a szám rögtön tárcsázni kezdett. Egyre rosszabbul lettem. Foltokban láttam és szédültem. Talán nem kellett volna figyelmen kívül hagynom ezeket, a dolgokat és szólnom kellett volna. Leültem a csempére, még mielőtt elájulnék. Egész testem remegni kezdett. A végtagjaim egyre nehezebbek lettek és zsibbadni kezdtek. Aztán már nem is éreztem őket. Még is mi történik velem?...   

16. Ki hazudik?

Atya Úr Isten! Ezt nem tudom elhinni! 14 rendszeres olvasó? Köszönöm szépen! Tényleg nagyon, nagyon sokat jelent ez nekem!!! A kommenteket is nagyon szépen köszönöm! Remélem megőrzitek ezt a jó szokásotokat és továbbra is írtok majd nekem. Én annak is örülök, ha leírjátok mik a hibáim vagy, hogy mi nem tetszik benne és akkor a továbbiakban majd figyelek arra, hogy jobb legyen minden. Na de nem is húzom tovább az időt... Jó olvasást!! :)

Chelsea szemszöge

-         Tudom, hogy itt vagy. Hallak! – mondta halk fenyegető hangon, amitől én pánikba estem.

Szám elé kaptam a kezem, hogy megpróbáljam visszatartani a zihálásom. Léptem pár lépést hátra majd lassan és óvatosan négykézlábra ereszkedtem, és halkan mászni kezdtem. Abban reménykedtem, hogy így nem vesz észre.  Minden egyes „lépésnél” fájdalom nyilallt a sebzett kezembe. Biztos, hogy el fog fertőződni, ha még nem lenne. Egyik lépésnél egy száraz ágra léptem, ami hangosan reccsent meg súlyom alatt. Megdermedtem. Lehetetlen, hogy ezt ne hallotta volna meg. Gyorsítottam a tempómon, ami még így is lassúnak bizonyult. Elkapta a jobb lábamat és rántott rajtam egyet. Egész testtel estem bele a sárba, bár ez volt most a legkisebb gondom. Próbáltam kirántani lábam a kezéből, de túl erősen szorította. Bal lábbal rugdosni kezdtem. Sikerült, elengedte a lábam. Felálltam és futni kezdtem.

Menekülés közben nem egyszer rohantam neki egy fának és estem hátra, de nem törődhettem a belém nyilalló fájdalommal, tovább kellett mennem.  Ha nem éppen menekülnék az őrült exbarátom elől akkor most biztos, sikítva röhögnék azon, hogy milyen szerencsétlenül festhetek. Komolyan kedvem támadt nevetni. Ez már az őrület jele? Nagyon remélem, hogy nem.

Szerencsétlenségemre nem találtam lábammal a talajt ott ahol lennie kéne – mivel lejjebb volt, mint hittem – és legurultam egy hatalmas dombon. Kezeimet arcom elé tettem, hogy védjem. A végén vízben kötöttem ki. Össze-vissza kapálóztam aztán felálltam. Térdig ért nekem a víz. Ez most valami vicc, ugye?! Istenem, mi jöhet még? Legközelebb egy esőcseppben fulladok meg majdnem?

Kimásztam a vízből és továbbmentem. Igazából már azt sem tudom, merre haladok. Egyáltalán hol lehetek? London közelében vagy már nem is Anglia területén vagyunk? Ha nappal lenne sokkal könnyebben, kitalálnék innen. Bár amilyen szerencsétlen vagyok tájékozódás terén, lehet, hogy még úgy sem jutnék ki.

Kellett nekem kirohannom a házból… miért nem tudok a szobámban duzzogni, mint minden másik normális ember? De hát már hiába morfondírozok ezen, már késő. Megtörtént a baj. Ezek után már csak abban bízhatok, hogy nem talál rám ismét.

Lassítottam lépteimen, összefontam karjaimat magam előtt ezzel védve magam a süvítő széltől. Pillanatokon belül az égen villámok cikáztak majd jött a mennydörgés is. És ha már itt tartunk az eső is rákezdett. Már az ég is ellenem, van. Most akkor tényleg az a rész jön, hogy megfulladok egy esőcseppben? Na jó ez még tőlem is szánalmas volt. De ha a sérüléseim nem lennének elegek, akkor majd most kapok egy kis tüdőgyulladást. Vánszorogva továbbhaladtam, most legalább látok is valamit a villámoknak hála. Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer majd pont az lesz a segítségemre, amitől rettegek. Minden egyes dörgésre összerezzentem pedig elhihetitek nem sok szünet volt egy-egy között.

Nem túl messzire tőlem megláttam egy kis fényt. Elindultam afelé. Mikor közelebb értem láttam, hogy egy erdész faház ablakából szűrődik ki az a fény. Tehát van bent valaki. Talán segít nekem. Megkerestem az ajtót, majd bekopogtam. Bentről hallani lehetett, ahogy közeledik valaki. Az ajtó kitárult és egy öreg bácsi állt az ajtóban.

-         Kérem, segítene nekem? – könyörögtem.

-         Miben segíthetek magácskának? Jöjjön be – kitárta az ajtót és ellépett az útból. Kicsit gondolkoztam, hogy jó ötlet-e egy idegenhez bemenni, de nem nagyon van más választásom így hát bementem. Talán nem jó ötlet volt idejönni. Ha én meg találtam Jeremy is ide fog találni.

Niall szemszöge

Vegyes érzések kavarognak bennem. Örülök, hogy Chels-nek sikerült hírt adnia maga felől. Ugyanakkor félek is, mert mi van, ha azért szakadt meg a vétel, mert Jeremy észrevette, hogy telefonál? Akkor mit tehetett vele? Lehet, hogy bántotta. És hol lehetnek most, hova vihette őt? Biztos, hogy rajtakapta amint telefonál, hiszen elhagyták azt a helyet. Nem bírok csak így tehetetlenül itthon ülni és várni, de nem tehetek semmit. Csak láb alatt lennék és hátráltatnám a nyomozást, ha odamennék.

Az egész az én hibám. Meg kellett volna hallgatnom és nem csak mondani a magamét. Akkor nem ment volna el innen és Jeremy-nek nem lett, volna alkalma arra, hogy elkapja. Bár, biztos talált volna másik alkalmat, amikor egyedül van. Például, reggelente amikor elmegy futni. De akkor nappal van, és sokan vannak az utcákon. Hiába áltatom magam, az én hibám és kész. Még azt is elviselem, ha soha többé nem szól hozzám, emiatt csak kerüljön elő épségben.

A nyomozókat sem értem. Az a dolguk, hogy keressék őt. Elvileg ebben jók… Akkor miért nem találták még meg őt? Miért nem találtak semmit? Ha Chelsea nem telefonál még oda sem jutottak, volna el. Kérdem én: akkor miért nyomozók ezek? Amennyire ők jutottak, addig én egyedül is eljutottam volna. Semmivel sem tettek többet, mint amit mi is meg tudtunk volna tenni. És ez átkozottul idegesít.

Hajnali fél kettő van. Vajon mit csinálhat most? Hol lehet? Hogy van? Mire gondol? Lehet, hogy békésen alszik, és nem gondol a szörnyűségekre, amik vele történnek. Vagy éppen próbálkozik valamivel, hogy megszökjön. Nincs rosszabb a bizonytalanságnál.

Chelsea szemszöge

-         Van itt telefon? Telefonálhatnék? Vagy esetleg maga felhívná a rendőrséget? – kérdeztem miközben sürgetően, néztem a bácsira.

-         Igen, de mi a baj? – értetlenkedett, de elindult valamerre. Remélem a telefonját, keresi.

-         A volt barátom elrabolt és most próbálok megszökni tőle. Kérem, siessen, akármikor idetalálhat és akkor nekem végem – könyörögtem könnyeimmel küszködve.

Meg találta a telefont és tárcsázni kezdett. Végre vége lesz ennek a rémálomnak. Végre visszamehetek Niall-ékhez. Már annyira hiányoznak. Ekkor dörömbölés zavarta meg a csendet. Itt van. Most mi lesz? Az öregember az ajtó felé indult.

-         Kérem, ne nyissa ki az ajtót! Ő az! – fogtam vissza a karjánál fogva. Nagyon félek. Nem akarok visszakerülni hozzá. Nem bírnám ki.

-         Van itt valaki? Kérem, nyissa ki – kiabált át az ajtón Jeremy – Nem találom a húgomat. Szegény kicsit bolond és azt képzeli, hogy én elraboltam őt és a volt barátja vagyok. Ha itt van, kérem, nyissa ki az ajtót – könyörgött én pedig megijedtem. Az öregember, kérdőn nézett rám.

-         Ne higgyen neki. Csak hazudik, hogy el tudjon kapni. Az igazat mondom, kérem – könyörögtem teljesen kétségbeesve.

-         Kérem, nyissa ki az ajtót. Nagyon féltem a húgomat. Nem tudja, mit tesz. Nem szeretném, ha baja esne – győzködte tovább Jeremy az erdészt.

És sikerült meggyőznie. Újra az ajtó felé indult a telefont pedig kinyomta. Nem hiszem el. Most mit tegyek? Innen nincs menekvés. Ha most megtalál, ki tudja mit fog tenni? Végem van, innen nincs menekvés. Nézelődni kezdtem hát ha találok valamit ami segít vagy egy hely ahova elbújhatok, esetleg egy hátsó ajtót, de teljesen reménytelen…

15. Hiába futsz!

Itt is lennék a 15. fejezettel. Ismét csak szeretném megköszönni a kommenteket!! :) El sem hiszem, hogy már 10 rendszeres olvasóm is van! Köszönöm! Ezt a részt MsStyles -nak ajánlom, mert minden egyes részhez kitartóan ír még akkor is ha meg sem érdemlem! :D  Jó olvasást!!!

Chelsea szemszöge

Már másfél hete, hogy bedrogozott és elhozott. Nem tudom milyen drogot használt, de rögtön eszméletemet vesztettem. Azóta egyik városból hurcol a másikba. Nem tudom, hol vagyunk, az út előtt mindig elkábít. Egész nap kába vagyok és gyenge. Szerintem, ha nem ő öl meg akkor túladagolásban halok meg. Nem tudom, meddig bírom még ezt épp ésszel. Mindenhol tele vagyok kék-zöld foltokkal a szám, pedig felrepedt. Fáj mindenem.  Akárhányszor ellenkezek megver. A lehető legrosszabb dolgot is megtette velem… kétszer is. Hiába próbáltam megakadályozni, hiába próbáltam lelökni magamról, erősebb volt nálam. Ezek után már a halál is megváltás lenne. Nem akarok tovább itt maradni, de nem tudok megszökni sem. Be vagyok zárva vele egy házba és minden ablakon rács, van. Mindig olyan helyen vagyunk ahol nincsenek a közelben mások így még, ha sikítoznék, sem vennének észre. Egyedül akkor vagyok pár percre egyedül, amikor fürdeni megy, de akkor is magával viszi a telefonját, így még segítséget sem tudok kérni. Nem tudom elhinni, hogy ez velem történik. Abban reménykedem, hogy ez csak valami furcsa, szadista álom, hogy mindjárt felébredek. De mind ez csak vágyálom, mert ez a kegyetlen valóság.  Minden egyes itt töltött nap reménytelenebbé válik a helyzetem. A rendőrség és Niall-ék már biztos keresnek, de ha így megy ez tovább, akkor sosem fognak rám találni. Esetleg, ha nem mennénk el kétnaponta máshová, akkor lenne rá esély, de így nincs. Teljesen megőrült, kifordult magából. Sosem néztem volna ki belőle ilyet. Egyáltalán, hogy képes ilyenre akárki is?

Egy poros szobának egyik sarkában, térdeimet átölelve ülök és ringatom magam előre-hátra miközben Niall-től kapott nyakláncomat, szorongatom. Ez az egy dolog ad nekem erőt. Ha így haladok napokon belül, megőrülök.

Léptek zaja ütötte meg fülemet. Remegni kezdtem a félelemtől. Vajon most mit akar? Belépett a szobába, és amikor meglátta, hogy félek kárörvendően elmosolyodott majd továbbment a fürdőbe. Szóval most van kb. 7-8 percem. Na jó gondolkozz! Lassan felálltam és a falnak támaszkodva elindultam. Remegő lábakkal átmentem a másik szobába, ami egy nappali lehetett egykor. Most egy poros, pókhálós, dohos szoba. A házban nincs áram, már csak azon lepődöm meg, hogy víz van. De hiába is nézelődök, nincs itt semmi, ami a segítségemre lehetne, hogy megszökjek. Nem hiszem, hogy egy fotellel fogok kijutni innen, vagy egy korhadt kis fa asztallal.

De mi az ott az asztalon? Közelebb léptem hozzá és nem hittem a szememnek. Komolyan itt felejtette a telefonját? Úgy látszik, már képzelődök is. Vagy mégsem? Na jó, ha meg tudom fogni, akkor van esély arra, hogy kikerülök innen, ha pedig nem akkor hivatalosan is megőrültem.

Még közelebb mentem és lassan érte nyúltam. Sikerült megfonom, nem képzelődök. Gyorsan tárcsázni kezdtem. Négyszer kellett újraírnom, mert annyira remegett a kezem, hogy félrenyomtam. Végül aztán fél perc, szerencsétlenkedés után sikerült.

-         Segélyhívó központ, miben segíthetek? – kérdezte egy női hang a vonal túloldaláról.

-         Kérem, segítsenek! Elraboltak, nem tudom, hol vagyok. El akarok menni innen, nem akarok tovább itt maradni – egyre jobban pánikba estem saját hangom hallatán, amely halk, rekedt és megtört volt.

-         Nyugodjon meg és mondjon el mindent az elejéről, tehát hol tartózkodik most? – kérdezte.

-         Maga tetteti vagy csak szimplán hülye? Az előbb mondtam el, hogy nem tudom, hol vagyok! – emeltem fel a hangom, de aztán rájöttem, hogy nem nagyon kéne hangoskodnom.

-         Így nem tudok segíteni! Mi a neve? Az elrablója nevét tudja? – kérdezősködött tovább.

-         A nevem Chelsea Horan. Aki pedig elrabolt, Jer… - ekkor kezemből kikapta a telefont és a földhöz vágta. Hajamnál fogva hátrarántotta a fejemet. A fájdalomtól felsikítottam és könnyek szöktek a szemembe.

-         Jól jegyezd, meg amit most mondok! Még egy ilyen és megöllek! Értetted? – bólintottam mire elengedte a hajam majd pofonvágott. Az ütéstől a földön kötöttem ki.

-         Miért teszed ezt? Mit ártottam én neked? Miért nem engedsz el végre? – kérdeztem hisztérikusan.

-         Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod babám – mondta kárörvendően miközben nevetett.

-         Te beteg vagy, egy őrült! Kezeltesd magad! – ordítottam a képébe miután feltápászkodtam.

-         Nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyeneket mondj. Ha akarom, akkor akár most rögtön meg is ölhetlek – kiabált miközben karomnál fogva rángatott, majd visszalökött a földre. Fejem találkozott a földdel, egyszóval jól bevertem a fejem. Iszonyatosan fájt. Már meg sem lepődtem, amikor megéreztem, hogy végigfolyik a homlokomon valami meleg. Kezemmel odakaptam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg vérzik. Aztán már csak azt éreztem, hogy megint belém szúrja az injekciós tűt. Már meg sem próbáltam ellenkezni a sötétség ellen. Jobb nekem eszméletlen állapotban, akkor legalább nem szenvedek…

**

Egy halk ajtócsapódást hallottam, majd kellemetlen benzinszagot éreztem. Próbáltam végtagjaimat megmozdítani, de nem nagyon akart sikerülni. A szer, amit beadott még mindig hatással van a szervezetemre. Vajon most kevesebbet adott be vagy kezdek hozzászokni? Valószínűleg inkább a második.

A szag alapján most éppen megállt tankolni. Most talán lenne esélyem a szökésre, hiszen most nem számít rá, hogy próbálkozok. Lassan kinyitottam szemeimet és körbenéztem. Jeremy éppen most megy be fizetni. A semmi közepén vagyunk egy autópálya melletti benzinkúton, aminek másikoldalán egy erdő van és már a nap is lement. Rajtunk kívül még két autó áll itt, de nem ül benne senki. Valószínűleg ők is bent vannak fizetni. Végre sikerült megmozdítani végtagjaimat. Kikapcsoltam a biztonsági övet majd rögtön a „kilincs” felé nyúltam és megpróbáltam kinyitni az ajtót, de nem sikerült, mert zárva volt. Azt azért el kell ismerni, hogy ez a szemétláda mindenre gondolt.

Gondolkozz! Talán itt hagyhatnám és elmehetnék a kocsival. Na jó ezt azért én sem gondolhattam komolyan, kulcsok nélkül nehezen tudnék elmenni… Gyerünk, mindjárt visszajön és akkor esélyem, sem marad. Talán, ha betörném az ablakot. Igen, ez jó lehet!

Amilyen gyorsan csak tudtam levettem a pulóveremet és a kezemre csavartam. Ököllel beleütöttem az üvegbe, de még csak meg sem repedt ellentétben a kezemmel. Hangosan felszisszentem. Remélem nem tört el. Ez nem fog menni, túl gyenge vagyok, még mindig a drog hatása alatt vagyok. Esetleg lábbal sikerülhet. Forgolódni kezdtem az ülésben, összegyűjtöttem minden erőmet és belerúgtam. Sikerült, el sem hiszem. Az üveg, szilánkosra törött. Újra forgolódni kezdtem, majd kimásztam az ablakon, de megbotlottam és ráestem az üvegszilánkokra. Felszisszentem, ahogy a tenyerembe fúródott, de ezzel most nem volt időm foglalkozni. Az erdő felé kezdtem futni. A talaj nyirkos és csúszós volt még a tegnap éjszakai eső miatt. Nem törődtem semmivel – még a szúrós bokrokkal sem melyek felsértették bőrömet – futottam, ahogy csak bírtam, ami jelen esetben nem volt olyan gyorsnak nevezhető. A fák lombkoronája eltakarta azt a kis fényt is, ami még volt, így csaknem teljes sötétség uralkodott. Kb. fél méter messzire, látok el, ami annyira elég, hogy ne rohanjak neki egy fának. Még is örülök ennek, mert ez megnehezíti Jeremy dolgát.

-         Hiába futsz úgy is meg foglak találni, de akkor esküszöm, megbánod még azt is, hogy a világra jöttél – hallottam meg dühös hangját.

Futás közben megbotlottam egy kiálló gyökérben. Magam elé tettem kezeimet, hogy felfogja az esést, de arra nem gondoltam, hogy egyik tenyeremben még mindig ott van a szilánk. Mikor tenyerem találkozott a talajjal, hatalmas erőfeszítésembe tellett, hogy fel ne sikítsak ezzel elárulva tartózkodáshelyemet. Felültem és megpróbáltam kihúzni a szilánkot a kezemből. Nagyon fájt és mivel elég mélyen volt csak úgy tudtam kihúzni, ha belenyúlok a sebbe. Miután sikerült, talpra álltam és futottam tovább.

Az idő teltével egyre sötétebb lett és már csak tapogatózva tudtam haladni, ha nem akartam nekirohanni egy fának. Nem túl messziről hallottam, hogy megreccsen egy faág. Arra fordultam amerről a hangot véltem hallani, de nem láttam semmit, csak szuszogást hallottam, ami egyre közelebbről jött.

Niall szemszöge

A rendőrségen ülünk, ismét. Kaptak egy hívást a segélykérő központban és valószínűleg Chels volt a hívó. Nekem kell azonosítania a hangját, de igazából én már nem is reménykedem abban, hogy ő az. Nem akarok csalódni. Szeretném, ha ő lenne az, de annak kicsi az esélye. Akárki mást is hívhatnak úgy, hogy Chelsea, ettől még nem lesz ő az.

-         A helyet már bemértük és elindult egy kommandós osztag, már csak azt kell tudnunk, hogy a maguk által keresett személy volt-e a segélykérő vagy valaki más – tájékoztatott a rendőr majd elindította a felvételt.

-         Segélyhívó központ, miben segíthetek?

-         Kérem, segítsenek! Elraboltak, nem tudom, hol vagyok. El akarok menni innen, nem akarok tovább itt maradni.

-         Nyugodjon meg és mondjon el mindent az elejéről, tehát hol tartózkodik most?

-         Maga tetteti vagy csak szimplán hülye? Az előbb mondtam el, hogy nem tudom, hol vagyok!

-         Így nem tudok segíteni! Mi a neve? Az elrablója nevét tudja?

-         A nevem Chelsea Horan. Aki pedig elrabolt, Jer…

Itt megszakadt a vonal az én szavam meg elállt. Ő volt az! De, ha megszakadt a vonal az nem jelent jót. Lehet, hogy bántotta őt, azaz állat. Te jó ég, Jeremy rabolta el.

-         Nos, felismerte az illetőt? A maguk által keresett személy az? – zökkentett ki gondolatmenetemből az őrmester.

-         Igen ő az – válaszoltam hatalmas lelkesedéssel és örömmel.

-         És esetleg meg tudja mondani, hogy kit takar az a „Jer”? - kérdezte.

-         Igen. A neve Jeremy Colemann. Chelsea volt barátja, de szakítottak, mert megcsalta egy másik lánnyal – meséltem.

-         Értem. Esetleg tudna adni egy személyleírást? – bólintottam mire elővett egy jegyzettömböt és egy ceruzát.

-         Szőke haja és barna szeme van. Kb. 178-180 cm magas. Van egy kereszt alakú tetoválása jobboldalt a mellkasán – hát igen, sajnos csak ennyit tudok róla.

-         Felhívom a kollégáimat és elmondom nekik, hogy-hogy néz ki, aztán már csak várnunk kell – én csak bólintottam.

Ahogy körbenéztem mindenkin látszott a megkönnyebbülés, hogy van róla hír. Végre újra velünk lesz. Remélem, elkapják azt a szemétládát és lecsukják élete végéig. Másra sem vágyok csak arra, hogy bűnhődjön. Sőt legszívesebben megölném, csak sajnos az törvénybeütköző. Ekkor csörögni kezdett a telefon.

-         Igen?! – szólt bele az őrmester.

-         …

-         Értem – vajon mit mondhatnak?

-         …

-         Kutassanak tovább, hátha hátrahagyott valami nyomot! – adta ki a parancsot majd letette. Mindenki feszülten várta, hogy megszólaljon – Nem találták meg őket a helyszínen. Elmentek a helyszínről…

14. Tehetetlenség

Sziasztok! :) Meghoztam a 14. fejezetet. Ezt most azért hoztam egy nappal előbb mert egyrészt holnap nem biztos, hogy feltudnám tenni, másrészt mert az előző részhez sokan írtatok. (legalább is az eddigiekhez képest) Még egyszer nagyon szépen köszönöm a kommenteket és a feliratkozásokat, nagyon jól esnek!! :D A következő részt viszont csak szerdán hozom, úgy mint, ha holnap tenném fel ezt a részt. De addig is itt van ez. Jó olvasást!

Niall szemszöge

Hol lehet már? Miért nem jött még haza? Az lesz a legjobb, ha felhívom. Bár lehet, hogy annyira haragszik, hogy fel sem veszi majd, de egy próbát megér.

Elővettem a telefonom és a névjegyzékben kutatni kezdtem a megfelelő név után. Megnyomtam a hívás gombot és vártam. Kicsöng… Gyerünk, vedd már fel! Mire vársz még? Végre felvette!

-         Hála Istennek! Jól vagy? Hol vagy? Miért nem jöttél még haza? – rohamoztam meg kérdéseim hadával.

-         Nyugodj meg semmi bajom. Itt vagyok a Temze partján, és nem tudom, hogy… - itt megakadt majd hallottam egy halk puffanást. Mi volt ez?

-         Chelsea ott vagy még? Mi történt? – nem válaszol. Semmit sem lehet hallani a vonal másik végéből. Kezdtem megijedni – Hallasz engem? Ha hallasz, kérlek, válaszolj! – hangom egyre hisztérikusabbá vált.

Gyorsan felvettem a cipőmet és futva indultam a Temze partjához. De még is hol lehetett? A Temze elég hosszú ahhoz, hogy ne találjam meg őt. Oké gondolkozz! Csak azt a részét ismerheti ahol voltunk, amikor megmutattuk neki a várost, tehát ott kell lennie. Miközben futottam folyamatosan hívtam őt, de nem vette fel. Végre oda értem, de mivel már sötét van, nem nagyon lehet látni semmit. Nem messze tőlem egy ember alakjának körvonalai rajzolódtak ki a szürkeségbe. Megörültem, hogy Chelsea az, de mikor közelebb értem csalódnom kellet, nem ő volt az. Még mindig folyamatosan őt hívtam, amikor a folyó közvetlen közelében megláttam valami fényesen világító tárgyat. Átmásztam a korláton, ami távol tartja az embereket a folyótól és odamentem a világító tárgyhoz. Chelsea telefonja volt az, de ő nincs itt. Hol lehet? Mi történhetett? Egyre jobban félek a válaszoktól.

Másfél héttel később

Még mindig nem került elő. Aznap mikor eltűnt, napfelkeltéig kerestük őt a többiekkel, de nem jutottunk semmire. Reggel elmentünk a rendőrségre és feljelentést tettünk, de ők azt mondták csak 48 óra után nyilvánítható eltűntnek, és csak akkor kezdhetik el keresni. Tudom, hogy nem valami tisztességes dolog és akár még bajba is kerülhetünk miatta, - ami megjegyzem, a legkevésbé sem izgat ebben a helyzetben - de lefizettük őket. Már aznap keresni kezdték, de nem találtak semmit.

Szóltunk apának, Mary-nek és Patrick-nak is Chelsea eltűnéséről, de apát és Mary-t nem nagyon izgatta. Milyen szülő az ilyen? Rick viszont nagyon aggódik érte. Minden nap hív, hogy van-e valami hír. Ide akart jönni, de meggyőztem, hogy felesleges, hiszen úgy sem tud mit tenni.

Három nappal ezelőtt a Temzében is keresni kezdték, úgy gondolják, lehet, hogy beleesett és meg… meg… szóval értitek. De én nem hiszem, hogy ott megtalálnák. Nagyon jól úszik és, ha csak nem bántották akkor kizárt, hogy ott legyen. Legalább is nagyon remélem, hogy igazam van. Túlestünk jó pár kihallgatáson és a veszekedésünk miatt én is gyanúsított, vagyok. El tudja ezt valaki hinni? Felháborító, hogy ahelyett, hogy az igazi elkövetőt keresnék inkább engem, csesztetnek.

Az elmúlt másfél hétben három koncert is elmaradt, egyszóval az összes. Nem vagyok képes kiállni a színpadra és énekelni miközben a húgom, lehet, hogy már nem is… Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett vele. Annyi lehetőség van, annyi megválaszolatlan kérdés. Minden egyes nap elteltével egyre kétségbeesettebb vagyok és minden egyes nap elteltével kevesebb az esély arra, hogy megtalálják. Mi van, ha már soha többé nem láthatom? Ha az lesz az utolsó emléke rólam, hogy veszekedtünk és haragszik rám? Még csak el sem tudtam mondani neki, hogy mennyire szeretem, hogy mennyit jelent nekem az, hogy mindig mellettem, van még akkor is, ha meg sem érdemlem.

Körülnéztem és csak most döbbentem rá, hogy a nappaliban vagyok a többiekkel. Mindenki maga elé meredve néma csendben ül. Ekkor a telefonom életre kelt.

-         Haló?! – hangom szinte suttogásként hatott.

-         Jó napot, Collins rendőrfőnök vagyok, Niall Horan-t keresem – szólt bele egy mély férfihang.

-         Miben segíthetek, van valami hír a húgomról? – hangom most már erőteljesebb volt és tele volt reménnyel.

-         Fél órával ezelőtt találtunk egy lányt… - kezdte, de én közbevágtam.

-         Hol van most? – Istenem végre megvan. Erre mindenki felém kapta reménykedő tekintetét.

-         Kérem, előbb hallgasson végig – utasított komoran – szóval találtunk egy lányt a Temzében és be kéne jönnie a halottas házba, hogy azonosítsa a holttestet – a szívem kihagyott egy ütemet, majd eszeveszett sebességre váltott. Éreztem, hogy elsápadok.

-         Értem én… indulok – nyögtem ki nehezen majd letettem a telefont. Nem lehet, hogy ő legyen az. Biztos csak nagyon hasonlít rá. Igen, nem ő az!

-         Niall, mi történt? – zökkentett ki gondolatmenetemből Danielle nyugtalan hangja.

-         Ta-találtak egy holt… testet ami… ami hasonlít… rá és be kell… be kell mennem, hogy azonosítsam – mondtam meg-meg akadva a visszafojtott sírástól. Nehezen rávettem magam, hogy felálljak és elindultam az ajtó felé, hogy minél előbb túlessek ezen és kiderüljön, hogy nem ő az. Nem lehet ő az!

-         Veled megyünk – jöttek utánam.

 Hangulat aláfestő zene.

Nem foglalkoztam semmivel, csak beültem az autó hátsó ülésére. Ilyen állapotban nem lennék képes arra, hogy vezessek. Ahhoz túlságosan is zaklatott vagyok. Mi lesz akkor, ha ő az? Mi lesz akkor, ha meglátom őt… holtan. Mióta eltűnt most először mondtam ki ezt a szót. Most tört össze bennem végleg valami. Most, hogy szembesülnöm kell vele, hogy lehet, hogy ő már nincs többé.

Emlékek tömkelege rohamozták meg elmémet. Az első halloween-i cukorgyűjtésünk. Én ördögnek öltöztem ő, pedig angyalnak. Emlékszem azon versenyeztünk, ki tud többet összegyűjteni, aztán mikor megettük a sok cukortól fájt a hasunk. Az első versenye. Mikor nyert, büszkén kiabáltam a nézőtérről, hogy ő a húgom, ő pedig csak mosolygott ezen. Az első szakításomon is ő segített továbblépni. Ha éjszaka hívtam fel őt az sem zavarta, akkor is csak vígasztalt. Miatta jelentkeztem az x-factorba. Ha ő, nincs akkor nem lett, volna elég bátorságom hozzá. Hetekig győzködött mire elszántam magam. Mikor elmondtam neki a nagy hírt sikítozva ugrott a nyakamba. Mikor továbbjutottam ő volt az első, akit felhívtam. Először nem jutott szóhoz majd sikítozni kezdett én meg csak nevettem. Miután letettük a telefont örömtáncba kezdett. Ezt onnan tudom, hogy Rick felvette kamerára, és mikor hazamentem megmutatta nekem. Azokat a mozdulatokat soha sem felejtem el. Úgy nézett ki, mint akinek hangyák vannak a ruhája alatt. Ha lehetséges még nálam is jobban izgult mikor megjelent az első kislemezünk. Őt volt a legnehezebb otthon hagyni mikor turnéra indultunk. Ő hiányzott a legjobban. Az emlékek hatására egy halvány mosoly jelent meg arcomon, de mihelyst visszatértem a jelenbe eltűnt onnan és helyét átvette a komorság.

-         Niall, megérkeztünk – szólt halkan Harry. Csak bólintottam. Nem volt erőm még ahhoz sem, hogy megszólaljak. Mindenki kiszállt az autóból és bementünk az épületbe. Egy férfi várt ránk.

-         Adam Collins rendőrfőnök vagyok. Csak a hozzátartozó jöhet be, addig a többiek üljenek le a várakozóba – adta ki az utasításokat majd elindult.

Mindenki leült egy székre én pedig remegő lábakkal követtem. Egy hosszú folyosón mentünk végig. A falak fehér csempékkel voltak kirakva, amik ridegen néztek vissza rám. A folyosó végén benyitott egy helységbe. Azonnal megcsapta az orromat egy kellemesnek nem mondható számomra eddig ismeretlen szag. Bent a falakba építve fióknak kinéző „tárolók” voltak. A helység közepén pedig egy kórházi ágy rajta egy fekete hullazsák és abban feltehetőleg a holttest, amit azonosítanom kell.

-         Készüljön fel, a látvány gyomorforgató lesz. Napokig a víz alatt volt, ami megviselte a testét – tájékoztatott majd lassan széthúzta a cipzárt.

Mielőtt még megláthattam volna, becsuktam a szemem. Nem vagyok felkészülve arra, hogy lássam. És mi lesz azután, miután kiderül, hogy ő az? Mit fogok tenni?

Sikerült rávennem magam, hogy kinyissam a szemem, de először nem az arcára néztem, ahhoz még erőt kell gyűjtenem. Először a karját láttam, ami kilátszott az elázott, rongyos ruhákból. A bőre mállott, én pedig rosszul lettem a látványtól, gyomrom kavarogni kezdett. Tekintetemet egyre feljebb vittem és megállapodott az arcán. Szemembe könnyek gyűltek és akármennyire is nem férfias, de zokogni kezdtem. Mikor kicsit sikerül megnyugodnom szólásra nyitottam a számat, hogy meg tudjam mondani a rendőrnek, hogy…

Zayn szemszöge

Mindenkit megviselt Chelsea eltűnése. Louis nem mesél vicceket, Harry nem perverzkedik és még a lányokon is látszik, hogy nagyon kivannak, pedig nem is ismerik Chels-t.   Én is nagyon kikészültem. Hiányzik. Már megszoktuk, hogy itt van és nélküle már semmi sem ugyan az. Még is a legjobban Niall-t viseli meg ez az egész. Alig eszik valami és folyamatosan a szobájában, van. Ma is csak azért volt lent velünk a nappaliban, mert lerángattuk, hogy ne egyedül legyen. De szerintem neki ez fel sem tűnt. Teljesen érzéketlen lett a külvilágra.

 Most pedig itt ülünk és várjuk, hogy Niall kijöjjön és közölje velünk, hogy ez nem Ő. Fontos lett nekem ez alatt a kis idő alatt. Ha Niall kijön, és azt mondja, ez ő, akkor nem tudom mi lesz velünk. Senki sem lesz már a régi. Ezek után nem lennénk képesek felhőtlenül nevetni Louis hülyeségein, se semmi máson. Olyan lenne, mintha elveszítenénk magunkból egy kicsi, de létfontosságú darabot. Léptek zaját hallottuk, majd pillanatokkal később megláttuk Niall-t a folyosón, ahol percekkel ezelőtt eltűnt. Idegességében mindenki felállt és várta, hogy mondjon valamit. Szemei könnyekkel telve voltak. Szólásra nyitotta száját, de azon egy hang sem jött ki…

Ui: Szerintetek Chelsea volt a hullazsákban? Vagy nem? Ha úgy gondoljátok, hogy nem akkor szerintetek mi történhetett vele? És mi alapján jutottatok erre a következtetésre? Ha nem nagy kérés akkor írjátok meg a válaszaitokat kommentben. Köszönöm!