22. Felvételi

Itt is lenne a következő rész! Remélem tetszeni fog. :) Köszönöm a kommenteket az előzőhöz!!! :) Az új szereplők képeit felteszem a szereplők közé. Jó olvasást!

Rengetegen voltak az aulában. Volt, aki ujját tördelve várakozott, voltak, akik bemelegítettek, nyújtottak és voltak, akik ismerkedtek. Azt hiszem én, maradok a nyújtásnál. Elindultam a terem egy olyan részére, ahol a nélkül tudok nyújtani, hogy valakinek nekiütköznék. Menet közben néhányan elég feltűnően bámultak. Az egyik ilyen lány egyszer csak felkiáltott.

-         Jajj Istenem, tudom már honnan vagy ilyen ismerős! Te vagy Niall Horan húga – egyszerre vagy tíz-tizenöt ember rohamozott meg és halmozott el kérdéseivel.

-         Megadod a telefonszámukat? Mondod nekik, hogy kövessenek be twitteren? Bemutatsz nekik? Milyen velük élni? – jött mindenhonnan a sok kérdés és én nem tudtam, mit tegyek.

-         Chelsea, tényleg te vagy az? – kiáltott fel egy számomra teljesen ismeretlen fiú meglepetten és átfurakodott az embereken – olyan rég találkoztunk. Mesélj, mi van veled!? – meg fogta a kezem és húzni kezdett, el a többiektől.

-         Köszi, hogy segítettél – mondtam mikor pár méterrel arrébb kerültünk a fiúk rajongóitól.

-         Egyébként Jason vagyok – mutatkozott be.

-         Én pedig Chelsea – mosolyogtam rá.

-         Mióta táncolsz? – kérdezte s közben leült az egyik szabad székre.

-         8 éves koromban volt az első balett órám. 12 éves koromban pedig áttértem hiphop-ra – leültem mellé és felé fordultam - Te? Mikor kezdted?

-         Én 10 éves korom óta és szinte mindenféle táncot – mondta.

-         Mennyire tartod esélyesnek, hogy a 267 felvételiző közül benne leszel abban az 50-ben, akit felvesznek? – erre tényleg kíváncsi vagyok, mert én szinte esélytelennek látom, hogy engem ide felvegyenek.

-         Ez attól függ milyen feladatot, adnak nekünk. Úgy értem a hajlékonyságot és a rögtönzést biztos meg fogják nézni, de azt mondták az idejárók, hogy utolsónak mindig van egy nehéz feladat – hát ez cseppet sem bíztató számomra.

-         Huhh… sikerült! Időben ideértem! – szólalt meg mögöttem egy lány.

-         Már azt hittem kihagyod a felvételit – állt fel Jason és megölelte őt – Chelsea, ő itt Meredith. Meredith, ő Chelsea – mutatott be minket egymásnak.

-         Honnan ismeritek egymást? – kérdeztem.

-         Középsuliban osztálytársak voltunk – válaszolt mosolyogva Meredith.

Hárman folytattuk a beszélgetést. Szerencsére sikerült elterelni a figyelmem a félelmeimről, egészen addig, míg meg nem jelent egy férfi a teremben, aki felosztott minket három csoportra. Sajnos mind a hárman másik csoportba kerültünk. Mind a három csoportot másik terembe vezették. Először a hajlékonyságunkat nézték meg. Adtak tíz percet, hogy bemelegítsünk és nyújtsunk majd kezdetét, vette a megmérettetés. Először egy egyszerű spárgával kezdtünk aztán egyre nehezebb dolgokat csináltunk fél órán keresztül. Mire letelt a fél óra, már négy embernek mondtak viszlát-ot, tehát elutasították a felvételijét. Kicsit megrémisztett ez a dolog, de örültem is, mert így kevesebb vetélytárs maradt.

A következő feladat a rögtönzés. Mind a három csoportot bevezették az előadó terembe és leültették a nézőtérre. Nem értem akkor minek választottak szét minket, ha most meg megint egyben vagyunk, de mindegy.

-         Aki hallja a nevét az feljön a színpadra, berakunk egy zenét és fél perce lesz bizonyítani – ismertette velünk a menetet leendő tanárunk – érthető mi a feladat? – erre mindenki mondott egy igent és már kezdték is.

Jason-vel és Meredith-vel egymás mellé ültünk le és próbáltunk nem a színpadra nézni, nehogy elbizonytalanodjunk. Hármasunk közül először Jason-t szólították.

-         Jézusom, te meg miért vagy kék? – kérdezte Meredith amikor észrevette kékségem. Kínomban felnevettem, pedig már azt hittem, hogy megúsztam és senki, sem fogja észrevenni.

-         Hát bátyám egyik barátjával szivattuk egymást és ez lett belőle. Hidd el nekem tegnap mielőtt majdnem négy órát a fürdőben töltöttem sokkal rosszabb volt – mosolyogtam rá.

-         Na, és van barátod? – kíváncsiskodott.

-         Nem rég lett vége egy majd’ két éves kapcsolatomnak – válaszoltam a valósághoz hűen – Neked?

-         Nekem van barátom és Mason-nek hívják – mondta s közben elkezdődött Jason tánca.

Befejeztük a beszélgetést és csak a táncra koncentráltunk. Iszonyat jól táncol. Biztos vagyok benne, hogy ő benne lesz a között az 50 ember között, akit felvesznek. Mikor lejött a színpadról és visszajött hozzánk, gratuláltunk neki. Negyed órával később Meredith is sorra került. Ő is eszméletlen jó táncos. Látszik rajta, hogy már kiskora óta táncol és, hogy imádja.

Jó pár eszméletlenül jó és néhány katasztrofális tánc után végre én nevem hangzik el. Remegő lábakkal indulok a színpadra. Most már nincs visszaút, nem futamodhatok meg. Felmentem a lépcsőn és a színpad közepére álltam. Pár másodperc múlva meghallottam a zenét. (Chelsea tánca)

Nehezen tudtam rávenni magam, hogy megmozdulja, de miután sikerült már csak egymás után jöttek a lépések. Nem gondolkoztam, csak hagytam, hogy a zene átjárjon. A fél perc gyorsan letelt és én már csak azt vettem észre, hogy éppen lefelé tartok a színpadról.

A táncom után már sokkal nyugodtabb voltam. Felszabadultan beszélgettünk mindenről, ami csak az eszünkbe jutott. De hát ugye egyszer minden jónak vége szakad, és ez most sincs másképp. Bejelentették, hogy kapunk egy óra ebédszünetet és utána jön a harmadik egyben utolsó és legnehezebb feladat, amit nem áll módjukban előre elárulni, hogy mi az.

Hármasban elmentünk ebédelni és végig azt találgattuk, hogy mit kell majd csinálnunk. Nem jutottunk túl sokra. Félve mentünk vissza mikor az egy órából már csak tíz perc volt hátra. Mindenki arcán lehetett látni a kíváncsiság és a feszültség egyvelegét. Senki sem tudta mi is vár ránk valójában. Mikor aztán letelt az egy óra szünet, ismét három csoportra kellett oszlanunk, ugyan úgy, mint az első feladatnál. Minden csoportot másik terembe vezettek.

-         Fél óra alatt meg kell tanulnotok a koreográfiát, amit mutatok nektek és aztán bekötött szemmel, hibátlanul kell előadnotok ugyan azok a tanárok előtt, ahol nemrég még szólóztatok. A zenék össze vannak vágva, tehát váltják majd egymást – mondta a nő, aki velünk volt.

Ez a feladat mindenkit megrémített. A tanulás magában nem is lenne nehéz, hiszen fél óra alatt be lehet tanulni egy koreográfiát, de nem fog olyan jól menni, hogy bekötött szemmel tudjuk. Így esélyünk sincs, hogy nézzük a másikat, ha elfelejtjük milyen lépés, jön.

Hamar belekezdtünk a tanulásba és mindenki feszült figyelemmel kísérte végig a tanár mozdulatait, majd ismételte meg utána. Ahogy az idő telt, úgy lett mindenki egyre feszültebb. Volt, aki könnyekkel küzdve próbálta megjegyezni a lépéseket, és amikor elrontotta sírva fakadt. Mikor aztán végleg letelt a fél óra áttereltek minket az előadóterembe. A másik két csoport már ott volt. Először az a csoport kezdett, amelyikben Meredith van. Ők egy balett táncot adtak elő. Voltak, akik elestek egy-egy ugrás után, nekimentek a másiknak vagy csak simán elrontottak egy lépést, mert nem tudták mi a következő. Meredith sem volt kivétel ez alól. Egyetlen egy ember sem volt, aki ne rontotta volna el legalább egyszer és ez megnyugtatott. Utánuk jött az a csoport, amelyben Jason van. Különböző páros táncokat adtak elő. Itt sem volt hiány hibákból. Egyik fiú még el is ejtette partnerét az egyik emelésnél. Szerencsére semmi baja nem lett a lánynak. Utánuk jött az a csoport, amiben én vagyok. Iszonyatosan rettegtem mikor elindultunk a színpad felé. Nyugi, nyugi, nyugi… Nem baj, ha elrontom egyszer vagy kétszer. Eddig senki sem csinálta meg hibátlanul, nekem sem kell. Minden rendben lesz. Mielőtt a lépcsőn felmentünk volna, mindenki kezébe adtak egy szemkötőt. A színpadon mindenki a lehető leghátrább húzódott, hogy az elsősorban lévők – amibe én is beletartoztam – le ne essenek róla. Megvárták, míg beállunk oda ahova kellett és bekötöttük a szemünket, majd indították a zenét. (A csoport tánca )

 Elkezdtem a betanult koreográfiát. Egész jól ment, amikor éreztem, hogy valakivel összeütközöm. Szerencsére egyikünk sem esett el – legalább is nem hallottam, hogy elesett – így folytathattuk tovább. Egyszer elfelejtettem, hogy milyen lépéssorozat jön, ezért rögtönöztem addig, amíg nem tudtam újra bekapcsolódni az eredeti koreográfiát. Aztán a vége felé majdnem elestem, nem sokon múlott. Mikor a zene elhallgatott levettem a szemkötőt és lementem a színpadról.

Elrontottam. Most már biztos, hogy nem vesznek fel. Ha csak az a két hibám lett volna, hogy nekimentem a mellettem lévőnek és, hogy majdnem elestem akkor még lett volna esélyem, de így, hogy egy egész lépéssorozatot elfelejtettem, esélyem sincs. Mindenki leült a nézőtérre és várta, hogy mi lesz most. A nő aki csapatokba osztott minket felment a színpadra és beszélni kezdett.

-         Nagyon jól teljesítettetek. Mint tudjátok csak 50 ember, lehet közületek ezen iskola diákja. Hogy kik is nyertek felvételt ide azt csak jövő héten tudjátok meg. Mindenkinek küldünk majd egy levelet postán, hogy felvettük-e vagy sem. Véget ért a felvételi, köszönjük, hogy eljöttetek – köszönt el majd lejött a színpadról.

Mindenki szedelőzködni kezdett, majd lassan ürülni kezdett a terem. Jason-vel és Meredith-vel telefonszámot cseréltünk majd elköszöntünk egymástól. A táskám mélyén turkáltam a telefonomat keresve mikor megszólított valaki…