5. Noah

Ismételten nagyon szépen köszönöm a kommenteket!!! Ez a fejezet most kicsit rövidebb lett mint a többi... de remélem azért ugyan annyira élvezhető lesz! Jó olvasást!

Ja még valami! Ez itt az egyik legjobb barátnőm bloga:  http://veryiloveyou.blogspot.hu/

Érdemes benézni, szerintem nagyon jó! :D

Reggel - mint mindig – korán keltem, már ha nyolc órakor korán van… Óvatosan kimásztam az ágyból, lábujjhegyen az ajtóhoz osontam és lassan kinyitottam azt majd mikor kiértem visszacsuktam. A szobám felé vettem az irányt. Út közben megbotlott a saját lábamban és estem egy hatalmasat. Eléggé megütöttem magam. Gyorsan felugrottam és körbenéztem, hogy nem látta-e valaki. Szerencsémre senki sem ébredt fel ezért tovább mentem a szobámba. Felvettem egy edzőruhát, összefogattam a hajam, egyik zsebembe a telefont és egy kis pénzt, míg a másikba az mp4-esem tettem. Lementem a lépcsőn és az ajtó mellett lévő kisasztalról elvettem az egyik kulcsot. Kimentem a házból, bezártam az ajtót, elindítottam a zenét és már indultam is futni.

Minden reggel szoktam futni. Ezzel tartom magam edzésbe és ennek hála tovább, bírom a táncpróbákat. Már a nyakamon van a felvételi, és nem engedhetem meg magamnak, hogy henyéljek. 267 jelentkezőből csak 50-et vesznek majd fel. Nagy rá az esély, hogy nem leszek a szerencsések között. Július 12-én minden eldől… addig is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy benne legyek abban az 50-ben.

Egyébként, hogy fogok én innen visszatalálni? Még életemben nem voltam Londonban… Hogy lehettem ilyen hülye? Még is, hogy képzeltem, hogy egyedül eljövök? Ha ezt meg tudják biztos ki fognak nevetni. Miért nem hívtam magammal az egyik srácot? Persze utólag már könnyű okosnak lenni… Most már mindegy, még szerencse, hogy hoztam magammal pénzt, majd taxival visszamegyek. Megláttam egy pár akik – csak úgy, mint én – futottak. Úgy gondoltam talán ők tudnak valami jó helyet ahol futni, lehet, ezért követtem őket. Kis idő múlva egy parkban találtam magam.  

Fél órája futhattam a parkban mikor megcsörrent a telefonom. Leállítottam a zenét és gyorsan kikaptam a zsebemből telefonom. Meg sem néztem a kijelzőjét csak felvettem.

- Haló?! – szóltam bele.

- Szia kicsim. Remélem, nem ébresztettelek fel, csak már nagyon hiányzol, és hallani szerettem volna a hangod – hát nem édes tőle? Annyira imádom őt!! És én tegnap még kételkedtem benne, hogy megtenne azért mindent, hogy jól érezzem magam. Szörnyű barátnő vagyok. Meg sem érdemlem őt. Hogy kérdőjelezhettem meg szeretetét? – hahó, itt vagy?

- Jajj, persze, bocsi csak elgondolkoztam. Nem ébresztettél fel, éppen futni vagyok. Te is nagyon hiányzol nekem. Történt otthon valami érdekes tegnap óta? – érdeklődtem.

- Még csak most mentél el, de már most unalmas nélküled minden – válaszolt szomorúan.

- Hidd el nekem is jobb, lenne, ha itt lennél velem, de mint… - mondatomat nem tudtam befejezni, mert valaki elkezdte rángatni rövidnadrágom szárát.

- Néni, kéjem segítsen – mondta sírva egy aranyos kisfiú.

- Jeremy, most leteszem, de később még visszahívlak. Szia, szeretlek, puszi – köszöntem el majd válaszát meg sem várva letettem. Leguggoltam a kisfiúhoz és beszélgetni kezdtem vele – szia, Chelsea vagyok. Mi a baj kicsim?

- Nem találom anyukámat – válaszolt sírva.

- Nyugodj, meg mindjárt megkeressük – vigasztaltam – hogy hívnak? Hány éves vagy? – kérdezősködtem.

- Noah vagyok és 5 éves – válaszolt kicsit már megnyugodva.

- És, hogy néz ki anyukád? – megfogtam a kezét és elindultam vele, hát, ha észreveszi az anyukáját vagy az anyukája őt…

- Magas és rövid, barna haja van – mondta.

Fél órája keressük eredménytelenül szegény kisfiú anyukáját. Már az egész parkot bejártuk. Azt hiszem ideje feladni, jobb lesz, ha inkább a rendőrségre bízom az ügyet. Fogtam egy taxit és a legközelebbi rendőrkapitányság felé vettük az irányt. Noah már teljesen nyugodt, csak nagyon hiányolja szüleit és fáradt a sok séta miatt. Út közben el is aludt és rám dőlt. Mikor megérkeztünk kifizettem az utat és óvatosan kivettem a kocsiból az aranyosan szundikáló kisfiút. Az előtérben volt egy recepciós és a szobából egy folyosó nyílt, ami tele volt ajtókkal, amiken számok voltak. A pult mögött egy 40-es éveit taposó nő ült újságot lapozgatva.

- Jó napot kívánok. Szeretnék bejelenteni egy eltűnést – mondtam.

- 27-es számú ajtó – mondta unottan. Még csak fel sem nézett az újságjáról. Én már rég kirúgtam volna, ha a főnöke helyében lennék, de mint tudjuk, nem vagyok… Elindultam hát megkeresni a számot, amit mondott. Mikor megtaláltam bekopogtam majd benyitottam.

- Jó napot kívánok! Johns biztos vagyok, miben segíthetek? – kérdezte egy kedves idősödő úr és abbahagyta azt, amit éppen csinált.

- Jó napot! Chelsea Horan vagyok ő itt Noah – néztem a karjaimban alvó fiúra – és nem találjuk az anyukáját. Fél órán át, kerestük a parkban, de nem találtuk ezért ide jöttünk – meséltem el a történteket.

- Melyik parkban? – tért ki a részletekre.

- Azt sajnos nem tudom, csak tegnap érkeztem a városba és még soha életemben nem voltam itt – magyarázkodtam.

- Értem. Kérem, várjon egy pillanatot. Megnézem, hogy jelentettek-e be eltűnést – pötyögni kezdett valamit a számítógépén majd pár perc múlva megszólalt – még nincs bejelentve sehol. Lehet, hogy csak délutánra lesz bejelentve, szóval az lenne a legjobb, ha magával tudná vinni. Nem éppen megfelelő hely ez egy kisgyermek számára – tájékoztatott.

- Akkor vigyem haza magammal? – kérdeztem furcsállva. Mi van, ha én egy pszichopata vagyok? Honnan tudja, hogy nem az vagyok? Nem lenne szabad egy vadidegenre bíznia egy gyereket. Bár én mit sem tudok a szabályokról, de ez biztos, hogy törvénybeütköző.

- Igen, de előtte mindenképpen adja meg az adatait és a telefonszámát. Mihelyst megérkezik a bejelentés, hogy eltűnt fel fogom hívni. Ha lehet, akkor legyenek indulásra készen, hogy minél előbb visszakerülhessen a családjához – mondta.

Megadtam az adataimat, a telefonszámom és elmondtam mindent, amit Noah-ról tudok. Mikor ezzel végeztem, fogtam egy taxit és hazamentünk. Mire hazaértünk már Noah is felébredt. Kiszálltunk az autóból, kifizettem a sofőrt és bementünk a házba. Még mindenki aludt. Legalább is abból, hogy senkit nem láttam se a nappaliba, se a konyhába, erre következtettem.

- Éhes vagy? Kérsz valamit enni vagy inni? – kérdeztem, miközben feltérképeztem a hűtőt.

- Igen, kéjek enni is meg inni is – olyan kis aranyos, meg kell zabálni…

- Melegszendvics jó lesz? – nincs valami sok dolog itt. Azt hiszem, meg kell ejtenünk a közeljövőben egy bevásárlást.

- Jó lesz, az a kedvencem – mondta ujjongva.

- Mit kérsz rá? – kipakoltam mindent, amiből választhatott.

- Sajtot – mutatott rá.

- Mást nem kérsz rá? – csak nemet intett a fejével – nem vagy allergiás semmire, ugye? – megint csak nemet intett buksijával – milyen teát kérsz hozzá? – miközben válaszára vártam, keresni kezdtem a filtereket. Természetesen ott találtam meg ahol legutoljára kerestem.

- Mindegyiket szeretem – tanácstalanul néztem rá. Most akkor milyen legyen?

- Jó lesz csipke tea? – vetettem fel mire ő csak lelkesen bólogatott. Megpróbált felmászni a bárszékre de túl alacsony volt ezért nem sikerült neki. Elmosolyodtam majd gyorsan segítségére, siettem. Feltettem a székre és nekiláttam a reggeli elkészítésének. Negyed óra múlva kész is lett minden. Elétettem a melegszendvicset és egy bögre teát. Elég hamar végeztünk a reggelizéssel. Elvettem előle az üres bögrét és beletöltöttem a maradék teát majd elétoltam. Mikor inni kezdett egyszer csak kiejtette a kezéből és a földön kötött ki. A bögre széttört a benne lévő teából pedig mindenhova került. Ijedtében sírni kezdett.

- Ssh… semmi baj, mindjárt feltakarítom – nyugtattam. Felvettem a kezembe és a nappali felé vettem az irányt – gyere, nézzél tv-t, amíg én összeszedem a bögre darabjait – bekapcsoltam a tv-t és a kezébe nyomtam a távirányítót. Elszaladtam egy felmosó rongyért majd visszamentem a konyhába és felszedtem a szilánkokat. Mikor már nem volt ott több, felmostam a csempét és letöröltem a szekrényt, ugyan is, arra is ráfröccsent. Mikor mindennel kész voltam visszamentem a nappaliba ahol érdekes látvány fogadott…