35. Hiába hibáztatom őt

Nos, mielőtt elolvasnátok a rész, szeretném nagyon szépen megköszönni MissLocsiFecsi-nek a segítségét, nélküle nem sikerült volna megírnom a részt!! Köszönöm azt is, hogy kommenteltetek és a díjat is köszönöm!! :) Csak ennyit akartam... Jó olvasást!

Angi xx

Ahogy a penge a kezembe mélyedt, először nem is a fájdalomra figyeltem fel. Hanem a hideg fémes érzésre, amitől a karom libabőrős lett. Összeszorítottam a számat, s szememet, hogy elnyomjam a torkom mélyéről feltörekvő sikítást. A szemem sarkából egy apró könnycsepp csordult ki és fojt le az arcomon. A penge egyre mélyebbre hatolt a húsomba, feltépve a puha bőrt s a rózsaszín húst. Éreztem, hogy valami meleg és sűrű folyik le a csuklómról és beteríti az egész tenyeremet, ujjaimat. A fájdalom az egekbe szökött és úgy éreztem, mintha szétszakadna a csuklóm.

Egy pillanatra megálltam és feltettem a kérdést, hogy valóbban ez-e a legmegfelelőbb megoldás. És ekkor emlékképek ugrottak be. Az első találkozásunk, csókunk Zayn-nel, a kaja csata, a tejszínhab, a rosszfiús mosolya… Keserű kacaj hagyta el a torkomat. Szánalmas vagyok. Dühösen rántottam egyet a borotvapengén és tovább vágtam. Ebben a pillanatban eltűntek az emlékképek, a vissza nem hozható pillanatok.

Dühös voltam magamra, a fenyegetőmre, és a világra. Boldogság? Ez a szó tett tönkre. Mindenem meg volt, amire vágytam… Szerető báty, barátok, tánciskola, és nem utolsó sorban Zayn. Zayn, akit szerettem, szeretek. Aki miattam szenved.

A szemem sarkából homályosan láttam, hogy néz ki a csuklóm. Egy hosszú, mély vágásból ömlött a vér, ami már mindent beterített. A lábam előtt egy kis tócsába tömörült. Megbabonázva néztem a vért, amely vörös színe szinte virított a fakó padlón. Furcsa megnyugvással töltött el kavargó vér látványa. Már nem fájt semmi. Az összes lelki bajomat elfeledtem. Mint, ha nem is lettek volna.

Ekkor egy újabb kérdés fogalmazódott meg bennem: vajon jogom van ahhoz, hogy ezt tegyem azokkal, akik szeretnek? Apa belerokkanna, ha megtudná, hogy öngyilkos lettem, Niall pedig hiába haragszik most rám, tudom, hogy szeret és teljesen összeomlana a halálom hírére, hibáztatná magát, hogy nem volt mellettem, amikor szükségem lett volna rá. És ott van még Greg is, aki szintén nagyon szeret engem és törődik velem még ilyen nehéz időkben is.

Nem tehetem ezt velük. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxus, hogy véget vetek szenvedésemnek, most nem!

Elemeltem kezemtől a pengét és beledobtam a mosdókagylóba. A csap alá tartottam a kezem és megnyitottam azt. Az eddig kifolyt véremtől próbáltam tisztogatni és közben elállítani még mielőtt elájulnék a sok vérveszteségtől.

Már kezdtem émelyegni és éreztem, hogy a lábaim is gyengülnek, ha nem állítom el, hamarosan eszméletlenül fogok heverni a csempén és mire Meredith és Jason ideér, már csak az élettelen, kihűlt testemet fogják találni.

Remegő tagokkal kutakodtam a fürdőszobaszekrényben törölköző után és mikor megtaláltam hozzászorítottam a kezemhez. Nekidőltem a falnak és lecsúsztam rajta. A könnyeim most már megállíthatatlanul folytak végig arcomon, a kezemen érzett fájdalom miatt. Olyan érzés volt, mint ha tüzes vasat húzogatnának alkaromon.

Mikor sikerült elállítanom a vérzést, megkapaszkodva a mosdókagylóban, felálltam és az elsősegélydoboz után kezdtem kutatni. Ugyan abban a szekrényben találtam rá, mint a borotvapengére. Kivettem belőle a fertőtlenítőt és lefertőtlenítettem a karom, majd bekötöttem.

Még mindig gyenge voltam és szédültem, de már nem éreztem azt a szívszorító érzést, mint mikor hazaértem. Megnyugodtam és, már nem fájt annyira Zayn, Niall és a többiek hiánya.

A falnak támaszkodva mentem el a felmosórongyért és a vödörért. Engedtem bele vizet és felmostam a fürdőszoba csempéjére folyt, már megalvadt vért. A vödörben lévő, vérvörös vizet a lefolyóba öntöttem, majd visszavittem a helyére és felmentem a szobámba. Mikor beértem, azonnal lefeküdtem, hogy kipihenjem a mai napot.

Egy arénában voltam, ami dugig volt emberekkel, én színpad közepén álltam. Minden ember engem nézett és fujolt.

-         Mit keresel te még az élők közt? Menj és akaszd fel magad – kiabálta fel valaki az első sorból.

-         Tegyél meg egy szívességet nekünk: vesd le magad egy hídról. Hidd el, mindenki örülne neki! – mondta egy másik ember.

-         Ugyan már emberek – szólalt meg Zayn aki szintén az első sorban állt – túl jó lenne az neki, had szenvedjen csak. Megérdemli! – mondta ridegen és végig a szemembe nézve.

-         Zayn, én sajnálom… - kezdtem bocsánatkérésbe könnyes szemekkel.

-         Nem érdekel a magyarázkodásod. Ezzel már elkéstél. Teljes szívemből utállak!

Mikor ezt kimondta zokogni kezdtem, az emberek pedig röhögtek a fájdalmamon és kövekkel kezdtek el dobálni. A tömegben megláttam Niall-t is, aki vigyorral az arcán, boldogan dobott fejen.

A csengő hangja ébresztett fel rémálmomból. Hirtelen ültem fel az ágyamban és átöleltem a térdemet. Miért kell nekem folyton ilyeneket álmodnom? Lassan már ott tartok, hogy nem merek lefeküdni, aludni, mert mindig jönnek a rémálmok.

Ekkor újra megszólalt a csengő. Felálltam az ágyamról és miközben a lépcsőn mentem le, letöröltem könnyeimet. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, megnéztem magam a bejáratnál lévő tükörben és egy álmosolyt vettem fel az arcomra. Kitártam az ajtót és a mosolygó barátaimmal találtam magam szembe.

-         Sziasztok – köszöntem „boldogan”. Jason már nyitotta a száját, hogy köszönjön, amikor karomra siklott tekintete.

-         Mit csináltál a kezeddel? – kérdezte gyanakodva.

-         Ugye nem azt, amire gondolok? – tette fel a következő kérdést Meredith fagyosan. Na, most légy okos Chelsea!

-         Én… – szólaltam meg ijedten – én… csak… gyakoroltam és meghúztam a csuklóm, ezért bekötöttem, hogy ne fájjon annyira – találtam ki egy hozzám képest egész jó kifogást.

-         Rendben, hiszek neked, de figyelni foglak – figyelmeztetett Jason, mire elmosolyodtam.

-         Ha nincs jobb dolgod – rántottam vállat.

-         Akkor indulhatunk? – kérdezte Meredith is most már oldott hangulatban.

-         Persze, csak felveszem a cipőmet – válaszoltam és már ki is vettem az egyiket az ajtó mellett lévő cipős szekrényből.

Az egész délutánt egy cukrászdában töltöttük és jól éreztük magunkat. Legalább is ők… én pedig úgy tettem, mint aki jól érzi magát. Egy idő után kezdett nehezemre esni, hogy eljátsszam, jól vagyok ezért, arra hivatkozva, hogy haza kell mennem, mert késő van, felálltam az asztaltól és elköszöntem.

Gyors léptekkel haladtam hazafelé, hogy minél előbb kisírhassam magam anélkül, hogy az emberek lenéző pillantásokkal vizslatnának. Már csak pár utcányira voltam a házunktól, amikor megakadt a szemem egy újságos standon és azon belül is az egyik újságon. Odamentem, s közben a zsebemből előkotortam az újság árát, majd megvettem. Remegő kezekkel lapoztam a megadott oldalszámhoz és olvasni kezdtem. 

„Úgy látszik, a One Direction szépfiújának, Zayn Malik-nek még nem sikerült kihevernie barátnőjével (Chelsea Horan) való szakítását, ugyan is az utóbbi két hétben többször is lencsevégre kapták őt különböző szórakozóhelyeken, miközben holtrészegre issza magáz. A bandatársai próbálták őt észhez téríteni, de úgy látszik eddig minden próbálkozásuk hiábavaló.

A rajongók abban reménykednek, hogy a Szeptember 3.-án kezdődő turnéjuk észhez téríti őt és elfelejti végre volt barátnőjét, aki hirtelen tűnt el a fiú életéből. Eddig még nem tudtuk kideríteni mi volt az oka, de sok találgatás folyik az ügyről. A legvalószínűbb, hogy egy másik…”

Ettől kezdve nem olvastam tovább, egyszerűen nem ment. Nem akarom megtudni, hogy miképpen tettem még tönkre az életét. De nem is én tettem tönkre, hanem a fenyegetőm. Ő miatta van minden. Miatta veszítettem el azt a két embert, akik nekem a legfontosabbak. Ha ő nem lenne, akkor még mindig együtt lennénk és Niall is szóba állna velem. De hiába áltatom magam, hiába hibáztatom őt. Én hagytam el Zayn-t és nem ő, én engedtem a fenyegetésének és nem ő…