31. Nincs más kiút

Köszönöm a kommenteket az előző részhez!! Nagyon örültem nekik és szavazatoknak is! Itt is lenne a következő rész. Jó olvasást!

Niall szemszöge

Mindenki lesokkolva, mozdulatlanul állt a helyén Chelsea kijelentése után, míg ő egyre csak zokogott. Legelőször én eszméltem fel döbbenetemből és oda siettem hozzá. Leültem mellé az ágyra és szorosan húztam magamhoz.

-         Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Biztos helyre lehet hozni egy műtéttel vagy valamivel – nyugtattam és szavaimban még én magam sem bíztam.

-         Megyek, szólok az orvosnak – eszmélt fel végre Louis is döbbenetéből. Pillanatokkal később Zayn is Chels mellett termett és közös erővel vigasztaltuk.

-         Kérem, fáradjanak ki a kórteremből – kérte az orvos mikor ideért.

Chelsea szemszöge

-         Dr. Eriksen vagyok – mutatkozott be az orvos miután a többiek elhagyták a szobát – Mondja csak, hogy érzi magát Ms. Horan?

-         Chelsea, kérem, szólítson Chelsea-nek – kértem, még mindig csordogáló könnyekkel.

-         Rendben, szóval, hogy érzed magad Chelsea? – tette fel újra kérdését.

-         Nos, ami a legfontosabb azaz, hogy nem látok. Teljes a sötétség. Mintha éjszaka lenne és a sötétben kéne tapogatóznom. Kicsit rosszul is vagyok és fáj a fejem is, de ezek elhanyagolhatóak a vakságom mellett. Van rá esély, hogy újra lássak? – kérdeztem reménykedve a pozitív válaszban.

-         Talán, de addig nem tudok semmit mondani, amíg meg nem vizsgáltam, szóval kezdjünk is hozzá – mondta, majd hallottam, hogy közelebb sétál. Egyik kezével felemelte államat és maga felé fordította fejemet – most lát valamit?

-         Nem látok semmit… - válaszoltam.

-         És most? – kérdezte.

-         Egy halvány fénysugarat sem – mondtam reményvesztetten.

-         A pupillák nem reagálnak semmilyen fényviszonyra, a méreg valószínűleg elérte a látóideget és megroncsolta azt. Műtéti úton nem lehet helyrehozni, csak abban reménykedhetünk, hogy magától helyrejön. Ha pár napon belül nem észlelsz javulást, akkor sajnos már sosem fog visszatérni a látásod – mondta a számomra végzetes hírt – Amíg eszméletlen voltál, felhívtuk a rendőrséget és most itt vannak, szeretnének feltenni néhány kérdést neked. Szólok nekik, hogy bejöhetnek – mondta, majd kiment, legalább is a hangokból ítélve.

Két kérdés fogalmazódott meg bennem jelen pillanatba. Az egyik, hogy hol és mikor sikerült megmérgeznie? Erre az egyetlen ésszerű válasz a stúdió volt és a tea. Biztos, hogy abban volt a méreg, én hülye pedig gondolkozás nélkül ittam meg. A másik pedig, hogy mihez fogok kezdeni, ha nem tér vissza a látásom? Vége a táncosi karrieremnek, pedig még el sem kezdődött. Nem láthatom többé Niall-t, sem Zayn-t és senki mást sem. Nem láthatom többé a csillagos eget, sem a gyönyörű tájakat. Semmire sem leszek jó, nem tudok majd semmit sem csinálni.

-         Jó napot! Thomson biztos vagyok, maga bizonyára Ms. Horan – szólalt meg egy számomra ismeretlen mély hangú férfi. Nem tudtam pontosan merről jött a hangja így csak nagyjából tudtam behatárolni merre is kéne néznem – szeretnék feltenni magának néhány kérdést, ha nem bánja?!

-         Persze, nyugodtan – mondtam.

-         Ismer valakit, aki az életére törne? – tette fel első kérdését.

Igazából ez egy nagyon jó kérdés, mivel én magam sem tudom, hogy ismerem-e az illetőt vagy sem. Csak azt tudom, hogy valaki nagyon el akar távolítani a banda és főként Zayn mellől és nem riad vissza semmitől, megtesz mindent annak érdekében, hogy elérje a célját.

-         Én… - talán nem kéne elmondanom, hiszen azt mondta, ha szólok akárkinek is azt nagyon megbánom. Nem hiszem, hogy a véletlen műve, hogy nem halálos dózist kaptam. Ha meg akart volna ölni, akkor már rég halott lennék. Ez csak figyelmeztetés volt – nem, nem ismerek senkit, aki végezni akarna velem.

-         Biztos benne? – kérdezett rá.

-         Igen, teljesen biztos - bólintottam határozottan.

-         Van olyan személy, aki utálja vagy haragszik magára – tette fel következő kérdését.

-         Nézze, uram! Egy olyan személy barátnője vagyok, akiért millióan rajonganak. Biztos vagyok benne, hogy a rajongói 50%-a utál engem azért, mert velem van – válaszoltam.

Feltett még jó néhány keresztkérdést, hátha kiszed belőlem egy nevet vagy akármit, de még, ha akarnék, se tudnék segíteni. Néhány perc múlva végre visszajöhettek a fiúk. Elmondtam nekik, hogy mit mondott az orvos, mire ők vigasztalni kezdtek, csakhogy nekem nem volt rá szükségem. Teljesen jól vagyok, már beletörődtem, nem hiszem, hogy egész életemben ezen kéne siránkoznom. Csak megkeserítené a mindennapjaimat és az időt sem visszaforgatni, sem megváltoztatni nem lehet. Miután belátták, hogy tényleg nincs szükség vigasztalásra, inkább azon dolgoztak, hogy jó kedvem legyen, mivel hiába törődtem bele a vakságba, attól még boldog nem vagyok… De nem tudtam odafigyelni rájuk, mert végig csak egy dolgon járt az agyam: azon, hogy mit kéne most tennem.

Talán szakítanom kéne Zayn-vel, engednem kéne a fenyegetésnek. Ha nem teszem meg, akkor ez az őrült képes és megöl engem vagy a családom bármely más tagját és azt nem hagyhatom. Vagy ott van még az a lehetőség is, hogy elmondok neki mindent és megpróbáljuk együtt megoldani a dolgot. De miket is gondolok? Még is, hogyan tudnánk megoldani? Hiába próbálna segíteni, nem sikerülne. Kevesek vagyunk mi ehhez. Ha pedig bevonnánk a rendőrséget is az ügybe, előbb halnék meg, mint, hogy akár mit is kiderítenének a fenyegetőmről. Semmi értelme reménykedni. Minden próbálkozás hiábavaló lenne. Akármennyire is fáj, de szakítanom kell vele. Nincs más megoldás.

-         Valami baj van? – kérdezte Zayn mikor észrevette, hogy nem nevetek a hülyeségeiken.

-         Beszélhetnénk kettesben? – nyögtem ki nehezen.

-         Persze – kiküldte a többieket, majd visszajött és leült mellém az ágyra.

Szólásra nyitottam számat, de egy hang sem jött ki rajta. Miért nem megy? Miért nem tudom kimondani, hogy vége? Miért így kell véget érnie? És legfőképp: miért pont most? Még csak most jöttünk össze nemrég és már is el kell, hogy váljanak útjaink.

Éreztem, ahogy az első könnycseppek végigfolynak arcomon. Hogy mondjam ki? Egyszerűen és gyorsan, mint, ahogy a sebtapaszt szokás letépni a sebről, hogy ne fájjon annyira vagy adagoljam be lassan és hagyjam, hogy magától jöjjön rá és eméssze fel, mint a tűz az erdőt?

-         Chels, mondd mi a baj? Megijesztesz – szólalt meg aggodalmasan Zayn, mire összerezzentem. Itt az idő, meg kell tennem! Kezeimmel tapogatózni kezdtem és megfogtam arcát. Felidéztem rosszfiús tekintetét, amivel akkor nézett rám, amikor perverz gondolat jutott eszébe, mire fájdalmasan elmosolyodtam. Már soha sem láthatom azt a mosolyt az arcán. Tudom, hogy csak két hónapja találkoztunk újra, hosszú idő után és alig több mint egy hete vagyunk együtt, de szeretem. Szeretem őt és nem akarok vele szakítani. Egyszerűen nem megy pedig muszáj. Ha nem teszem meg, akkor valakinek, aki fontos számomra, baja esik. Megteszem!  

-         Zayn sajnálom, de én…