32. Át fogjuk vészelni...

Egyáltalán nem így terveztem ezt az egészet és tudom, hogy ez lett egész eddigi "pályafutásom" legrosszabb része, amit nagyon sajnálok! :/ 

-         Zayn sajnálom, de én… ezt nem bírom – zokogtam fel.

Nem tudom megtenni! Az agyam azt mondja, mondjam ki gyorsan és legyek rajta túl végre, de szívem abban reménykedik, hogy nem kell megtennem, hogy nem lesz semmi következménye annak, ha nem teszem meg.

-         Nyugodj meg – ölelt magához szorosan - át fogjuk vészelni ezt az egészet és ne feledd, hogy az orvos azt mondta van remény – félreértette, azt hitte, hogy a vakságomról beszélek. Talán jobb is így… Talán, ha elérném valahogy, hogy ő szakítson velem, akkor nem fájna annyira, nem nekem kéne kimondanom.

-         Nem, Zayn. Te egy világsztár vagy, millióan rajonganak érted, neked ott vannak a fellépések, a fotózások és az interjúk. Jobb dolgod is van annál, mint, hogy a vak barátnőddel foglalkozz. Talán jobb lenne ha… - hagytam függőben a mondatot és vártam, hogy kimondja. Be kell látnia, hogy fontosabb a karriere, mint én.

-         Nem fogok szakítani veled, csak mert vak lettél. Ezt azonnal verd ki a fejedből – győzködött.

-         Be kell látnod, hogy akárhány barátnőd lehet még, de band… - nem hagyta, hogy végig mondjam, félbeszakított.

-         Te pedig értsd meg, hogy nekem csak te kellesz, és ne próbálj meg meggyőzni arról, hogy szakítsak veled, ha csak nem te akarsz szakítani velem – mondta majd felállt mellőlem és kirohanását csak az ajtó csapódása jelezte.

Dermedten ültem a kórházi ágyon és vártam a csodára. Úgy látszik így nem fog menni. De mit tegyek most? Én sem bírom kimondani és ő sem fogja. Talán hagyjam csak úgy itt? Az jobb lenne? Se szó, se beszéd, lépjek le és fogjam arra, hogy nem egy vak lánnyal kéne lennie? Az szemétség lenne tőlem, de ha nincs más mód…

-         Mi történt? – jött be bátyám aggódva - Zayn miután kijött tőled egy szó nélkül, dühöngve elrohant. Összevesztetek? – tette fel óvatosan a kérdést.

-         Csak… volt egy kis nézeteltérésünk, de semmi komoly – igyekeztem meggyőzően mondani.

-         Biztos? – úgy látszik nem nagyon sikerült.

-         Igen, biztos – mosolyogtam a hatás kedvéért.

-         Az előbb itt volt egy barátnőd. Azt mondta siet ezért hagyott neked egy levelet – megrémültem. Nekem nincs egy barátnőm sem. Ez csak ő lehet! – Azt írja, hogy…

-         Ne, ne olvasd el! – tiltakoztam hevesen. Ha Niall meglátja az újabb fenyegetést, akkor kérdezősködni fog és szól a rendőrségnek is.

-         Ugyan, ne butáskodj már! Szóval… „Kedves Chelsea! Nemrég megtudtam, hogy kórházba kerültél. Sajnálattal hallgattam végig, amikor elmondták, hogy megvakultál… - persze, biztos arra számított, hogy komolyabb bajom lesz – Remélem, mihamarabb felépülsz, és ne feledd, hogy négy nap múlva találkozunk. Ja, puszilom apukád és hidd el ezúttal jobban fogunk szórakozni, mint legutóbb! Üdvözlettel: L.R.”

Levegőt sem mertem venni az utolsó mondata után, nehogy elsírjam magam Niall előtt. Nem szabad, hogy észrevegye, hogy rettegek. Ekkor valaki benyitott.

-         Niall, kijönnél egy kicsit? – szólalt meg Liam, ezzel megmentve engem.

-         Persze. Mindjárt visszajövök Chels – simított végig az egyik karomon, majd kiment.

Mit csináljak most? Ha nem tűnök el a színről négy napon belül, akkor azt apa egészsége bánja és ezúttal komolyabb dologra számíthatok, mint egy ki méreg. Tényleg nem tehetek mást, mint, hogy lelépek egy szó nélkül. Már csak azt kell kitalálni, hogy-hogy csináljam anélkül, hogy észrevennék, na meg az is jó lenne, ha nem esnék át egy korláton, mert nem látok semmit.

-         Chels sajnálom, de be kell mennünk stúdiózni. Paul azt mondta, hogy nem maradhatunk itt, mert akkor nagyon elmaradnánk. Már így is három órája ott kéne lennünk – jött be Niall.

-         Semmi baj! Miattam nem kell aggódnod, hiszen egy kórházba vagyok… Mi baj történhetne? – így legalább feltűnés nélkül elmehetek.

-         Rendben. A telefonod ott van az ágyad jobb oldalán lévő éjjeliszekrényen, ha esetleg történne valami – idejött hozzám nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment.

Mihelyst meghallottam az ajtó csukódását kutatni kezdtem a telefonom után. Kitapogattam az éjjeliszekrényt, majd a rajta található tárgyak közül próbáltam megtalálni a telefonom. Mire levertem az éjjeliszekrényen lévő tárgyak tartalmának felét, végre megtaláltam.

Még szerencse, hogy apát gyorshívóra tettem még mikor vettem a telefont, különben most szenvedhetnék egy órát mire a megfelelő számot megtalálnám.

-         Szia, kicsim. Mi újság? – vette fel a második csöngés után.

-         Szia, apa. El tudnál értem jönni a Royal Brompton kórházba? – kérdeztem.

-         Persze, de mi történt? Ugye nincs bajod? – kérdezte ijedten.

-         Ha ideértél mindent elmondok, csak annyit szeretnék még kérni, hogy senkinek se szólj, hogy jössz, még Niall-nek sem – kértem.

-         Miért? – kérdezte gyanakodva.

-         Majd elmondom ezt is, ha itt leszel, csak ígérd meg, hogy nem szólsz – sürgettem.

-         Rendben, nem szólok senkinek, ígérem – mondta, mire megkönnyebbültem.

-         Köszönöm, szia – köszöntem el, majd letettem a telefont.

Most már csak meg kell várnom, hogy ideérjen és mindennek vége lesz. Nem kell attól félnem, hogy valakinek baja esik. Zayn pedig, nos, ő bizonyára talál majd magának egy szép és kedves lányt, akivel összeillenek és boldogok lesznek, engem pedig majd elfelejt. Neki is így lesz a legjobb. Ami pedig engem illet, majd csak elviselem valahogy.

De csak nem hagyhatom itt őket. Még a végén azt hinnék, hogy megint elraboltak. Ha felhívom őket, akkor elgyengülök. Talán hagyhatnék itt nekik egy levelet. De, hogy írjam meg, ha nem látok? Ekkor az ajtó kinyílt és én megijedtem, hogy valamelyikük még is itt maradt vagy visszajött.

-         Jó estét Ms. Horan. Meghoztam a vacsoráját – szólalt meg nagy megkönnyebbülésemre egy nővér.

-         Megtenne nekem egy aprócska szívességet? – jutott eszembe a fantasztikus ötlet.

-         Attól függ, mi lenne az – tette le valahova, nem messze tőlem a vacsorát.

-         Hozna egy tollat meg egy papírt és leírná azt, amit mondok, majd átadná annak, akinek mondom, amikor bejön a kórházba? – mondtam el neki kérésemet

-         Igen, mindjárt jövök – válaszolta, nagy örömömre.

Fél óra múlva végre megérkezett apa. A levelet már elvitte a nővér és mikor a srácok idejönnek, akkor meg fogják kapni. Elmentünk a holmimért. Odaadtam apának a kulcsot és bement összepakolni a dolgaimat, majd mikor végzett a kulcsot betette a postaládába. Egész hazafelé úton meséltem a történteket. Szólni akart a rendőrségnek, de szerencsére lebeszéltem róla. Így lesz a legjobb.

Mikor hazaértünk, felkísért a szobámba, kezembe adta a pizsamámat és bekísért a fürdőszobámba, körbevezetett a helységben, majd magamra hagyott. Olyan gyorsan fürödtem, ahogy csak tudtam bár vakon ez nem olyan egyszerű. Mikor végeztem visszamentem a szobámba és lefeküdtem. Mivel végre egyedül maradtam, kisírhatta magam. Egész éjszaka sírtam, aztán valamikor elnyomott az álom. A telefonom csengőhangja ébresztett. Elvettem az éjjeliszekrényről és megnyomtam a „fogadás” gombot…

*L.R. = Legnagyobb Rajongód

Kellemes őszi szünetet mindenkinek! :)