29. Baleset

Bocsánat a késésért, de nem volt lehetőségem elbb hozni. Viszont ez most egy kicsit hosszabb lett mint szokott! :) Remélem tetszeni fog nektek! Köszönöm az előző részhez írt kommenteket és a 27 feliratkozást és az oldalmegjelenítéseket!!! Jó olvasást!!

Zayn édesapján kívül mindenki ott volt, és mindenki háttal volt nekünk, Waliyha kivételével. Mikor meglátta Zayn-t hatalmas mosolyra húzta száját. Mikor engem is észrevett értetlenkedve nézett rám, de amikor összekulcsolt kezünkre siklott pillantása, újra elmosolyodott. Waliyha reakciójára mindenki felénk kapta tekintetét és meglepődéssel, vegyes örömmel konstatálták Zayn jelenlétét. Safaa azonnal odaszaladt bátyjához és a nyakába ugrott.

-         Fiam, azt hittem nem tudsz jönni, mert sok dolgod van – ölelte át Zayn-t az édesanyja. Nagyon kedves nőnek néz ki és látszik rajta, hogy szereti a gyerekeit, nem úgy, mint az én anyám engem.

-         Igen, úgy volt, de a többiek falaznak nekem – mondta boldogan barátom.

-         És miért nem mondtad, hogy van barátnőd? – nézett rosszallóan fiára – Patricia Malik vagyok – fordult felém, kedves mosollyal az arcán – de szólíts csak Trisha-nak.

-         Chalsea Horan vagyok – mutatkoztam be.

-         Üdvözöllek a családban – ölelt meg majd ismét fiához fordult – szóval?

-         Még csak egy hete vagyunk együtt és nem akartam, hogy megtudjátok, mert még nagyon az elején vagyunk – mentegetőzött.

-         Áh… végre talált valakit az én öcsikém is! – veregette vállon Doniya öccsét.

-         És meddig maradtok? – kérdezte Safaa vidáman még mindig Zayn-t ölelve.

-         Sajnos este már indulnunk kell Londonba, mert holnap interjúnk lesz a srácokkal és, ha nem leszek ott, akkor lebukunk – magyarázta szomorkásan barátom.

-         Kár, de azért köszönöm, hogy eljöttetek – szólalt meg itt létünk óta először Waliyha.

-         Lemegyek a büfébe, kértek onnan valamit? – kérdeztem.

-         Nem kérünk semmit, de azért köszönjük – mosolygott rám Trisha.

-         Rendben – gyorsan nyomtam egy puszit Zayn szájára és már mentem is.

Kétség kívül jó lesz enni végre valamit, de nem ez volt a fő ok, amiért kijöttem onnan, hanem az, hogy kicsit magukra hagyjam őket és ne legyek a nyakukon. Biztos sok megbeszélni valójuk van, hiszen már nagyon régen látták egymást. Jobb az most, ha nem zavarok be a képbe.

Vajon milyen lehet egy ilyen családban felnőni, ahol szeretve vagy? Már ez alatt a fél óra alatt is láttam rajtuk, hogy milyen összetartóak. Milyen lehet, úgy felnőni, hogy tudod, hogy az anyukád szeret téged? Úgy, hogy minden szabadidejét veled tölti? Hogy törődik veled? Biztos sokkal jobb, mint, hogy nem foglalkozik veled és ki nem állhat, ha pedig néha méltóztat rád figyelni, akkor csak is azért, mert rossz hírt akar közölni vagy olyanért veszekszik veled, ami nem a te hibád.

Na, jó, jobb lesz, ha elterelem a gondolataim, még mielőtt elbőgöm itt magam a folyosó közepén. Tehát a büfé… vajon merre van? Az biztos, hogy a földszinten, de azon belül hol? Mindegy, biztos megtalálom, hiszen csak nem olyan nehéz megtalálni.

**

Na, jó, tévedtem, amikor azt mondtam nem lesz nehéz megtalálni a büfét. Már több mint fél órája bóklászom a folyosókon és senki sincs itt. Mint, ha egy elhagyatott helyen lennék tele kísértetekkel. Hogy lehetséges ez? Egy kórháznak tele kéne lennie nővérekkel meg orvosokkal, de itt tényleg nincs senki és kezdek félni is. Na, jó a szemben lévő ajtón bemegyek.

Mikor benyitottam az ajtón, a hullaház jellegzetes szaga csapta meg az orromat. Rögtön visszafordultam és kimentem onnan. Ohh jézusom, mindjárt hányok…

-         Maga mit keres itt, nem lenne szabad itt lennie! – szólalt meg egy ismeretlen, mély férfihang mögülem.

-         Bo-bocsánat, csak eltévedtem. Merre van a recepciós pult? – kérdeztem ijedten. Kitudja, mit hisznek a többiek, merre vagyok.

-         Jól van? Olyan sápadtnak néz ki… Elkísérem magát – mondta majd a vállamnál fogva irányított.

-         Köszönöm a segítséget – köszöntem meg mikor odaértünk a recepciós pulthoz. Az orvos csak biccentett és már ment is a dolgára, én pedig visszamentem a többiekhez. Már majdnem odaértem mikor Zayn aggódó tekintettel jött velem szemben. Mikor meglátott gyorsabbra vette lépteit.

-         Hol voltál ennyi ideig? Már aggódtam érted – mondta miközben magához húzott.

-         Kicsit eltévedtem, de nem történt semmi más – nyugtattam.

-         Mitől vagy ilyen sápadt? – kérdezte.

-         Véletlenül bementem a hullaházba és rosszul lettem a szagoktól – magyaráztam – de most már menjünk vissza a családodhoz.

-         Rendben.

**

Éjszaka fél tizenegy van és mi még mindig úton vagyunk. Még legalább másfél óra kell, hogy Londonba érjünk. Legszívesebben aludnék, de nem lehet, mert szóval kell tartanom Zayn-t, hogy ő se aludjon el.

-         …és azt mondták aranyos vagy meg, hogy örülnek, hogy nem egy olyan lánnyal vagyok megint, mint Perrie – fejezte be családja véleményének ecsetelését.

-         Szóval szerinted kedvelnek? – kérdeztem.

-         Igen, biztos vagyok benne, hogy megkedveltek téged – mosolygott rám pár pillanatig aztán megint az útra figyelt.

-         Apukád miért nem volt bent a kórházban? – érdeklődtem.

-         Dolgozik, ma túlóráznia kellett ezért nem tudott bemenni Waliyha-hoz – válaszolt.

-         Holnap miről lesz szó az interjúban? Miről fognak kérdezni titeket? – elnyomtam egy hatalmas ásítást.

-         A héten kezdődő stúdiózásról fognak kérdezni, barátnőkről és a többi szokásos dologról – válaszolt egyszerűen.

-         El fogod mondani, hogy együtt vagyunk? Mármint tudom, hogy volt egy kép rólunk az újságban, de még nem mondtuk ki a nyilvánosság előtt – félek a rajongóiktól és a fenyegetőmtől is.

-         Ha benne vagy akkor elmondom, hiszen minek tagadnám? Már kiderült és nem hinnék el, hogy nincs közöttünk semmi. Tehát benne vagy abban, hogy elmondjuk? – nézett rám kérdőn.

Ha belemegyek és elmondja, a rajongók szét fognak szedni. Még több fenyegetést és utálatot fogok kapni. De, ha letagadjuk sem biztos, hogy el fogják hinni, hogy nincs köztünk semmi, hiszen ott volt az a kép, amin csókolóztunk… De, ha elmondjuk, akkor nem kell majd bujkálnunk, akkor mutatkozunk, együtt az utcán vagy bárhol másol, amikor akarunk. Jobb lesz, ha elmondjuk, még akkor is, ha ezen túl majd rendszeresen kapok fenyegetéseket.

Már éppen szólásra nyitottam a számat, hogy válaszoljak, amikor hangos dudaszó törte meg a csendet. Zayn ijedten kapta előre a tekintetét és rántotta el a kormányt, majd fékezett. Az ütközést elkerültük, de lehajtottunk az útról. Az autó hatalmasat rándult, amikor megállt és, ha nem támaszkodtam volna meg, akkor lefejeltem volna az autót, viszont a mutatóujjam hátrahajlott és úgy is maradt. Mind ketten kapkodtuk a levegőt az ijedtségtől.

-         Jézusom! Jól vagy? Ugye nem esett bajod? – fordult felém ijedten, vérző fejjel Zayn.

-         Ne miattam aggódj! Vérzik a fejed! Nem szédülsz? Nincs hányingered? Jól vagy? – estem kétségbe.

-         Nyugodj meg, kicsim. Nincs semmi bajom, csak egy kis karcolás. Minden rendben van, a lényeg, hogyneked ne legyen bajod – simított végig az arcomon – jobb lesz, ha elindulunk, mert soha nem érünk Londonba.

-         Na, azt már nem. Te most szépen átülsz az anyós ülésre, mert így nem vezethetsz. Én fogok vezetni! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

**

Hazafelé, bementünk az egyik kórházba, hogy megbizonyosodjunk a felől, hogy tényleg semmi baja és csak egy karcolás az egész, nekem pedig helyre tegyék az ujjam. Szerencsére igaza volt, tényleg nem lett nagy baja. Lefertőtlenítették a sebet, majd összevarrták. Az én ujjamat visszarántották a helyére és begipszelték. Tehát hajnali egy körül végre hazaértünk. Azonnal ágyba bújtunk (na, nem úgy, ahogy ti perverzek [főleg Fanni] gondoljátok ;D). Még félálomban éreztem, ahogy Zayn közelebb húzódik hozzám és átöleli a derekamat, majd elnyomott az álom.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki rám ugrik, majd feláll az ágyra és ugrálni kezd. Mikor kinyitottam a szemeim, Louis-t pillantottam meg miközben ugrál, mint egy öt éves kisgyerek a szülei ágyán, hogy pisilnie kell, de nem tud egyedül. Erre a gondolatra elmosolyodtam. Louis tényleg egy nagyra nőtt óvodás, de mi így szeretjük és a rajongói is.

-         Hát veletek meg mi történt? Chelsea, csak nem behúztál egyet Zayn-nek?– kérdezte mikor meglátta tegnap éjszaka szerzett sérüléseinket.

-         Hé! Soha sem bántanám Zayn-t, viszont téged annál inkább, ha nem hagyod abba az ágyban ugrálást! – vágtam hozzá a párnámat, mire leesett az ágyról.

-         Megmondalak Eleanor-nak – mondta tettetett sírással és kiment a szobából.

Zayn látszólag még mindig békésen aludt, mint aki észre sem vette a körülötte lezajló eseményeket. Közelebb húzódtam hozzá és apró csókokkal leptem be arcának minden négyzetcentiméterét. Pillanatokkal később már csak azt vettem észre, hogy felém kerekedik, és szenvedélyesen csókolni kezd. Egyik kezével a fejem mellett támaszkodik, a másikkal pedig oldalamon simít végig. Karjaimmal nyakát ölelem és húzom még közelebb. Csókunknak a levegőhiány véget vet, de őt tovább halad a nyakamra.

-         Készülődnünk kéne, mert el fogunk késni – mondom, miközben visszatartok egy jóleső sóhajt.

-         Igen, kéne – ért velem egyet s közben visszatér ajkaimhoz.

-         Én komolyan mondtam – szakítom meg csókunkat.

-         Én is – csókol meg újra.

Hát jó, ha máshogy nem megy, akkor cselhez kell folyamodnom. Hevesebben kezdem csókolni és fordítok testhelyzetünkön így én kerülök felülre. Elválok ajkaitól és a nyakát kezdem csókolgatni. Kezeivel pólóm alá nyúl és végigsimít az oldalamon. Megkeresem a felsőjének az alját és lassan felhúzom felsőtestén, - ami egy kézzel elég nehéz feladatnak bizonyul - majd leveszem róla teljesen. Ekkor gyorsan lemászok róla és még mielőtt feleszmélne, bemegyek a fürdőre és magamra zárom az ajtót.

-         Tudod ez nem volt szép tőled – kiált utánam.

-         Tudom, hogy nem szép, de szükséges, mert, ha rajtad múlik, akkor biztos, hogy lemaradsz az interjúról! – kiáltok vissza.

Levetkőzök, és gyorsan lezuhanyozok. Mivel a nagy rohanásban nem hoztam magammal ruhát ezért kénytelen vagyok egy szál törülközőben visszamenni a szobámba, ahol még mindig ott fekszik az ágyamon Zayn. Mihelyst meglátott onnantól kezdve le sem vette rólam a szemét. Gyorsan a gardróbomhoz siettem és kikaptam az első kezembe akadó ruhát és kérdő tekintettel néztem Zayn-re.

-         Mi az?  Kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-         Fel szeretnék öltözni, ha nem bánod – célozgattam, hogy elhúzhatná a csíkot.

-         Nem zavar, öltözz csak nyugodtan – húzta vigyorra a száját.

-         Ha nem mész ki, akkor nincs több együttalvás… - fenyegettem, mire rögtön felugrott az ágyról és kiment a szobából.

Gyorsan felöltöztem és kerestem egy a ruhámhoz illő cipőt. Mikor megtaláltam levittem az előszobába, majd átmentem a konyhába a többiekhez. Már mindenki ott volt és reggelizett, kivéve persze Zayn-t, ő még mindig fent van és készülődik.

-         Jó reggelt – köszöntöttem mindenkit.

-         Mi történt a kezeddel – hangzott el Niall köszönése…

-         Hát, tudod tegnap bent voltunk a kórházban Waliyha-nál ás gondoltam, ha már ott vagyunk a kórházban, akkor begipszeltetem a kezem, mert az olyan menő – mondtam mire egy „Te mit szívtál? Adj belőle nekem is!” nézéssel jutalmaztak – Volt egy kis baleset hazafelé és eltört a mutatóujjam…

**

Már hét perce megy az interjú én meg sík ideg vagyok. Egyrészt azért, mert perceken belül hivatalosan is együtt leszek Zayn-vel, másrészt pedig fél órával ezelőtt tudatosult bennem, hogy ma van a határidő. Ha a fenyegetőm nem csak rám akart ijeszteni, akkor ma történni fog velem valami. Az egyetlen dolog, ami kicsit nyugtat, hogy látom Zayn-t, ugyan is a színpad mellett vagyok, és néha rám mosolyog, amiből erőt merítek. Talán nincs is miért paráznom, hiszen közösségben vagyok, itt nem tud ellenem semmit sem tenni.

-         Helló! – jött oda hozzám egy kedves, mosolygós lány - úgy láttam ideges vagy ezért hoztam neked egy kis kamillateát, ez majd segít megnyugodni – adott a kezembe egy bögrét.

-         Köszönöm – köszöntem meg, de szinte már meg sem hallotta, mert ment is tovább a dolgára.

Óvatosan kezdtem kóstolgatni, mert nem akartam leforrázni a nyelvem, de szerencsére már pont iható volt. Néhány perc alatt el is fogyasztottam az italt és kezdtem kicsit jobban érezni magam. Aztán egyszer csak szédülni kezdtem. Nekidőltem a falnak és összeszorítottam a szemem. Végtagjaim remegni kezdtek és annyira legyengültek, hogy kiesett a kezemből a bögre, ami hangos csörömpöléssel érte el a földet. Lábaim felmondták a szolgálatot és a földre rogytam. Az utolsó dolog, amit észleltem a külvilágból az az volt, hogy valaki a nevemet kiáltotta, majd testemet ellepte a sötét tudatlanság…