33. Mi az, hogy elment?

Hát ez nem lett se hosszú, se izgalmas. Inkább a tűrhető kategóriába tartozik. Lassan kezd egy szappanoperára hasonlítani...

-         Haló? – szóltam bele bizonytalanul.

-         Szia Chelsea, hogy vagy? – szólt bele egy ismerős hang, de nem ismertem fel.

-         Bocsi, de ki vagy? – kérdeztem.

-         Jajj, milyen udvariatlan is vagyok… Én vagyok az, a legnagyobb rajongód – mondta vidáman.

-         Mit akarsz tőlem? Már megtettem, amit akartál, hagyj békén – miért nem tud végre békén hagyni?

-         Nyugalom, csak azért hívtalak, hogy megmondjam ügyes voltál és leszállok rólad és a családodról. Mostantól nem kell attól tartanod, hogy bajuk esik. Legalább is miattam biztos nem – biztosított.

-         Értem, akkor a soha viszont nem hallásra – köszöntem el.

-         Ejnye… semmi köszönet vagy valami? – kérdezte megvetően.

-         Köszönetet vársz azért, mert tönkretetted az életemet? – emeltem fel a hangom – Meg áll az eszem. Hogy lehet valaki egy ilyen számító dög?

-         Még egy-két ilyen és meggondolom, hogy békén hagyjalak-e vagy sem… - fenyegetett.

-         Menj a fenébe! – tettem le a telefont.

Még neki áll feljebb, amikor ő fenyeget engem és nem fordítva. Nem tudom elhinni, hogy lehet valaki ilyen? Inkább örülnie kéne, hogy nem jelentettem fel. Igaz azt biztos megbántam volna, mert tett volna valamit, de akkor is.

Vajon ki lehet az? Olyan ismerős volt a hangja, de nem tudom ki az. Biztos, hogy hallottam már valahol, de nem tudom, hol és mikor. Lehet, hogy még Mullingarban hallottam ezt a hangot? Vagy már itt, Londonban?

-         Szia, kicsim, felébredtél? – jött be nagy meglepetésemre apa.

-         Nem még alszok, nem látod? – mosolyodtam el – hogy-hogy itthon vagy? Nem a kórházban kéne lenned?

-         De, csak szabadságot vettem ki erre a hétre, hogy segítsek neked. Legalább addig, amíg meg nem szokod a házat. Nem szeretném, ha véletlenül, mondjuk, legurulnál a lépcsőn… - magyarázta.

-         Igazán nem kellett volna. Nem szellemi fogyatékos vagyok, hanem vak. Feltaláltam volna magam egyedül is – győzködtem.

-         Nem baj, én azért szeretnék melletted lenni. Mindjárt csinálok reggelit és felhozom vagy, ha lent szeretnél enni, akkor lekísérlek – ajánlotta fel, majd már ment is. Ekkor újra megcsörrent a telefonom és én félve emeltem a fülemhez…

Niall szemszöge

Hajnalban értünk haza ezért, akkor már nem mentünk be a kórházba, viszont reggel miután mindenki felébredt, első utunk oda vezetett. Siettünk, ahogy csak tudtunk, hogy Chels-nek minél kevesebbet kelljen egyedül lennie.

Mikor odaértünk egyből a szobája felé vettük az irányt. Viszont mikor beléptünk, nagy meglepetésünkre nem ő volt az ágyon, hanem egy öreg néni. Másik szobába vitték? Lementünk a recepciós pulthoz érdeklődni.

-         Elnézést, de Chelsea Horan melyik szobában van? – kérdeztem az öreg nőtől, aki ott volt, mire a pult mögött álló, papírokat rendezgető ápolónő felkapta a tekintetét.

-         Tegnap este elment – válaszolt miután pötyögött valamit a gépén.

-         Elment? – döbbentem meg – Mi az, hogy elment?- vontam kérdőre, mire odajött hozzánk a nővér, aki a pult mögött volt.

-         Megkért, hogy ezt adjam át nektek – nyújtott át egy félbe hajtott papírt.

-         Köszönöm – vettem el tőle.

Kimentünk a parkolóba és ott olvastuk el.

„Kedves One Direction!

Sajnálom, hogy csak így, egy szó nélkül elmentem, de meg kell értenetek, hogy nem maradhattam. Sajnos nem magyarázhatom el az okot, de remélem, hogy egyszer majd meg tudtok nekem bocsájtani. Zayn szeretlek és nem foglak elfelejteni. Kívánom, hogy találj magadnak egy gyönyörű, kedves és okos lány, aki megérdemel téged.

Szeretettel: Chelsea”

Egyikünk sem szólalt meg. Nem akartuk elhinni, hogy csak úgy elment. Biztos vagyok benne, hogy nem jókedvéből hagyott itt minket. Vajon mi lehet az ok, amit nem mondhat el? Köze lehet a mérgezéséhez? Inkább felhívom, hátha rá tudom venni, hogy visszajöjjön.

-         Haló? – szólt bele bizonytalanul.

-         Hol vagy? – tettem fel első kérdésem.

-         Apánál – válaszolt.

-         Add meg a címet, már is megyünk – kértem.

-         Sajnálom, de nem tehetem – mondta mire bedühödtem.

-         Chels ez még is mit jelentsen? Mi az, hogy nem teheted? Ennek köze van a balesetedhez? Megfenyegetett valaki? – nem mondott semmit – Chelsea, válaszolj! – követeltem.

-         Sajnálom, Niall. Hidd, el szívesen elmondanám, de nem tehetem – válaszolta remegő hangon.

Zayn szemszöge

Nem tudom elhinni, hogy elment. Miért teszi ezt velem, velünk? Azt hittem minden rendben van köztünk.

-         Chesl, gyere vissza, kérlek – téptem ki Niall kezéből a telefont.

-         Sajnálom, Zayn, de nem fogok visszamenni – válaszolt, mire, mint ha szívembe kést döftek volna.

-         Miért? Akár mi is a gond, meg fogjuk oldani, csak gyere vissza – kérleltem.

-         Hát nem érted? Ezt nem lehet megoldani. Azt hittem, hogy ez működni fog, de tévedtem – mondta reményvesztetten.

-         Miről beszélsz? – értetlenkedtem.

-         Kettőnkről. Azt hittem beléd tudok szeretni, de nem megy. Nem szeretlek – mondta ki könyörtelenül a szavakat, majd letette a telefont.

Szó nélkül visszaadtam Niall-nek a telefont és elindultam. Nem törődtem a kérdéseikkel, csak mentem. Egyedül akartam lenni. Nem értem, ha nem szeret, akkor miért hazudta azt a levélben, hogy szeret? Azt hitte, hogy majd nem kell elmondania az igazat? Hatalmasat csalódtam most benne, a szívem pedig darabokra hullott…