25. Félreértés

Azt hittem menni fog iskola mellett, hogy 4-5- naponta hozok részeket, de úgy látszik tévedtem... Azt hiszem mostantól csak hetente lesznek részek, esetleg, ha néha lesz több időm az írásra akkor lehet, hogy egyszer- egyszer előbb jön majd rész, de nem ígérhetek semmit. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez lett a legérdekesebb vagy leghosszabb rész, de azért remélem nem lett nagyon szar... Köszönöm az előzőhöz a komikat!!! Nagyon jól esik, hogy ennyien írtok nekem! :) Jó olvasást!!

Zayn szemszöge

Ezt nem hiszem el. Még csak egy órája vagyunk együtt, de már is közénk áll valaki. Legszívesebben falba verném a fejem, amiért nem csaptam rá az ajtót Perrie-re, mikor megláttam, hogy ő az. Jobb lesz, ha Chelsea után megyek és elmondom neki, hogy én nem akartam megcsókolni azt a hazug, cselszövő nőszemélyt.

Felmentem az emeletre, majd Chels szobája felé vettem az irányt. A szobaajtaja be volt csukva. Be akartam nyitni, de zárva volt. Kopogtam majd vártam, hogy kinyissa az ajtót.

-         Akár ki is vagy, menj el, vagy nagyon megjárod – szólt ki ellenségesen.

-         Chelsea, kérlek, engedj be, ezt meg kell beszélnünk – kérleltem az ajtónak dőlve. Hallottam közelgő lépteit, majd az ajtó kinyílt.

-         Zayn, ezen nincs mit megbeszélni, láttam mindent, amit kellett, innentől nincs mit megbeszélni. Most pedig, ha nem haragszol aludnék – be akarta csukni az ajtaját, de nem hagytam.

-         Csak hallgass meg, kérlek – kértem.

-         Ha téged ez boldoggá tesz – mondta szem forgatva.

-         Ő mászott rám, nekem soha még csak eszembe sem jutott volna, hogy megcsókoljam és én tége... – kezdtem el magyarázkodni.

-         Azt hiszem, félreértettél – szakított félbe – Tudom, hogy nem te csókoltad meg őt, hanem ő téged. Bízom benned annyira, hogy ne gyanúsítsalak meg, ha nem bíznék meg benned, teljes mértékben, akkor nem mentem volna bele, hogy megpróbáljuk együtt. De kérlek, mond, hogy most már aludhatok végre! – nézett rám könyörögve.

-         Szóval, nem is haragszol? – kérdeztem.

-         Nem – ez meglepett.

-         Akkor… megcsókolhatlak? – tettem fel kérdésem félénken. Ő erre csak elmosolyodott, majd bólintott egyet.

Chelsea szemszöge

Zayn a csók után magamra hagyott. De mielőtt félreértenétek, csak azért hagyott magamra, mert megkértem őt rá. Tehát végre egyedül maradtam és aludhatok. Egész nap erre vártam viszont most még sem tudok aludni, mert ezer meg ezer gondolat cikázik a fejemben.

Hogy lehet valaki ilyen kétszínű? Oké, nem tudhatta, hogy együtt vagyunk, mert honnan is tudta volna, de akkor mi volt az a múltkori eset, amikor azt taglalta Zayn-nek, hogy ő milyen boldog az új barátjával? Ha szeretné őt, akkor nem ezt csinálná. Mit akart ezzel elérni? Azt hitte Zayn visszafogadja majd őt, és újra eljátszhatja azt, amit már egyszer eljátszott? Ennyire hülyére veszi őt? Áh… jobb lesz, ha nem gondolkozom ilyeneken, mert tényleg nem fogok tudni soha a jó büdös életbe elaludni.

A telefonom csörgésére ébredtem fel. Ez most komoly? Valaki nagyon utálhat engem ott fönt az égben… Telefonom kutatására indultam, s közben ránéztem az órára. Délelőtt 10:07 van. Hát ezen ledöbbentem, nem is kicsit. Tegnap fél öt óta alszok és még mindig olyan, vagyok, mint a mosott sz*r. A telefonom még mindig kitartóan csörgött mikor végre rátaláltam az ágyam alatt. Hogy került az oda?

-         Haló?! – vettem fel végre a telefont.

-         Csak ne felébresztettelek? – hallottam meg vidám hangját Jason-nek.

-         Ó… nem, dehogy, csak éppen randiztam az ágyammal. A telefoncsörgés miatt megharagudott rám és kidobott, szóval köszönöm… na, de miért is zavartad meg a randinkat? – érdeklődtem, mint egy mellékesen.

-         Csak gondoltam, ha van időd meg kedved, akkor elmehetnénk együtt ebédelni vagy moziba, esetleg sétálni egyet – sorolta fel ötleteit.

-         Rendben, mikorra gondoltál? – egyeztem bele.

-         Mondjuk ma egy körül? – kérdezte.

-         Nekem az jó. Hol találkozzunk? – érdeklődtem.

-         A London Eye-nál, ha neked ott megfelel – vetette fel.

-         Oké, akkor egykor a London Eye-nál. Akkor én most megyek is. Szia – köszöntem el, majd megvártam, míg ős is elköszön és megszakítottam a beszélgetést.

Letettem az éjjeliszekrényemre a telefont majd lementem a konyhába. Az asztalnál már ott ült Niall, előtte egy halom szendviccsel.

-         Jó reggelt – adtam arcára egy puszit, s közben elcsórtam egy szendvicset.

-         Neked is – mondta – hé! Ne csórd el a szendvicseim – szólt rám.

-         Sajnálod a saját húgodtól? – kérdeztem tettetett felháborodással – még ott van négy a tányérodon és egy a kezedbe. Csak ki bírod valahogy, ha hat helyett csak ötöt eszel…

-         Rendben, megeheted, de akkor ma a megbeszélés után eljössz velem a Nando’s-ba – mondta el feltételét.

-         Bocs bátyus, de ma nem tudok elmenni veled, de holnap ígérem, elmegyek veled – mondtam, s közben enni kezdtem a szendvicset.

-         Miért, mit csinálsz ma?- érdeklődött.

-         Jason-vel találkozom, tudod a felvételin, találkoztam vele és az előbb felhívott, hogy nem lenne-e kedvem találkozni vele, én pedig belementem – meséltem.

-         Hogy kivel mész és hova? – toppant be a konyhába Zayn.

-         Jason-val és még nem döntöttük el mit csinálunk, csak azt, hogy találkozunk a London Eye-nál – válaszoltam kérdésére.

-         Nem mehetsz el – mondta határozottan.

-         Hát srácok… azt hiszem én most… megyek – húzta el a csíkot Niall a szendvicseivel együtt.

-         Tessék? Nem hallottam jól. Mit mondtál? – kérdeztem. Nem akartam hinni a fülemnek.

-         Jól hallottad. Nem akarom, hogy elmenj vele. Ebből semmi jó, nem sülhet ki – oktatott ki.

-         Miről beszélsz? Még csak nem is láttad őt! – értetlenkedtem.

-         Dehogynem. Tegnap láttam, amikor elköszöntetek a felvételi után – mondta.

-         Ja, hogy te egy pillantásból tudod, hogy milyenek az emberek. Bár úgy látom, nem mindig működik – céloztam ezzel Perrie-re.

-         Hidd el nekem, ismerem a fajtáját – tartott ki állítása mellett.

-         Hogy lehetsz ennyire előítéletes? Én sem mondom rád a származásod miatt, hogy terrorista vagy! – oké talán ez egy kicsit erős de igaz.

-         Te is tudod, hogy ez nem ugyan az – látszott a szemében, hogy nagyon megbántottam előző mondatommal.

-         Lehet, hogy nem ugyan az, de akkor sem kéne elítélned azért, mert meleg – akárki, akármit mond, akkor is igazam van.

-         Mi? Jason meleg? – döbbent meg Zayn.

-         Igen, az és ezért nem kéne elítélned – förmedtem rá.

-         Nem tudtam, hogy meleg – mentegetőzött.

-         Akkor, hogy értetted, hogy ismered az ő fajtáját? –kérdeztem.

-         Hát… én csak azt hittem, amíg nem tudtam, hogy mi a helyzet, hogy be akar próbálkozni nálad – magyarázkodott.

-         Te féltékeny vagy? Vagy is voltál?! – kérdeztem mosolyogva.

-         Nem! – vágta rá gyorsan, túl gyorsan...

24. Kimerültség

Legszívesebben elsüllyednék most szégyenemben amiért ennyi ideig nem hoztam nektek részt!!!! Annyira sajnálom! Bocsánat, hogy eddig tartott és egyetlen mentségem csak az, hogy nem volt ihletem. Tudtam mit akarok írni, mégsem tudtam, hogyan fogalmazzam meg... :/ Még most sem vagyok vele megelégedve, de úgy érzem muszáj feltennem, mert jobb úgy sem lesz és a végtelenségig nem várhattok rá. Remélem azért maradt még 1-2 olvasóm. Az előző részhez kapott kommenteket nagyon-nagyon köszönöm. Még egyszer bocsánat, hogy ennyit kellett várnotok! Jó olvasást!

Chelsea szemszöge

Kicsit bűntudatom van, azért amit teszek. De a fiúk úgy is meg fognak bocsátani nekem, mihelyst megtudják a miérteket. Vagy mérgesek lesznek? Áh… egy jót nevetünk majd rajta, ha véget ér ez az egész. Legalább is remélem.

Az egyik rendőrautóban ülök én, Louis és Zayn míg a másikban Harry, Liam és Niall. Nem sokára beérünk a rendőrkapitányságra. Már csak kétutcányira vagyunk tőle. Zayn egész út alatt csak maga elé meredve ül, Louis pedig folyamatosan átkoz engem és káromkodik. Komolyan mondom még életemben nem hallottam senki így káromkodni. Már legalább öt perce mondja, mondja és mondja, de még egyszer sem hangzott el ugyan az a szó. Kíváncsi vagyok, meddig bírná még mondani, de sajnos ebben megzavarta az, hogy megérkeztünk. Az autóból mindannyiinkat bevezettek egy kihallgató szobába. Levették rólunk a bilincseket, és egyedül hagytak, mondván, hogy nemsokára megérkezik, aki ki fog minket kérdezni.

-         Chels még is mit gondoltál? Hogy tehetted ezt? Mióta drogozol? – tette fel kérdéseit Niall szinte kiabálva.

-         Sajnálom, én nem akartalak bajba sodorni titeket – mentegetőztem.

-         Igen? Akkor még is minek tetted a zsebembe azt a szart? – vont kérdőre Zayn.

-         Megijedtem, oké? Nem akartam a hátralévő életemet börtönben tölteni. Elég az is, hogy elütöttem azt az embert – csak nem mondhatom azt, hogy ez volt a dolgom…

-         Szóval, ha jól értem inkább kerüljünk mind börtönbe, mint, hogy csak te – azt hiszem Louis agyvérzést fog kapni, ha nem sietnek. És láss csodát végszóra betoppant Olly [Murs] nyomában néhány kamerás emberkével, az elütött hapsival és a csávesszal akitől, a „drogot” vettem.

-         Mi folyik itt gyerekek? – kiáltotta el magát, mire mindenki észrevette.

A fiúk csak nézték egy darabig, majd szemükben megcsillant az értelem. Végre leesett nekik.

     - Ezt nem hiszem el – mondta Harry megdöbbenten.

     - Pedig elhiheted, mert ez itt a Punk’d és titeket átvertünk – Olly-val lepacsiztunk.

     - Oh… hála Istennek – könnyebbült meg Liam.

A többiek még mindig sokkos állapotban voltak. Aztán mikor feleszméltek, örömujjongásokba kezdtek, azaz üvöltözve ölelgették egymást. Zayn odajött hozzám, két keze közé fogta arcom majd megcsókolt. Nem volt hosszú csók még is elég volt arra, hogy kirázzon tőle a hideg és elpiruljak. Miután elváltak ajkaink a többiek elrángatták előlem és tovább ugráltak örömükben. Aztán mikor sikerült lenyugodniuk felvették, hogy azt mondják: „ Ez itt a Punk’d, mi vagyunk a One Direction és átvertek”. Ez után beszélgetni kezdtek Olly-val, amit én inkább már nem vártam meg. Kimentem az autóhoz és beültem.

Bosszút fognak állni rajtam? Remélem nem. El sem hiszem, hogy kibírtam röhögés nélkül, amikor visszaszálltam a kocsiba. Azok az ijedt tekintetek… Vagy amikor azt mondtam nincs jogosítványom. Bár az sem volt semmi, amikor elütöttük azt a krapekot. Na, akkor tényleg nem bírtam ki nevetés nélkül. Azt hitték sírok, pedig csak nevettem. Mondjuk azért kicsit sajnáltam őket. Eléggé meg voltak ijedve. De ilyen helyzetben ki ne lenne megijedve? Ha nem avattak volna be tegnap, és nem vesznek be, akkor én is féltem volna. Kicsit fáradt is vagyok. Egész éjszaka ezt gyakoroltuk. Vagy ötvenszer végigmentünk mindenen, hogy minden tökéletes legyen. Csak azt csodálom, hogy nem aludtam be vezetés közben. Ha hazaérünk, alszok egy nagyot. Előre hozom a téli álmot és megtartom most.

1 óra 31 perccel, azaz három majdnem kómába esés és két agyvérzés után végre kijöttek a fiúk is az épületből és hazaindulhattunk. Hogy miért nem aludtam a kocsiban, amíg vártam rájuk? Ez egyszerű: akkora zaj van itt a forgalom miatt, hogy szinte lehetetlen, hogy itt valaki is aludni tudjon. Pedig tényleg megpróbáltam, de egyszerűen nem ment.

Na, de hol is tartottam? Ja igen! Végre hazamentünk és meg sem várva, hogy a többiek kiszálljanak, átmásztam Niall-ön és Harry-n. Majdnem közelebbi kapcsolatba kerültem az aszfalttal, de szerencsére Zayn már kint volt a kocsiból és elkapott. 

-         Köszi – köszöntem meg miközben két lábra álltam.

-         Nincs mit. Beszélhetnénk? – kérdezte halkan, hogy más ne hallja.

-         Persze – felmentünk a szobájába. Becsukta maga után az ajtót én, pedig leültem az ágyára.

-         Gondolkoztál a tegnap történteken? – kérdezte miután leült mellém és megfogta kezeimet.

-         Igen – mondtam jelentőség teljesen. Várta, hogy fojtassam, de nem tettem. Igen, direkt húzom az időt. Nem tehetek róla, ha álmos vagyok, akkor előszeretettel játszom az ember idegein.

-         És… mire jutottál? – kérdezett rá.

-         Nem szeretnélek becsapni, ezért elmondom az igazat – nyelt egy hatalmasat – nem vagyok beléd szerelmes, hiszen lehet, hogy itt lakok már egy hónapja, de nem tudok rólad túl sok dolgot. Mindazonáltal hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nem érzek irántad valamit. Valamit, ami több szimpla barátságnál. Nagyon tetszel nekem, és úgy érzem ebből több is, lehet. Ha ennek tudatában is szeretnél még tőlem valamit, akkor… én benne vagyok, megpróbálhatjuk együtt – mondtam végig a szemébe nézve.

-         Szeretnék tőled valamit – mondta s közben egyre csak közeledett arcával felém – Lennél a barátnőm? – kérdezte, mikor már csak milliméterek választották el ajkainkat egymástól.

-         Igen – mihelyst kimondtam azt az egy szót, megszüntette az ajkaink között lévő távolságot.

Arcomat két keze közé fogta, s olyan óvatosan csókolt, mint ha porcelánból lennék. Hatalmas boldogsággal töltött el az a tudat, hogy még így is szeret, hogy tudja, nekem még idő kell ehhez. Csókunknak a levegőhiány miatt vetettünk véget.

-         Ti mióta vagytok együtt és miért nem szóltatok? – szólalt meg az ajtóban Niall. Mikor jött ő be ide?

-         Ha nem nagy gond beszéljétek ezt meg ketten, én elmegyek aludni, mert mindjárt kidőlök – adtam egy rövid csókot Zayn-nek, majd felálltam az ágyáról és kimentem a szobájából.

Már éppen benyitottam volna a szobámba mikor a gyomrom akkorát kordult, hogy szerintem azt, egy mérföldes körzetben mindenki hallotta. Tehát irányt változtattam és először a konyhába mentem, hogy egyek valamit. Készítettem magamnak egy szendvicset, leültem az asztalhoz, és enni kezdtem. Elég vicces látvány lehettem. Kezemmel támasztottam a fejem és csukott szemmel ettem. Csak reménykedni tudok, hogy nem jön be a konyhába senki.

Arra ébredtem, hogy a fejem koppan egy hatalmasat az asztalon. Elaludtam evés közben? Ehhez is tehetség kell. Legközelebb akármilyen éhes is leszek nem fog érdekelni, elmegyek aludni, ha álmos vagyok. Felálltam az asztaltól és már épp vittem volna a tányért – amin a szendvics volt – a mosogatóhoz, amikor két erős kar ölelt át hátulról. A tálat visszatettem az asztalra és megfordultam karjaiban. Zayn vigyorgó alakjával találtam szemben magam. (Nem, mint ha nem tudtam volna, hogy ő az.) Arcával közelíteni kezdett enyémhez és megcsókolt.  Nyelvével utat akart törni magának hozzám de én összeszorítottam számat had szenvedjen egy kicsit. Teljesen hozzám simult így éreztem MINDENT. Nem bírtam tovább tartani magam ezért bebocsátást nyert nyelve. Vad csókcsatába kezdtünk. Mind két kezemmel hajába túrtam és úgy vontam közelebb magamhoz. Derekamnál fogva megemelt és felültetett az asztalra. Lábaimmal körülfogtam derekát ezzel még közelebb húzva magamhoz. Ajkaimról áttért a nyakamra, mire belőlem egy jóleső sóhaj tört fel. Kezeimmel megkerestem felsője szegélyét és leszedtem róla azt, majd elhajítottam valamerre. Végigsimítottam felső testén, kitapogattam kockáit. Közben ő sem tétlenkedett és lehámozta rólam a felsőmet…

A csengő hangjára ébredtem. Felkaptam a fejemet és körülnéztem. Jesszusom, tényleg elaludtam a konyhában, a Zayn-es dolog pedig csak álom volt! Nem tudom eldönteni, hogy csalódott legyek vagy örüljek neki. De inkább a második. Nem, mint ha nem lennék benne, csak nem most, még túl korai lenne, hiszen csak most döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk együtt.

Ekkor újra csenegettek. Istenem, hogy lehetnek olyan lusták, hogy nem képesek a kanapétól elmenni az ajtóig? Elindultam az ajtó felé, de félúton meghallottam, hogy valaki kinyitja. Visszafordultam az asztalhoz. Elvettem onnan a tányért és betettem a mosogatóba. Majd később el lesz mosva… na most akkor végre elmegyek aludni. Elindultam az emeletre, ahova az előszobán és a nappalin keresztül vezet az út. Mikor az előszobában jártam volt szerencsém látni, hogy ki is a vendégünk és, hogy ki nyitott ajtót. Tehát az ajtóban Perrie és Zayn állt, éppen csókolóztak. Bár ez inkább nem a legmegfelelőbb megfogalmazás arra, ami ott történt. Megindultam feléjük és mikor odaértem, ellöktem azt a szukát Zayn-től, felpofoztam, kilöktem az ajtón, majd rácsaptam és bezártam azt, hogy véletlenül se tudjon visszajönni. Megfordultam és elhaladva Zayn mellett dühödtem folytattam az utamat a szobámba… 

Ui: Nézzetek be ide:  http://www.mypastisdark.blogspot.hu/

23. Mi lesz velünk?

Itt is van a következő rész. Köszönöm az előzőhöz írt kommenteket, nagyon jól esik, hogy írtok!! :) Jó olvasást!

Zayn Szemszöge

Elég hamar végeztem, ezért visszamentem az iskolához. Leparkoltam egy közeli parkolóba és gyalog mentem oda. Az épülettel szemközti oldalon volt pár pad, ezért odamentem és leültem az egyikre. Fél óra múlva véget ért a felvételi, legalábbis az ajtón kitóduló tömegről erre következtettem. Mikor megláttam Chelsea-t felálltam, hogy könnyebben észrevegyen a tömegben. A táskájában kutatott valami után, amikor megállt mellette egy sötétített üvegű autó. Felé kapta a tekintetét majd beszélt valakivel, aki benne ült és beszállt. Ki ülhet az autóban?  Egy régi ismerőse? Igen, minden bizonnyal, hiszen minek szállna be egy idegen autójába? Haza viszi őt? Lehet, hogy nem is kéne tovább várnom. Ekkor csörögni kezdett a telefonom.

-         Mondjad – szóltam bele.

-         Hazaértetek már? – kérdezte Niall.

-         Nem, még nem, de ti hol vagytok? – kérdeztem vissza.

-         Liam, Danielle, Louis és Eleanor elmentek dupla randizni, mi pedig eljöttünk enni, utána pedig beugrunk Paulhoz, mert segítenünk kell neki. Tényleg, most jut eszembe, Paul üzeni, hogy holnap megbeszélés lesz a rendezővel a klippünkhöz – tájékoztatott.

-         Rendben, van még valami? – érdeklődtem.

-         Nincs. Szia – köszönt el, majd letette.

Ekkor az autó - amibe az előbb Chelsea beszállt – visszajött és megállt ugyan ott ahol 13 perccel – azért tudom, mert néztem az időt - ezelőtt. Chels kiszállt, megvárta, míg elmegy az autó, majd elővette a telefonját. A telefonom csörögni kezdett.

-         Szia. Végeztél? – kérdeztem.

-         Igen, most ért véget. Akkor, el tudsz értem jönni? – miért hazudik?

-         Persze, a közelben vagyok, mindjárt odaérek – mondtam, majd letettem.

Visszamentem a parkolóba az autóhoz, onnan pedig vissza az iskolához Chelsea-ért.

-         Na, hogy sikerült? – kérdeztem mihelyst beszállt.

-         Nem tudom… először jól ment, aztán az utolsó feladatot elrontottam. Nem fűzök hozzá túl nagy reményeket – szomorodott el egy pillanatra majd hatalmas mosollyal az arcán fordult felém – nem megyünk el enni valahova? Farkas éhes vagyok.

-         Elmehetünk. Hova akarsz menni? – ez nem is olyan rossz ötlet. Legalább kettesben lehetek vele, mármint nyilván lesznek ott mások is, de a srácok nem lesznek ott.

-         Akármi jó lesz csak még az előtt, érjünk, oda mielőtt elhaláloznék az autóban – mondta azzal az elképesztően gyönyörű mosolyával.

Pár perc kocsikázás után megálltam egy étteremnél. Kinyitottam Chesl-nek az ajtót majd a bejáratnál előreengedtem, ahogy azt illik. Az étteremben nem voltak sokan délután lévén, de azért óvatosságból a legeldugottabb asztalhoz ültünk le. Pár perc múlva a pincér is megjelent és leadtuk a rendelést.

-         És azon gondolkoztál már, hogy mit csinálsz majd, ha esetleg nem vesznek fel? – kérdeztem.

-         Hidd el, sokat gondolkozom ezen, de nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni, ha nem vesznek fel. Hülyeség volt tőlem, hogy csak oda jelentkeztem, pedig tudtam, hogy nincs túl sok esélyem a többiekkel szemben, de csak arra tudtam gondolni, hogy fel kell, hogy vegyenek, hiszen ez az álmom – ekkor a pincér kihozta a rendelésünket – én csak… igazából nem is tudom mit gondoltam. Neked voltak terveid, hogy mit csinálsz majd, ha nem jön be az x-factor?

-         Tudom, hogy ez elég furcsának tűnhet tőlem, de én tanár szerettem volna lenni, ha az éneklés nem jön be. Hogy jöttetek össze Jeremy-vel? – arca komor lett, eltűnt róla az a bájos mosoly, ami eddig ott volt.

-         A szokásos sablon sztori. Az iskola legmenőbb embere elhívja egy randira a szürke kisegeret és az a szürke kisegér, van olyan hülye, hogy beleszeressen… nagyjából ennyi. Mi történt veled és Perrie-vel? – barna szemei kíváncsiságtól csillogtak.

-         Akkor találkoztunk, amikor jótékonysági célból együtt dolgoztunk a 2011-es x-factoros versenyzőkkel. Nagyon kedves volt és jól kijöttünk. Elhívtam randizni, és nagyon jól éreztem magam vele. Járni kezdtünk és én azt hittem ő is, szeret engem. Nem hittem a többieknek, amikor azt mondták, hogy csak kihasznál engem. Amikor rájöttem, hogy igazuk van, rögtön szakítottam Perrie-vel, de a történtek a padlóra küldtek. Sokáig tartott, míg teljesen kivertem a fejemből őt, de szerencsére sikerült és most van egy másik lány a láthatáron… - meséltem.

-         Milyen lány? Együtt vagytok? – kérdezősködött.

-         Nem vagyunk együtt, de szeretném, ha a barátnőmnek mondhatnám – ha tudnád, hogy rólad beszélek…

-         Elmondtad már neki, hogy mit érzel iránta? – tette fel újabb kérdését.

-         Nem mondtam még el, félek a reakciójától – vajon mit reagálnál, ha elmondanám, hogy tulajdonképpen rólad beszélünk?

-         Ugyan már, melyik lány mondana neked nemet? – erre nem válaszoltam – Tudod mit? Gyakorolj rajtam – felhúzott szemöldökkel néztem rá – Gyerünk! Hallgatlak – átültem a mellette lévő székre és egymás felé fordultunk.

-         Chelsea szeretném, ha tudnád, hogy attól a pillanattól kezdve beléd vagyok esve, hogy megláttalak ketchup-osan és csoki szirupban a kajacsatánk után.  Mikor elestünk, és nem hagytad, hogy megcsókoljalak csalódott voltam, de megétettem, hogy miért nem hagytad, hiszen akkor ért véget a majd’ két éves kapcsolatod. Amikor nem tudtuk, hogy hol vagy nagyon féltettelek, majd’ beleőrültem a tudatba, hogy talán soha se látlak már többet – miközben beszéltem egyre közelebb hajoltam hozzá és mostanra ajkaink csaknem elérték egymást – aztán a kórházba újra láthattalak, de tele voltál sérülésekkel, és rossz állapotban voltál. Azt éreztem, hogy meg tudnám ölni Jeremy-t amiért ezt tette veled. Most pedig itt ülünk egy étterembe, és bár te azt hiszed, hogy csak gyakorlok rajtad, igazából ezt érzem irántad, mert te vagy az a lány, akiről beszéltem – mondandóm befejeztével megszüntettem azt a kis távolságot is ajkaink közt, ami volt.

Óvatosan csókoltam, meg akartam hagyni számára minden lehetőséget, hogy eltoljon magától és ezt sajnos meg is tette. Eltolt magától majd felállt és elment. Kifizettem a számlát és utána mentem. Az autónak támaszkodva, lehajtott fejjel várt.

-         Chels, én komolyan gondol… - mondtam volna, de félbeszakított.

-         Kérlek, csak menjünk végre haza – mondta s közben rám sem nézett.

Beszálltunk az autóba és elindultunk haza. Mit ronthattam el? Azt hittem vagy is reméltem, hogy ő is érez irántam valamit, hogy viszonozza az érzéseimet, ha nem is ugyan akkora mértékben. Úgy látszik tévedtem. De megöl ez a némaság. Inkább kiabálna, csak tudnám, hogy mit érez.

-         Mondj valamit, kérlek – néztem rá egy pillanatra, aztán figyelmemet ismét az útra irányítottam.

-         Sajnálom én csak… jelen pillanatban nem tudom, mit érzek, össze vagyok zavarodva. Kérlek, adj egy kis időt, míg rájövök, hogy mit érzek irántad – mondta kétségbeesetten.

-         Annyi időt kapsz amennyit, csak akarsz – biztosítottam.

Tehát van még remény számunkra. Egyelőre ez is elég. Annak is örülök, hogy nem vágta rá azonnal, hogy köztünk nem lehet semmi több egyszerű barátságnál.

Mikor hazaértünk, ő azonnal felrohant a szobájába. Még szerencse, hogy nem értek még haza a többiek, mert így nem kérdezősködnek.

**

Az autóban ülünk és éppen a megbeszélés felé, tartunk. Danielle és Eleanor csajos napot tart. A volán mögött pedig Chelsea ül. Miért? Van valami dolga errefelé és hosszú győzködés után elérte, hogy ő vezethessen. Nem is tudtam, hogy van jogosítványa, sőt még Niall sem tudta… De ez most nem is lényeg, hiszen fél év alatt, amíg nem látták egymást, simán megszerezhette. Az autó lassítani kezdett majd megállt egy nyugodta környéken.

-         Mindjárt jövök, csak egy perc, ígérem – mondta Chels majd kiszállt és odament az autótól nem messze álldogáló fura fazonhoz. Első látásra úgy néz ki, mint aki rosszban sántikál és második ránézésre is. Chelsea ad neki valami mire a furcsa kinézetű fiú a zsebébe tesz valamit, ami úgy néz ki, mint… mint…

-         Srácok, ugye rosszul látom azt, amit látok? – szólalt meg sápadtan Niall. Lehet, hogy tegnap is vele találkozott, amikor beszállt abba az autóba?

-         Ha azt láttad, hogy épp drogot vett, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy én is azt láttam – mondta Louis.  Chelsea visszaszállt a kocsiba és újra úton voltunk.

-         Mi van fiúk, szellemet láttatok? – kérdezte nevetve.

-         Chels, mond meg az igazat. Te drogot vettél? Drogozol? – kérdezte Niall. A nevetés a torkára fagyott és arca komor lett.

-         Semmi közöd hozzá – válaszolt ridegen.

-         Mióta? – kérdez ezúttal Liam.

-         Semmi közötök hozzá, nem voltam az előbb elég érthető? – kérdezte hátrafordulva.

Mikor visszafordult, fékezett, de már késő volt. Elütöttük a zebrán áthaladó férfit.

-         Édes Istenem – suttogta Chelsea könnyes szemekkel. Mindannyian kiszálltunk a kocsiból és odamentünk a férfihoz. Borzasztó látványt nyújtott. Mindannyian pánikba estünk.

-         Hívja valaki a mentőket – mondta Harry. Chelsea pedig már tárcsázta is őket. Elmondta, hogy hol vagyunk és, hogy baleset történt. Mire letette, már a rendőrök is megérkeztek.

-         Mi történt? – kérdezte az egyik rendőr azt a nőt, aki látott mindent és hívta őket.

-         Azok a fiatalok – mutatott ránk – elütötték azt a férfit. Még csak nem is fékeztek.

-         Miért hazudik? – kiáltottam rá.

-         Miért, talán azt állítja, hogy nem maguk ütötték el? – kérdezte a rendőr.

-         Nem, mi ütöttük el, de nem direkt és próbáltunk megállni, de már nem tudtunk – magyaráztam.

-         Igen, pontosan így történt – helyeselt Niall.

-         Forduljanak az autó felé és tegyék rá a kezüket – mondta a másik rendőr. Úgy tettünk, ahogy mondta. Chelsea áttett valamit a zsebéből az enyémbe és mire rájöttem, hogy mi az, addigra már engem kutattak át – Ez meg mi? – húzta elő zsebemből a drogot. Kezeimet hátrahúzta és megbilincselt – letartóztatom kábítószer birtoklásért, jogában áll hallgatni, bármit, amit mond felhasználható ön ellen, jogában áll ügyvédet fogadni, amennyiben nem teszi, a városi bizottság jelöl ki magának egyet – a rendőrautó felé vezetett. Mindenki meg volt rémülve. Niall-nek már folytak a könnyei, Harry-t sem sok tartotta vissza sírástól. Nem hiszem el, hogy Chelsea ezt tette velem.

-         Ezt nem teheti, az nem is az övé – mondta Louis. A rendőr beültetett az autó hátsó ülésére.

-         Nyugodjon meg, magukra is sor kerül – mondta gúnyosan a másik rendőr – ki vezetett? – mindenki Chels-re nézett mire a rendőr odament hozzá – Jogosítványt, forgalmit.

-         Nincs jogosítványom – mondta, mire mindenkinek kikerekedtek a szemei. A rendőr őt is megbilincselte, elmondta a jogait, majd mellém, ültette. A következő, aki megbilincselve az autóban kötött ki az Louis volt, mégpedig azért mert veszekedett a rendőrökkel és hátráltatta a munkájukat.

Mi lesz velünk? Mi lesz a bandával? Egy ilyen balhét a mi hírnevünk sem bír el. Vége van mindennek. Nem lesz több koncert…

22. Felvételi

Itt is lenne a következő rész! Remélem tetszeni fog. :) Köszönöm a kommenteket az előzőhöz!!! :) Az új szereplők képeit felteszem a szereplők közé. Jó olvasást!

Rengetegen voltak az aulában. Volt, aki ujját tördelve várakozott, voltak, akik bemelegítettek, nyújtottak és voltak, akik ismerkedtek. Azt hiszem én, maradok a nyújtásnál. Elindultam a terem egy olyan részére, ahol a nélkül tudok nyújtani, hogy valakinek nekiütköznék. Menet közben néhányan elég feltűnően bámultak. Az egyik ilyen lány egyszer csak felkiáltott.

-         Jajj Istenem, tudom már honnan vagy ilyen ismerős! Te vagy Niall Horan húga – egyszerre vagy tíz-tizenöt ember rohamozott meg és halmozott el kérdéseivel.

-         Megadod a telefonszámukat? Mondod nekik, hogy kövessenek be twitteren? Bemutatsz nekik? Milyen velük élni? – jött mindenhonnan a sok kérdés és én nem tudtam, mit tegyek.

-         Chelsea, tényleg te vagy az? – kiáltott fel egy számomra teljesen ismeretlen fiú meglepetten és átfurakodott az embereken – olyan rég találkoztunk. Mesélj, mi van veled!? – meg fogta a kezem és húzni kezdett, el a többiektől.

-         Köszi, hogy segítettél – mondtam mikor pár méterrel arrébb kerültünk a fiúk rajongóitól.

-         Egyébként Jason vagyok – mutatkozott be.

-         Én pedig Chelsea – mosolyogtam rá.

-         Mióta táncolsz? – kérdezte s közben leült az egyik szabad székre.

-         8 éves koromban volt az első balett órám. 12 éves koromban pedig áttértem hiphop-ra – leültem mellé és felé fordultam - Te? Mikor kezdted?

-         Én 10 éves korom óta és szinte mindenféle táncot – mondta.

-         Mennyire tartod esélyesnek, hogy a 267 felvételiző közül benne leszel abban az 50-ben, akit felvesznek? – erre tényleg kíváncsi vagyok, mert én szinte esélytelennek látom, hogy engem ide felvegyenek.

-         Ez attól függ milyen feladatot, adnak nekünk. Úgy értem a hajlékonyságot és a rögtönzést biztos meg fogják nézni, de azt mondták az idejárók, hogy utolsónak mindig van egy nehéz feladat – hát ez cseppet sem bíztató számomra.

-         Huhh… sikerült! Időben ideértem! – szólalt meg mögöttem egy lány.

-         Már azt hittem kihagyod a felvételit – állt fel Jason és megölelte őt – Chelsea, ő itt Meredith. Meredith, ő Chelsea – mutatott be minket egymásnak.

-         Honnan ismeritek egymást? – kérdeztem.

-         Középsuliban osztálytársak voltunk – válaszolt mosolyogva Meredith.

Hárman folytattuk a beszélgetést. Szerencsére sikerült elterelni a figyelmem a félelmeimről, egészen addig, míg meg nem jelent egy férfi a teremben, aki felosztott minket három csoportra. Sajnos mind a hárman másik csoportba kerültünk. Mind a három csoportot másik terembe vezették. Először a hajlékonyságunkat nézték meg. Adtak tíz percet, hogy bemelegítsünk és nyújtsunk majd kezdetét, vette a megmérettetés. Először egy egyszerű spárgával kezdtünk aztán egyre nehezebb dolgokat csináltunk fél órán keresztül. Mire letelt a fél óra, már négy embernek mondtak viszlát-ot, tehát elutasították a felvételijét. Kicsit megrémisztett ez a dolog, de örültem is, mert így kevesebb vetélytárs maradt.

A következő feladat a rögtönzés. Mind a három csoportot bevezették az előadó terembe és leültették a nézőtérre. Nem értem akkor minek választottak szét minket, ha most meg megint egyben vagyunk, de mindegy.

-         Aki hallja a nevét az feljön a színpadra, berakunk egy zenét és fél perce lesz bizonyítani – ismertette velünk a menetet leendő tanárunk – érthető mi a feladat? – erre mindenki mondott egy igent és már kezdték is.

Jason-vel és Meredith-vel egymás mellé ültünk le és próbáltunk nem a színpadra nézni, nehogy elbizonytalanodjunk. Hármasunk közül először Jason-t szólították.

-         Jézusom, te meg miért vagy kék? – kérdezte Meredith amikor észrevette kékségem. Kínomban felnevettem, pedig már azt hittem, hogy megúsztam és senki, sem fogja észrevenni.

-         Hát bátyám egyik barátjával szivattuk egymást és ez lett belőle. Hidd el nekem tegnap mielőtt majdnem négy órát a fürdőben töltöttem sokkal rosszabb volt – mosolyogtam rá.

-         Na, és van barátod? – kíváncsiskodott.

-         Nem rég lett vége egy majd’ két éves kapcsolatomnak – válaszoltam a valósághoz hűen – Neked?

-         Nekem van barátom és Mason-nek hívják – mondta s közben elkezdődött Jason tánca.

Befejeztük a beszélgetést és csak a táncra koncentráltunk. Iszonyat jól táncol. Biztos vagyok benne, hogy ő benne lesz a között az 50 ember között, akit felvesznek. Mikor lejött a színpadról és visszajött hozzánk, gratuláltunk neki. Negyed órával később Meredith is sorra került. Ő is eszméletlen jó táncos. Látszik rajta, hogy már kiskora óta táncol és, hogy imádja.

Jó pár eszméletlenül jó és néhány katasztrofális tánc után végre én nevem hangzik el. Remegő lábakkal indulok a színpadra. Most már nincs visszaút, nem futamodhatok meg. Felmentem a lépcsőn és a színpad közepére álltam. Pár másodperc múlva meghallottam a zenét. (Chelsea tánca)

Nehezen tudtam rávenni magam, hogy megmozdulja, de miután sikerült már csak egymás után jöttek a lépések. Nem gondolkoztam, csak hagytam, hogy a zene átjárjon. A fél perc gyorsan letelt és én már csak azt vettem észre, hogy éppen lefelé tartok a színpadról.

A táncom után már sokkal nyugodtabb voltam. Felszabadultan beszélgettünk mindenről, ami csak az eszünkbe jutott. De hát ugye egyszer minden jónak vége szakad, és ez most sincs másképp. Bejelentették, hogy kapunk egy óra ebédszünetet és utána jön a harmadik egyben utolsó és legnehezebb feladat, amit nem áll módjukban előre elárulni, hogy mi az.

Hármasban elmentünk ebédelni és végig azt találgattuk, hogy mit kell majd csinálnunk. Nem jutottunk túl sokra. Félve mentünk vissza mikor az egy órából már csak tíz perc volt hátra. Mindenki arcán lehetett látni a kíváncsiság és a feszültség egyvelegét. Senki sem tudta mi is vár ránk valójában. Mikor aztán letelt az egy óra szünet, ismét három csoportra kellett oszlanunk, ugyan úgy, mint az első feladatnál. Minden csoportot másik terembe vezettek.

-         Fél óra alatt meg kell tanulnotok a koreográfiát, amit mutatok nektek és aztán bekötött szemmel, hibátlanul kell előadnotok ugyan azok a tanárok előtt, ahol nemrég még szólóztatok. A zenék össze vannak vágva, tehát váltják majd egymást – mondta a nő, aki velünk volt.

Ez a feladat mindenkit megrémített. A tanulás magában nem is lenne nehéz, hiszen fél óra alatt be lehet tanulni egy koreográfiát, de nem fog olyan jól menni, hogy bekötött szemmel tudjuk. Így esélyünk sincs, hogy nézzük a másikat, ha elfelejtjük milyen lépés, jön.

Hamar belekezdtünk a tanulásba és mindenki feszült figyelemmel kísérte végig a tanár mozdulatait, majd ismételte meg utána. Ahogy az idő telt, úgy lett mindenki egyre feszültebb. Volt, aki könnyekkel küzdve próbálta megjegyezni a lépéseket, és amikor elrontotta sírva fakadt. Mikor aztán végleg letelt a fél óra áttereltek minket az előadóterembe. A másik két csoport már ott volt. Először az a csoport kezdett, amelyikben Meredith van. Ők egy balett táncot adtak elő. Voltak, akik elestek egy-egy ugrás után, nekimentek a másiknak vagy csak simán elrontottak egy lépést, mert nem tudták mi a következő. Meredith sem volt kivétel ez alól. Egyetlen egy ember sem volt, aki ne rontotta volna el legalább egyszer és ez megnyugtatott. Utánuk jött az a csoport, amelyben Jason van. Különböző páros táncokat adtak elő. Itt sem volt hiány hibákból. Egyik fiú még el is ejtette partnerét az egyik emelésnél. Szerencsére semmi baja nem lett a lánynak. Utánuk jött az a csoport, amiben én vagyok. Iszonyatosan rettegtem mikor elindultunk a színpad felé. Nyugi, nyugi, nyugi… Nem baj, ha elrontom egyszer vagy kétszer. Eddig senki sem csinálta meg hibátlanul, nekem sem kell. Minden rendben lesz. Mielőtt a lépcsőn felmentünk volna, mindenki kezébe adtak egy szemkötőt. A színpadon mindenki a lehető leghátrább húzódott, hogy az elsősorban lévők – amibe én is beletartoztam – le ne essenek róla. Megvárták, míg beállunk oda ahova kellett és bekötöttük a szemünket, majd indították a zenét. (A csoport tánca )

 Elkezdtem a betanult koreográfiát. Egész jól ment, amikor éreztem, hogy valakivel összeütközöm. Szerencsére egyikünk sem esett el – legalább is nem hallottam, hogy elesett – így folytathattuk tovább. Egyszer elfelejtettem, hogy milyen lépéssorozat jön, ezért rögtönöztem addig, amíg nem tudtam újra bekapcsolódni az eredeti koreográfiát. Aztán a vége felé majdnem elestem, nem sokon múlott. Mikor a zene elhallgatott levettem a szemkötőt és lementem a színpadról.

Elrontottam. Most már biztos, hogy nem vesznek fel. Ha csak az a két hibám lett volna, hogy nekimentem a mellettem lévőnek és, hogy majdnem elestem akkor még lett volna esélyem, de így, hogy egy egész lépéssorozatot elfelejtettem, esélyem sincs. Mindenki leült a nézőtérre és várta, hogy mi lesz most. A nő aki csapatokba osztott minket felment a színpadra és beszélni kezdett.

-         Nagyon jól teljesítettetek. Mint tudjátok csak 50 ember, lehet közületek ezen iskola diákja. Hogy kik is nyertek felvételt ide azt csak jövő héten tudjátok meg. Mindenkinek küldünk majd egy levelet postán, hogy felvettük-e vagy sem. Véget ért a felvételi, köszönjük, hogy eljöttetek – köszönt el majd lejött a színpadról.

Mindenki szedelőzködni kezdett, majd lassan ürülni kezdett a terem. Jason-vel és Meredith-vel telefonszámot cseréltünk majd elköszöntünk egymástól. A táskám mélyén turkáltam a telefonomat keresve mikor megszólított valaki…

Sziasztok!

Nos, kedves olvasóim, most nem résszel jövök nektek. Egy barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy írunk közösen egy történetet. Nem lesz hosszú, csak 13 részből fog állni. Ez egy horror történet lesz és nem fanfiction. Ha van kedvetek nézzetek be! :) http://bloodymoonlight29.blogspot.hu/

21. Reggel

Először is azt szeretném elmondani, hogy ebben a részben segített nekem MissLocsiFecsi, mégpedig azzal, hogy egy nagyon jó ötletet adott nekem. Ez úton is szeretném neki megköszönni!!! :) Köszönöm a rengeteg kommentet, nagyon jól esik, hogy írtok nekem!!! :) Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!! 

 

Ez biztos, hogy Zayn műve. Kinyírom, megfojtom! Hogy mert bemenni a szobámba, kutakodni és még el is lopni a saját szivatós cuccomat? Igen, mivel ez az én kellékeim egyike. Hogy fogom ezt lemosni magamról? Így csak nem mehetek el a felvételire. Elzártam a vizet és a törölközőért nyúltam. Gyorsan megtörölköztem, és fel vettem VOLNA a ruháimat, de nem voltak ott. Pedig úgy emlékeztem, hoztam be magammal. Kimentem a szobámba onnan pedig a gardróbba, de egyetlen egy ruha sem volt ott.

-         Zayn! Csak kerülj a szemem elé, és esküszöm, kicsinállak! – kiabáltam miközben a nappali felé vettem az irányt egy szál, törölközőben.

Mindenki ott ült és mikor megláttak kitört belőlük a nevetés. Megértem őket mivel, ha nem én lennék az áldozat, akkor én is röhögnék. Úgy nézhetek ki, mint az Avatar-ban azok a kék lények.

-         Tudod most teljes mértékben, úgy nézel ki, mint törpilla – viccelődött Louis, de erre most nem voltam vevő. Mit fogok csinálni holnapig, hogy lejöjjön?

-         Oké, értem én! Bosszút akartál állni. Nincs ezzel bajom, mert jogos, de az, hogy bemész a szobámba, kutakodsz majd a saját tulajdonomat, elsajátítod, és azt használod fel, na az már nem indokolt dolog. A ruhákat még megbocsátanám, de ezt? És gondoltál arra, hogy mivel fogom én ezt leszedni magamról? Hogy-hogy megyek így el a felvételire? – üvöltöttem, mint egy elmebeteg vadállat. Mindenki abbahagyta a röhögést, és ijedten néztek rám.

-         Én… nem… vagy is… nem – dadogott össze-vissza Zayn. Talán jobb lesz, ha visszaveszek magamból mielőtt még hisztérikus libának, titulálnak. Vettem egy hatalmas levegőt nyugtatásképp, majd kifújtam azt és újra megszólaltam.

-         Tudod mit? Hagyjuk! Megérdemeltem és most már kvittek vagyunk – ez volt a végszavam.

Felmentem az emeletre, egyenesen be a szobámba. Az ágyamról kezembe vettem a párnát, az arcomhoz nyomtam és belesikítottam. Meg kell mondanom ez most nagyon jól esett. Le is nyugodtam valamelyest. Akkor most jön az a rész, amikor lesikálom magamról a kék színt. Visszadobtam az ágyra a párnát, bementem a fürdőbe és ezúttal a kádat vettem célba. Majdnem teleengedtem és mindenféle tusfürdőt és egyéb dolgokat tettem bele. Belemásztam a kádba, és őrült módjára kezdtem sikálni magam.

**

Már a víz is kihűlt lassan, de még mindig látszott rajtam, hogy valami nem stimmel a színemmel, és ha ez még nem elég, vörös is lett néhol a bőröm a sok dörzsöléstől. Leginkább a végtagjaimról és a nyakamról próbáltam eltűntetni mivel az látszik ki a ruha alól. Még szerencse, hogy az arcomat nem a tusfürdővel szoktam mosni.

**

Na jó, én feladom. Nem érdekel. Majd azt mondom, hogy a fényviszonyok miatt látszok kicsit furcsa színűnek. Ha pedig a szabadban leszünk, akkor buktam, ennyi.

Kimásztam a kádból, megtörölköztem és visszamentem a szobámba. Az óra szerint csupán csak három órát és negyvenegy percet voltam a fürdőben. Nézzük a jó oldalát a dolgoknak, legalább nem unatkoztam. Igaz inkább unatkoztam volna a tévé előtt ülve, mint, hogy ezt csináljam.

A gardróbból motoszkálást hallottam ezért odamentem és óvatosan kinyitottam. Zayn volt bent és a ruháimat tette vissza a helyére. Megköszörültem a torkom mire felém kapta a fejét.

-         Elég lett volna, ha az ágyamra ledobálod őket – törtem meg a beálló csendet.

-         Sajnálom. A kékre festés tényleg nem volt a legjobb ötlet – kért bocsánatot.

-         Igazából ez egy elég jó kis szivatás, csak legközelebb az ilyeneket olyankorra tervezd, amikor nem kell kimozdulnom a házból - mosolyogtam rá.

-         Akkor… szent a béke és tűzszünetet kötünk? – kérdezte.

-         Igen. Ezennel hivatalosan is vége a bosszúhadjáratoknak – mikor kimondtam odajött hozzám és megölelt. Kicsit kellemetlen volt egy szál, törölközőben ölelgetni őt meg úgy egyáltalán előtte lenni egy szál semmiben – azt hiszem én, most inkább felöltözök – húzódtam el tőle.

**

Reggel arra ébredtem, hogy fázok és az ágyam helyett valami hideg, és kemény dolgon fekszem. Felültem és körülnéztem. Az erkélyen vagyok. Tehát alva jártam. Pedig azt hittem már leszoktam eme szokásomról. Megindultam az egyik ajtó felé és be akartam menni, de be volt zárva. Oké, akkor a másikon jöttem ki. Odamentem hát a másikhoz is csakhogy azt sem lehetett kinyitni. Valószínűleg a huzat becsapta az ajtót és most kint rekedtem. Kit keltsek fel? Harry-t vagy Zayn-t? Bár ha igaz, hogy Harry meztelenül alszik, akkor jobban járok Zayn-vel. Egyébként ez így nagyon nem biztonságos. Úgy értem, csak egy elszántabb paparazzó kell, és mindent lát az erkélyről. Na, de ez maradjon az ő problémájuk, ha esetleg bekövetkezik.

Kopogni kezdtem az üvegajtón. Mocorogni kezdett az ágyban, de különösebben nem izgatta, hogy mi lehet a zajforrás. Erőteljesebben kezdtem dörömbölni mire végre felém fordult. Arcán értetlenség suhant át majd nevetésbe kezdett. Hát… kösz. Ezzel tényleg sokat segített most rajtam. Karjaimat mellkasom előtt összefontam és dühös tekintettel meredtem rá. Mikor végre befejezte a röhögést odajött az ajtóshoz és megállt előtte. Oh Istenem… az a felsőtest. Vaj milyen lehet megérinteni? Vagy is… hülye vagyok, mikre gondolok én? Koncentrálj!

-         Nyisd már ki, mire vársz még? – kérdeztem.

-         Jelszó? – ezt most komolyan mondja?

-         Na ne szivass! – rivalltam rá - Honnan tudjam? – kérdeztem, mikor láttam, hogy nem fog megmozdulni.

-         Nem nehéz kitalálni, gondolkozz egy kicsit – mondta vigyorogva.

-         Muszáj ezt pont most? – bólintott – Kérlek, nem lehetne ezt máskor eljátszani?

-         Olyan nehéz volt kimondani, hogy kérlek? – nyitotta ki az ajtót.

Erre nem mondtam semmit csak kimentem a szobájából. De az ég is ellenem, van, mert akkorát estem, hogy szerintem a hangja felébresztett mindenkit. Zayn kijött a folyosóra, és amikor meglátott a földön fekve, ismét röhögni kezdett.

-         Csak nem elestél? – kérdezte a nyilvánvaló tényt.

-         Nem, csak megnéztem, hogy működik-e a gravitáció – gúnyolódtam. Odajött hozzám és a kezét nyújtotta, mikor meg fogtam segített lábra állni.

-         Egyébként, hogy kerültél az erkélyre – kérdezte még mindig a kezemet fogva.

-         Alva jártam – adtam meg kérdésére a választ. Már éppen szólásra nyitotta a száját, de valaki megelőzte.

-         Mi folyik itt? – jött ki Harry a szobájából szemét dörzsölve.

-         Semmi – mondtam s közben kirántottam kezem Zayn-éből – csak elestem. De most megyek is öltözni, nehogy elkéssek.

Hátat fordítottam nekik és bementem a szobámba. Bementem a gardróbba és egy olyan összeállítást kerestem, ami nem korlátoz majd a mozgásban. Végül pár perc keresgélés után egy fehér és egy fekete atléta mellett döntöttem, egy farmer rövidnadrággal meg egy fehér cipővel.

Felvettem a ruhákat, majd a fürdőszobába mentem és fogat mostam. Mikor ezzel végeztem, kerestem egy táskát és bele tettem az irataim, a telefonom, pénzt, 1-2 hajgumit. Lementem kezemben a cipőmmel. Az ajtónál megálltam és felvettem.

-         Indulok – szóltam oda a nappaliban ülőknek.

-         Mikor végzel és mivel mész? – kérdezte Niall.

-         Nem tudom, mikor végzek és metróval – válaszoltam.

-         Majd én elviszlek, úgy is van pár elintézni valóm – ajánlotta Zayn miközben a lépcsőn jött lefelé.

-         Rendben, de légyszi gyorsan készülj el, mert nem akarok elkésni – kértem.

-         Már kész vagyok, mehetünk – mondta.

-         Sok szerencsét – ölelt meg bátyám.

-         Köszi, szükségem lesz rá – adtam arcára egy puszit, majd elhúzódtam tőle és mentünk is.

Az út nem volt túl hosszú, csak húsz perces. Ahogy egyre közeledtünk úgy nőtt bennem az izgalom és a félelem. Félek, hogy kevés vagyok egy ilyen iskolához. Mikor Zayn leparkolt már ott tartottam, hogy rosszul is vagyok, és nem akarok bemenni. Kezem-lábam remegett.

-         Izgulsz? – kérdezte Zayn mire, rákaptam a tekintetem – bocs, hülye kérdés volt. Inkább úgy kérdezem: mennyire izgulsz? – felemeltem a kezem és mutattam, hogy mennyire remeg – mitől félsz ennyire?

-         A visszautasítástól, attól, hogy nem vagyok elég jó, hogy mindenki jobb lesz nálam, hogy elbénázom, és mindenki kinevet – soroltam fel félelmeim – nem fog ez nekem menni.

-         Ilyenekre ne is gondolj. Tudod az x-factor válogatásán én is ennyire féltem, de megpróbáltam csak az éneklésre koncentrálni és arra, hogy élvezzem, amit csinálok. Tehát próbáld elfelejteni azt, hogy mi a tétje a mai teljesítményednek és csak élvezd a dolgot – öntött belém lelket. Azt hiszem igaza, van. Meg kell próbálnom élvezni és nem rágörcsölni erre az egész felvételire.

-         Köszönöm – hálálkodtam s közben megöleltem.

-         Ugyan, nincs mit. Majd telefonálj, ha végeztél és jövök érted – húzódott el.

-         Rendben és köszi a fuvart is – adtam arcára egy puszit majd kiszálltam.

Megvártam, míg elhajt majd a bejárat felé vettem az irányt. Vettem egy mély levegőt és beléptem az épületbe…