37. Rájöttem, ki tette tönkre az életemet

Halihó, olvasók! :) Íme itt is a 37. rész. Remélem tetszeni fog nektek. :) Köszönöm a kommenteket az előzőhöz és a szavazatokat is! További szép napot nektek. Jó olvasást! xx

Chelsea szemszöge

Nem tudom már, hogy mióta vettem be a gyógyszereket, de lassan a hatása alá kerültem. Először csak elgyengültem és remegett a testem, aztán már olyan volt, mint ha a kezeim nem is a sajátjaim lennének. Mint, ha csak odavarrtak volna a vállamhoz két húsdarabot. A lábaimat is egyre nehezebb feladatnak tűnt megmozdítani. Pár perc elteltével már nem is ment a végtagjaim mozgatása. Olyan voltam, mint aki lebénult. Nem voltam már képes semmire. A gondolataim is egyre lassabb áramlásban haladtak. Egyre nehezebben ment felfognom a körülöttem zajló dolgokat. A szemhéjaim elnehezültek és a levegőt is nehezebben vettem. Tudatom peremén még hallottam, hogy csörögni kezd a telefonom, de aztán megszűnt számomra a külvilág és én örömmel vártam a megváltó halált. A sötétség magával ragadott és végre minden fájdalmam megszűnt.

Niall szemszöge

-         …ugyan is pár nappal az után, hogy bántalmaztam magam, készült egy rossz pillanatban elkapott kép rólam, amin éppen felhúzódott a pulóverem ujja és mivel már levettem kezemről a kötést, ezrét a hegek is ott voltak a csuklómon. Minden szennylapban az szerepelt, hogy megpróbáltam megölni magam, hogy depressziós vagyok és komoly orvosi segítségre van szükségem. Ezek után még több utálkozó levelet kaptam a különböző közösségi oldalakon keresztül. Olyanok voltak benne, hogy sajnálják, hogy nem sikerült megölnöm magam, de ne adjam fel, próbálkozzak, hátha összejön és, hogy szívből örülnek a szenvedésemnek – arcáról letörölt egy árulkodó könnycseppet és folytatta – ettől kezdve minden éjszaka rémálmok gyötörtek. Olyan lettem a kialvatlanság miatt, mint egy élőhalott. Akik eddig kicsit is kedveltek, most megutáltak és lenézően néztek rám akárhányszor csak elmentem mellettük az utcán vagy az iskolában. Egyedül csak Jason és Meredith voltak mellettem és Apa. Az iskolában, mikor elmentem egy baráti társaság mellett, ők nevetve imitálták amint éppen felvágják az ereiket. Mindegy egyes ilyen alkalommal meghalt belőlem egy kis darab és egyre közelebb sodort ahhoz, hogy újra megtegyem. Még is a legjobban az fájt, hogy tévedtem. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy attól függetlenül, hogy Niall haragszik rám, még szeret. Biztos voltam benne, hogy látott legalább egy cikket rólam, amiben benne volt az, hogy vagdosom magam, még sem hívott egyetlen egyszer sem, hogy élek-e még vagy meghaltam-e már… Én tényleg azt hittem, hogy a megvetésen kívül érez irántam legalább szánalmat, ha mást nem is, hiszen a húga lennék vagy mi. De ne értsen félre senki, én nem hibázattam őt egy pillanatig sem. Megértem, hogy megutált, amiért csak úgy otthagytam őt – a torkomban lévő gombóc egyre csak nőtt és még több könnycsepp folyt végig arcomon. Azt hiszi, nem érdekel, hogy mi történik vele. Aki felvette a telefont, mikor felhívtam őt, hazudott és neki sem mondta meg, hogy kerestem – ez után jött a következő hidegzuhany. Egy nap behívtak az igazgatóiba. Ki akartak rúgni az iskolából, azt mondták félnek, hogy magammal rántom a diákokat, hogy rossz hatással vagyok rájuk. Nem tudtam elhinni, hogy mind ez velem történik. Elvesztettem a szerelmemet, a bátyámat és három nagyon jó barátomat és most még ki is rúgnak abból az iskolából, ami évek óta az álmom volt? Tényleg mindent ilyen könnyen tönkretesz egy fénykép, ami akár szerkesztett is lehetne?- igen, a válasz sajnos igen – Térden állva könyörögtem, hogy ne rúgjanak ki, megesküdtem, hogy soha többet nem teszek magammal ilyet és, ha kell, akkor még azokkal sem barátkozom, akik eddig mellettem álltak, hogy nehogy megrontsam őket. Hosszas könyörgés után belement az igazgató, hogy maradjak az iskola tanulója. Lassan egy hónap után ez volt az első örömöm. Azt hittem, hogy túl vagyok a mélyponton, innentől már minden csak jobb lesz, de tévedtem. Másnap, szeptember 13,-án, az iskola előtt vártak rám. Sokan voltak, legalább 15-en, ha nem többen. Gúnyosan mosolyogtak rám és fájó dolgokat kiabáltak nekem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket, de utánam jöttek és kövekkel kezdtek dobálni. Nagyon fájt és többször is eltalálták a fejem. Az egyik ilyen után a földre estem. Kinevettek és nekik ez nem volt elég, nem volt elég, hogy a földön vagyok. Belém rúgtak. Addig rugdostak, amíg már arra sem futotta tőlem, hogy fájdalmamban felnyögjek. Röhögcsélve hagytak egyedül az utca közepén. Miután összekapartam magam a járdáról, hazamentem és egyből a fürdőszoba felé vettem az irányt. Kerestem egy pengét és a csuklómhoz emeltem. Már majdnem megtettem, de valami megállított.  Nem tudtam megtenni. Tudtam, ha megteszem, akkor engem kirúgnak az iskolából és elveszítem az utolsó olyan dolgot, amiben még örömömet lelem. Zokogva csúsztam végig a falon. Fél órával később felhívtam Niall-t. Reménykedtem benne, hogy ezúttal felveszi, de nem így lett. Ez volt az utolsó próbálkozásom, többet nem kerestem, nem akartam belerondítani az életébe – hatalmas bűntudatom támadt, amiért nem voltam ott, amikor szüksége lett volna rám, amiért inkább a születésnapomat ünnepeltem ahelyett, hogy segítettem volna neki – ez után a nap után még zárkózottabb lettem, ha ez lehetséges. Gyűlöltem mindent és mindenkit. Aludni még mindig nem tudtam rémálmok nélkül. Minden éjszaka sírva ébredtem. Enni sem bírtam, egyszerűen nem bírtam letuszkolni semmit a torkomon a vízen kívül. Hamarosan csont és bőr lettem, úgy néztem ki, mint egy anorexiás. Apa próbált segíteni nekem, ki akart venni az iskolából, de nem engedtem. Nem adhattam fel az álmaimat ilyen apróságok miatt, nem igaz? Még a végén azt hinnék sikerült végeznem magammal. Ezt az örömöt pedig nem voltam hajlandó megadni nekik. Szánalmas, nem igaz? – mosolyodott el boldognak nem nevezhető módon - Nemsokára megterhelő lett számomra a mindennapos táncórák tömkelege. Egyik órán, kb. egy héttel ezelőtt, a lábaim nem bírták tovább, felmondták a szolgálatot. Összeestem. A tanár mentőt hívott a többiek, meg gondolom, csak vigyorogva várták mikor halok már meg. A kórházban tértem magamhoz. Minden tagom fájt és nehéz volt még megmozdulnom is, teljesen elgyengültem. A karomból infúzió lógott. Nem akartam ott maradni, úgy gondoltam nincs szükségem orvosi beavatkozásra. Kitéptem a karomból az infúziót és fel akartam állni, de nem ment. A földre zuhantam és kezem hatalmasat reccsent, eltört. Óráknak tűnő percek múlva talált rám egy nővér. Visszasegített az ágyra és bealtatózott. Mikor ismét felébredtem, már be volt gipszelve a kezem és Meredith ott ült az ágyam mellett – csalódottsággal vegyes gyűlölettel ejtette ki legjobb barátnője nevét – Veszekedett velem és elhordott minden hülye, idióta szánalmas embernek. Azt mondta őrült vagyok, mert ezt teszem magammal. Nem értette meg, hogy nem jókedvemből teszem. Meg sem fordult a fejében, hogy én is azt szeretném, ha jól lennék, vagy legalábbis ennél jobban. Azt mondta inkább örülnöm kéne, hogy a fenyegetőm elválasztott Zayn-től, mert úgy is csak összetörte volna a szívem előbb vagy utóbb. Erre a mondatára megdermedtem, nem akartam elhinni, hogy tényleg azt mondta, amit hallottam. Ekkor eszembe jutott a telefonban hallott hang, a fenyegetőm hangja. Tudtam, hogy ismerem, csak azt nem, hogy honnan. De a mondata felnyitotta a szemeim, rájöttem ki volt az. Már tudtam, hogy ki miatt veszítettem el az egyik bátyámat és azt a fiút, akit mindenkinél jobban szerettem és szeretek. Meredith bűnbánó arccal vizslatott és győzködni kezdett, hogy csak azért vágta ezeket a dolgokat a fejemhez, mert dühös, hogy ezt teszem magammal. Nem is sejtette, hogy azért lettem olyan, mint egy szobor, mert rájöttem ki tette tönkre az életemet…

ui: Szerintetek ki volt a fenyegető? :)