39. The End

Sziasztok, drága olvasók!! 

Hát eljött ez a nap is, mikor befejezem a blogot...

Előre is bocsánat a végéért, soha sem voltam jó a befejezésekben, azt hiszem az iskolai fogalmazásaimban is mindig azok sikerültek a legrosszabbra.

Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastátok a blogot és mindig írtatok nekem kommentet, amik mindig nagyon jól estek és ezek bátorítottak mindig egy újabb rész megírására! 

Köszönöm a több mint 16.000. oldalmegjelenítést is és a 30 rendszeres olvasót. El sem tudjátok képzelni mennyit jelentenek nekem ezek a dolgok!

Tudom, hogy nem igazságos dolog kiemelni egy személyt a többiek közül, de szeretném külön is megköszönni MissLocsiFecsi-nek, hogy mindig írt és mindig számíthattam rá, ha segítségre volt szükségem, mert elakadtam vagy nem találtam megfelelő képet! 

Köszönöm Nektek!!

Chelsea szemszöge

Hatalmas csend. Ez tűnt fel először majd a sötétség, amely mindent ellepett. Hiába forgattam a fejem és meresztettem a szemem, hogy keressek egy halvány derengést, egy fényfoszlányt, nem láttam semmit. Felálltam és kezemet magam elé tartva, hogy semmibe se ütközzek bele, elindultam valamerre. Bár nem láttam, még is úgy éreztem, mintha semmit sem haladtam volna, holott a lábai mozogtak. Futni kezdtem, de még mindig ugyan az az érzés kerített hatalmába. Feladtam, nem próbáltam meg elmenekülni a sötétség birodalmából. Leültem a földre. A csend, ami körülvett engem, megnyugtatott és biztonságérzetet nyújtott. Már el sem akartam menni onnan. Örültem, hogy végre békés minden. Itt nem kívánja senki a halálomat, nem érzem azt a lelki és fizikai fájdalmat, amit eddig. Végre minden a helyére került és én most már jól leszek. Amíg itt maradok, addig senki sem bánthat.

Nem tudom mennyi idő telhetett el mióta itt találtam magam. Talán percek, talán órák vagy esetleg napok. Ki tudja? Itt nincsenek percek, órák és napok. Itt csak a most van. Itt nem létezik olyan, hogy idő. Talán már hónapok óta meg kellett volna tennem, akkor nem kellett volna ennyit szenvednem. Ráadásul nem csak én jártam volna vele jobban, hanem mindenki más is. Apa nem szenvedett volna azért, mert minden nap összetörten kellett látnia, a gyűlölködők is örültek volna, hogy végre meghaltam és Jason-nek több ideje lett volna, ha nem mindig engem pátyolgat. Gondolataim folyamán egy halvány hangfoszlány tört át, mely megtörte a békés csendet.

-         Visszatért – kiabálta egy ismeretlen férfihang, majd ismét elcsendesedett minden és én visszamerülhettem gondolataimba.

Meredith szemszöge

Sikerült visszahozni. Életben van. El sem tudnám mondani mekkora megkönnyebbülés, hogy sikerült újraéleszteni. Nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy miattam meghalt a legjobb barátnőm. Vagy is már nem az. Nem érdemlem meg még azt sem, hogy az ismerősének nevezzem magam. Hogy lehettem ekkora hülye? Miért kell nekem mindig mindenbe beleavatkozni? Még akkor is, ha csak jót akartam. Meg szokhattam volna már, hogy nekem soha semmi sem sül el jól. Meg kéne már tanulnom, befogni a számat és leállítani magam. Ha ez így megy tovább, akkor ön és közveszélyesnek nyilváníttathatom magam.  

Mikor beértünk a kórházba, a bejáratnál már orvosok vártak. Mihelyst kinyílt a kocsi ajtaja, gyorsan kiemelték Chelsea-t a hordággyal és már vitték is be. Én azonnal felálltam a helyemről és követtem az orvosokat. Addig mentem utánuk, míg egy nővér meg nem állított és kérte, hogy üljek le a folyosón az egyik székre. Mivel mást nem tehettem, ezért leültem, ahogy mondta. El kellett fogadnom, hogy akár, hogy is szeretnék, nem segíthetek. Chels sorsa az orvosokon múlik.

Niall szemszöge

Hajnali 2:14 volt mikor a repülőgépünk leszállt a kifutópályán. Mihelyst kinyitották az ajtót már futottunk is az előre iderendelt autóhoz. Beszálltunk mind az öten és már száguldottunk is a kórház felé. Szerencsére nem volt messze, ezért 10-15 perc alatt már ott is voltunk. Odamentünk a recepciós pulthoz és sürgetve kérdeztük, hogy hol van Chelsea, mire közölte, hogy átszállították egy másik Londoni kórházba, mert itt nem tudták kellőképp ellátni.

Átmentünk abba a kórházba, amelynek címét lediktálta nekünk.

Zayn szemszöge

Szinte berobbantunk Chels kórtermének ajtaján, mire az ágya mellett ülő lány felkapta a fejét.

-         Hogy van? Mit mondtak az orvosok? Felébredt már? – tette fel a mindenkiben megfogalmazódott kérdéseket Niall a lánynak.

-         Azt mondták az életveszélyen túl van – mondta mire mindenki fellélegzett – de már fel kellett volna ébrednie, nem tudják miért nincs eszméleténél, csak találgatni tudnak. A legvalószínűbb az, hogy nem is akar felébredni – sóhajtott bűntudatosan – Azt mondták hallja, amit mondunk, ezért beszéltem neki, de semmi jele nem volt, hogy tényleg hallana engem.

-         Egyébként ki vagy? – kérdezte Harry.

-         Meredith vagyok – válaszolt, mire bennem felment a pumpa.

-         Még is, hogy merészeled idetolni a képed azok után, amit vele tettél? Van bőr a képedet eljátszani, hogy aggódsz érte!? – mondtam fojtott hangon, miközben egyre közelebb mentem hozzá – Menj el addig, amíg szépen mondom és még egyszer meg ne lássalak a közelében! – mutattam az ajtó felé, mire könnyeit visszafojtva kirohant a szobából.

Nem érdekel mennyire bántottam meg, miatta van itt Chels és miatta szakítottunk. Ha ő nem avatkozott volna be, akkor valószínűleg most boldogan készülnénk együtt a karácsonyra.

Odamentem az ágyához és leültem a székre, ahol eddig Meredith ült. Szörnyű érzés őt így látni. Gépekhez kötve, még a sötétben is feltűnően fehéren és ilyen vékonyan. Olyan, mint ha attól is széttörhetne, hogy hozzáér valaki. De még is magával ragadott egy érzés, meg kellett érintenem, nem bírtam ki. Túl régen láttam őt ahhoz, hogy ne tegyem meg. Óvatosan kezeim közé vettem az övét és megpusziltam kézfejét. Miközben a kezét fogtam, a csuklójánál éreztem néhány kidudorodó vonalat. Az a pár vonal pedig nem más, mint ahol megvágta magát. Ezek örökre ott maradnak majd emlékeztetésül, hogy mit tett magával. Még mindig nem tudom elhinni, hogy megtette…

Azt kívánom, bár ne ilyen körülmények között történt volna meg az újbóli találkozásunk, de még is egy kis örömmel tölt el, hogy végre mellette vagyok és tudom, hogy még mindig szeret és csak hazugság volt, amit, akkor a telefonban mondott nekem. El sem tudom hinni, hogy akkora hülye voltam, hogy azt hittem soha nem is szeretett, hogy csak hazugság volt részéről minden.

Chelsea szemszöge

Próbáltam kitalálni, hol rontottam el az életemet. Sehogy sem tudtam eldönteni a lehetőségek közül, melyik is volt az a döntés, ami idejuttatott. Az, hogy jelentkeztem álmaim iskolájába? Az, hogy eljöttem Niall-höz nyárra? Vagy az, hogy járni kezdtem Zayn-vel? Vagy esetleg valami teljesen más oka van mindennek? Akár, hogy is gondolkozok, soha sem fogok rájönni, melyik miatt ment tönkre az életem. Talán nem is az a lényeg, hogy melyik miatt történt, hanem az, hogy miért? Hiszen az életben minden okkal történik.

-         Chesl, kérlek, ébredj fel. Nem akarunk, nem akarlak elveszíteni! – zökkentett ki gondolatmenetemből egy ismerős hang.

Tudtam, hogy ismerem, de azt nem, hogy honnan és ki ő. Még is hangja nyugtatóbb volt, mint a csend. Olyan volt, mint ha szívem eddig halott lett volna, és most újraéledne.

-         Szeretlek! – mondta ugyan az a hang, mint előbb.

Sírni támadt kedvem. Nem tudom ki ez, de azt tudom, hogy én is szeretem őt. Talán egy angyal. Talán végre meghaltam és eljött értem egy angyal.

-         Chels, ne add fel! Nem teheted ezt velünk. Küzdened kell – mondta kétségbeesetten.

Ekkor emlékek hada rohamozta meg elmémet. Egy fiú képe, aki visz le a lépcsőn a medencéhez, hogy beledobhasson; egy másik, amikor a nevemet kiabálva jön le a lépcsőn, tejszínhabtól fehér hajjal; amikor bevallja, hogy szeret és megcsókol; és még egy, amikor elmondom neki, hogy én is szeretem őt. Már nem kellett gondolkoznom, tudtam, hogy ki ő. Nem egy angyal jött el értem, nem vagyok halott. A felismerés villámcsapásként ért. A távolban megláttam egy halvány fénysugarat, amely egyre nagyobb lett. Nem, nem akarok visszamenni a valóságba. Felálltam és az ellenkező irányba kezdtem futni, de a fény csak közeledett. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam, nem álltam meg, pedig már éreztem, hogy egyre csak lassulok a fáradtságtól. Nem adhatom fel, legalább ezt az egyet nem adhatom fel. Végül utolért a fénysugár és visszatértem a valóságba.

Lassan nyitottam fel szemeimet, majd körülnéztem. Egy kórházi szobában voltam. A szobában félhomály uralkodott. Vagy most megy le-, vagy most kel fel a nap. A szobát néhány gép csipogása és emberek halk szuszogása tölti be. A jobb oldalamon Zayn ül, a kezemet fogva és fejét az ágy szélére hajtva alszik, míg a bal oldalamon ugyan így Niall. Az ággyal szemben egy két személyes kanapén alszik Liam, Harry és Louis a mellette álló fotelben pedig Jason. A látvány megmosolyogtat még is kérdéseket vet fel bennem. Mit keresnek itt? Amit Zayn mondott azt vajon csak álmodtam vagy a valóság volt? Miért vagyok olyan szerencsétlen, hogy még megölni sem bírtam magam?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, mikor magával ragadott az álomvilág.

~o~

-         Ne csináljátok már ezt, gyertek le a büfébe enni valamit. Nem ülhettek itt addig éhesen és szomjasan, amíg fel nem ébred – hallottam meg félálomban Harry hangját.

-         Értsd meg, hogy nem fogom itt hagyni a húgomat – ellenkezett Niall.

-         És én sem fogom itt hagyni a barátnőmet, vagy is… a volt barátnőmet – hallottam meg Zayn hangját is, mire szívem hevesen kezdett verni és az eddig egyenletesen csipogó hang, most felgyorsult.

-         Várjatok – szólalt meg Liam – felgyorsult a szívverése, ébren van!

Mindenki elcsendesedett és magamon éreztem mindannyijuk tekintetét. Azt hiszem itt az ideje, hogy szembenézzek velük.

Lassan nyitottam fel szemeimet a nagy fény miatt. Először csak hunyorogva néztem körbe a körülöttem álló személyeken, majd mikor szemem megszokta a fény, kinyitottam rendesen.

-         Hála az égnek, jól vagy! – támadott le Niall és szorította ki belőlem a levegőt.

-         Niall, tudjuk, hogy a húgod és rég láttad és aggódtál érte, de mi is rég láttuk és aggódtunk érte, szóval engedj oda minket is – szólalt fel egy idő után Louis. Mikor Niall elengedett végre kaptam levegőt, de örömöm nem sokáig tartott, ugyan is sorban jöttek a többiek és megszorongattak én meg csak feküdtem ott, mint egy szobor. Utoljára Zayn maradt. Odajött hozzám, de nem ölelt meg csak nézett.

-         Srácok, kettesben hagynátok minket egy kicsit? – kérdezte a szemembe nézve.

-         Persze – mondta Jason és kitolta a másik négy fiút a szobából.

Miután kimentek, csend telepedett a szobára. Egyikünk sem szólalt meg, csak nézte a másikat. Én arra vártam, hogy mondjon valamit, hiszen ő akart kettesben lenni velem, nem én vele. Ő pedig, tulajdonképpen nem is tudom mire várt.

-         Tudod, mikor a telefonban azt mondtad nekem, hogy nem szeretsz… egy világ dőlt össze bennem – szólalt meg végre – azt hittem végig hazudtál nekem a kapcsolatunk alatt, igaz csak két hétig tartott – mosolyodott el keserűen – próbáltalak elfelejteni, folyton bulizni jártam és ittam, úgy gondoltam ez majd segít. De tévedtem. Nem bírtalak kiverni a fejemből. De mindez még sem fájt annyira, mint az, amikor tegnap végignéztük a többiekkel a videódat. Szörnyű volt látni és hallani a szenvedésed. Soha sem gondoltam volna, hogy ez fog veled történni a rajongóim miatt. Azt hittem te boldogan éled az életed úgy, ahogy azelőtt. Mikor végignéztük a videót, azonnal repülőre szálltunk és iderepültünk. Féltem, hogy sikerült megölnöd magad. Egész úton azért fohászkodtam, hogy legalább még egyszer had mondhassam el neked, hogy mennyire szeretlek és mennyire rossz volt nélküled ez a pár hónap – leült az ágyam melletti székre és kezei közé fogta az enyéimet – Én… ezzel azt akartam mondani, hogy szeretném, ha újrakezdhetnénk, ha adhatnánk még egy esélyt a kapcsolatunknak. Tudom, hogy ez nem megy olyan könnyen és, ha gondolod, kezdhetjük a legelején, csak kérlek, mondj igent – nézett rám kérlelően…

***

1 év. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy minden a régi kerékvágásba rázódjon. Ennyi idő kellet, hogy úgy tudjak emberek közé menni, hogy nem görcsölök azon, mikor szól be valaki valamit.

Miután kiengedtek a kórházból, az iskola igazgatója engedélyezte, hogy továbbra is az iskola tanulója maradjak, azzal a feltétellel, hogy hetente háromszor pszichológushoz járok, addig, míg rendbe nem jövök, és csak akkor kezdhetem el az új tanévet, ha az iskolaév végén mindenből ötösre vizsgázok. Hát ez szerencsére sikerült és a pszichológushoz is rendszeresen jártam így ebben az évben itt az iskolában maradhattam.

Az újságokban kereken 3 hónapig voltam téma, utána már csak elvétve egy-egy újságban szerepeltem. Nehéz volt az a három hónap. Sokszor volt, hogy mikor egyedül voltam, sírva fakadtam és mivel ezt Niall, apa és a többiek tudták, így próbáltak soha sem egyedül hagyni és vigasztalni.

Aztán mikor rájöttek, hogy Zayn és én újra együtt vagyunk, akkor azért írtak rólam. Voltak olyan találgatások, hogy csak azért van velem, mert sajnál vagy azért, mert Niall megkérte, hogy nehogy tegyek magammal valamit. Az ilyen rosszindulatú megjegyzések egészen Július közepéig tartottak, aztán az is elcsendesedett. Azt hiszem, most tartunk ott, hogy már nem kívánja minden második ember a halálomat és az újságokban sem szerepelek minden héten. Az életem végre ismét egyenesbe jött és újra élvezem. Nem érzem azt, hogy mindenki boldog lenne, ha nem élnék.

-         Min gondolkozol ennyire? –ölelt át hátulról Zayn és puszilt bele nyakamba, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam.

-         Csak az elmúlt egy éven – válaszoltam a valósághoz hűen, mire maga felé fordított.

-         Kicsim, tudod, hogy nem szeretem amikor, arra az időre gondolsz, mert olyankor mindig felelevenednek benned az akkori érzéseid. Nem szeretem látni, ahogy szenvedsz. Szeretném, ha mindig boldog lennél – mondta végig a szemembe nézve.

-         Tudom, de nem tehetek róla… - magyaráztam.

-         Mond csak, mondtam már neked, hogy nagyon szeretlek? – kérdezte mosolyogva miközben egyre közelebb hajolt.

-         Azt hiszem említetted már egyszer vagy kétszer – vágtam elgondolkozó fejet.

-         Szóval csak egyszer vagy kétszer? –kérdezett vissza.

-         Most, hogy mondod, szerintem csak egyszer mondtad – mondtam és miközben beszéltem, ajkaim súrolták az övéit.

-         Tudod, a hazugság bűn, ezért most bűnhődnöd kell – suttogta, majd ajkaink végre teljesen összeértek.

Csókja lágy volt és olyan gyengéd, mint ha attól félne, hogy összetörök. Kezeimmel átkulcsoltam nyakát és úgy húztam magamhoz közelebb, majd jobb kezemmel a mindig tökéletesen belőtt hajába túrtam, mire ő kezeivel átölte derekamat. Mikor elváltak ajkaink, homlokát az enyémnek döntve nézett a szemembe.

-         Szeretlek! – mondta, majd mielőtt válaszolhattam volna, újra megcsókolt.


Ui: jövőhét vasárnap nézzetek fel ide, mert várni fog titeket valami... ;)