33. Mi az, hogy elment?

Hát ez nem lett se hosszú, se izgalmas. Inkább a tűrhető kategóriába tartozik. Lassan kezd egy szappanoperára hasonlítani...

-         Haló? – szóltam bele bizonytalanul.

-         Szia Chelsea, hogy vagy? – szólt bele egy ismerős hang, de nem ismertem fel.

-         Bocsi, de ki vagy? – kérdeztem.

-         Jajj, milyen udvariatlan is vagyok… Én vagyok az, a legnagyobb rajongód – mondta vidáman.

-         Mit akarsz tőlem? Már megtettem, amit akartál, hagyj békén – miért nem tud végre békén hagyni?

-         Nyugalom, csak azért hívtalak, hogy megmondjam ügyes voltál és leszállok rólad és a családodról. Mostantól nem kell attól tartanod, hogy bajuk esik. Legalább is miattam biztos nem – biztosított.

-         Értem, akkor a soha viszont nem hallásra – köszöntem el.

-         Ejnye… semmi köszönet vagy valami? – kérdezte megvetően.

-         Köszönetet vársz azért, mert tönkretetted az életemet? – emeltem fel a hangom – Meg áll az eszem. Hogy lehet valaki egy ilyen számító dög?

-         Még egy-két ilyen és meggondolom, hogy békén hagyjalak-e vagy sem… - fenyegetett.

-         Menj a fenébe! – tettem le a telefont.

Még neki áll feljebb, amikor ő fenyeget engem és nem fordítva. Nem tudom elhinni, hogy lehet valaki ilyen? Inkább örülnie kéne, hogy nem jelentettem fel. Igaz azt biztos megbántam volna, mert tett volna valamit, de akkor is.

Vajon ki lehet az? Olyan ismerős volt a hangja, de nem tudom ki az. Biztos, hogy hallottam már valahol, de nem tudom, hol és mikor. Lehet, hogy még Mullingarban hallottam ezt a hangot? Vagy már itt, Londonban?

-         Szia, kicsim, felébredtél? – jött be nagy meglepetésemre apa.

-         Nem még alszok, nem látod? – mosolyodtam el – hogy-hogy itthon vagy? Nem a kórházban kéne lenned?

-         De, csak szabadságot vettem ki erre a hétre, hogy segítsek neked. Legalább addig, amíg meg nem szokod a házat. Nem szeretném, ha véletlenül, mondjuk, legurulnál a lépcsőn… - magyarázta.

-         Igazán nem kellett volna. Nem szellemi fogyatékos vagyok, hanem vak. Feltaláltam volna magam egyedül is – győzködtem.

-         Nem baj, én azért szeretnék melletted lenni. Mindjárt csinálok reggelit és felhozom vagy, ha lent szeretnél enni, akkor lekísérlek – ajánlotta fel, majd már ment is. Ekkor újra megcsörrent a telefonom és én félve emeltem a fülemhez…

Niall szemszöge

Hajnalban értünk haza ezért, akkor már nem mentünk be a kórházba, viszont reggel miután mindenki felébredt, első utunk oda vezetett. Siettünk, ahogy csak tudtunk, hogy Chels-nek minél kevesebbet kelljen egyedül lennie.

Mikor odaértünk egyből a szobája felé vettük az irányt. Viszont mikor beléptünk, nagy meglepetésünkre nem ő volt az ágyon, hanem egy öreg néni. Másik szobába vitték? Lementünk a recepciós pulthoz érdeklődni.

-         Elnézést, de Chelsea Horan melyik szobában van? – kérdeztem az öreg nőtől, aki ott volt, mire a pult mögött álló, papírokat rendezgető ápolónő felkapta a tekintetét.

-         Tegnap este elment – válaszolt miután pötyögött valamit a gépén.

-         Elment? – döbbentem meg – Mi az, hogy elment?- vontam kérdőre, mire odajött hozzánk a nővér, aki a pult mögött volt.

-         Megkért, hogy ezt adjam át nektek – nyújtott át egy félbe hajtott papírt.

-         Köszönöm – vettem el tőle.

Kimentünk a parkolóba és ott olvastuk el.

„Kedves One Direction!

Sajnálom, hogy csak így, egy szó nélkül elmentem, de meg kell értenetek, hogy nem maradhattam. Sajnos nem magyarázhatom el az okot, de remélem, hogy egyszer majd meg tudtok nekem bocsájtani. Zayn szeretlek és nem foglak elfelejteni. Kívánom, hogy találj magadnak egy gyönyörű, kedves és okos lány, aki megérdemel téged.

Szeretettel: Chelsea”

Egyikünk sem szólalt meg. Nem akartuk elhinni, hogy csak úgy elment. Biztos vagyok benne, hogy nem jókedvéből hagyott itt minket. Vajon mi lehet az ok, amit nem mondhat el? Köze lehet a mérgezéséhez? Inkább felhívom, hátha rá tudom venni, hogy visszajöjjön.

-         Haló? – szólt bele bizonytalanul.

-         Hol vagy? – tettem fel első kérdésem.

-         Apánál – válaszolt.

-         Add meg a címet, már is megyünk – kértem.

-         Sajnálom, de nem tehetem – mondta mire bedühödtem.

-         Chels ez még is mit jelentsen? Mi az, hogy nem teheted? Ennek köze van a balesetedhez? Megfenyegetett valaki? – nem mondott semmit – Chelsea, válaszolj! – követeltem.

-         Sajnálom, Niall. Hidd, el szívesen elmondanám, de nem tehetem – válaszolta remegő hangon.

Zayn szemszöge

Nem tudom elhinni, hogy elment. Miért teszi ezt velem, velünk? Azt hittem minden rendben van köztünk.

-         Chesl, gyere vissza, kérlek – téptem ki Niall kezéből a telefont.

-         Sajnálom, Zayn, de nem fogok visszamenni – válaszolt, mire, mint ha szívembe kést döftek volna.

-         Miért? Akár mi is a gond, meg fogjuk oldani, csak gyere vissza – kérleltem.

-         Hát nem érted? Ezt nem lehet megoldani. Azt hittem, hogy ez működni fog, de tévedtem – mondta reményvesztetten.

-         Miről beszélsz? – értetlenkedtem.

-         Kettőnkről. Azt hittem beléd tudok szeretni, de nem megy. Nem szeretlek – mondta ki könyörtelenül a szavakat, majd letette a telefont.

Szó nélkül visszaadtam Niall-nek a telefont és elindultam. Nem törődtem a kérdéseikkel, csak mentem. Egyedül akartam lenni. Nem értem, ha nem szeret, akkor miért hazudta azt a levélben, hogy szeret? Azt hitte, hogy majd nem kell elmondania az igazat? Hatalmasat csalódtam most benne, a szívem pedig darabokra hullott…

32. Át fogjuk vészelni...

Egyáltalán nem így terveztem ezt az egészet és tudom, hogy ez lett egész eddigi "pályafutásom" legrosszabb része, amit nagyon sajnálok! :/ 

-         Zayn sajnálom, de én… ezt nem bírom – zokogtam fel.

Nem tudom megtenni! Az agyam azt mondja, mondjam ki gyorsan és legyek rajta túl végre, de szívem abban reménykedik, hogy nem kell megtennem, hogy nem lesz semmi következménye annak, ha nem teszem meg.

-         Nyugodj meg – ölelt magához szorosan - át fogjuk vészelni ezt az egészet és ne feledd, hogy az orvos azt mondta van remény – félreértette, azt hitte, hogy a vakságomról beszélek. Talán jobb is így… Talán, ha elérném valahogy, hogy ő szakítson velem, akkor nem fájna annyira, nem nekem kéne kimondanom.

-         Nem, Zayn. Te egy világsztár vagy, millióan rajonganak érted, neked ott vannak a fellépések, a fotózások és az interjúk. Jobb dolgod is van annál, mint, hogy a vak barátnőddel foglalkozz. Talán jobb lenne ha… - hagytam függőben a mondatot és vártam, hogy kimondja. Be kell látnia, hogy fontosabb a karriere, mint én.

-         Nem fogok szakítani veled, csak mert vak lettél. Ezt azonnal verd ki a fejedből – győzködött.

-         Be kell látnod, hogy akárhány barátnőd lehet még, de band… - nem hagyta, hogy végig mondjam, félbeszakított.

-         Te pedig értsd meg, hogy nekem csak te kellesz, és ne próbálj meg meggyőzni arról, hogy szakítsak veled, ha csak nem te akarsz szakítani velem – mondta majd felállt mellőlem és kirohanását csak az ajtó csapódása jelezte.

Dermedten ültem a kórházi ágyon és vártam a csodára. Úgy látszik így nem fog menni. De mit tegyek most? Én sem bírom kimondani és ő sem fogja. Talán hagyjam csak úgy itt? Az jobb lenne? Se szó, se beszéd, lépjek le és fogjam arra, hogy nem egy vak lánnyal kéne lennie? Az szemétség lenne tőlem, de ha nincs más mód…

-         Mi történt? – jött be bátyám aggódva - Zayn miután kijött tőled egy szó nélkül, dühöngve elrohant. Összevesztetek? – tette fel óvatosan a kérdést.

-         Csak… volt egy kis nézeteltérésünk, de semmi komoly – igyekeztem meggyőzően mondani.

-         Biztos? – úgy látszik nem nagyon sikerült.

-         Igen, biztos – mosolyogtam a hatás kedvéért.

-         Az előbb itt volt egy barátnőd. Azt mondta siet ezért hagyott neked egy levelet – megrémültem. Nekem nincs egy barátnőm sem. Ez csak ő lehet! – Azt írja, hogy…

-         Ne, ne olvasd el! – tiltakoztam hevesen. Ha Niall meglátja az újabb fenyegetést, akkor kérdezősködni fog és szól a rendőrségnek is.

-         Ugyan, ne butáskodj már! Szóval… „Kedves Chelsea! Nemrég megtudtam, hogy kórházba kerültél. Sajnálattal hallgattam végig, amikor elmondták, hogy megvakultál… - persze, biztos arra számított, hogy komolyabb bajom lesz – Remélem, mihamarabb felépülsz, és ne feledd, hogy négy nap múlva találkozunk. Ja, puszilom apukád és hidd el ezúttal jobban fogunk szórakozni, mint legutóbb! Üdvözlettel: L.R.”

Levegőt sem mertem venni az utolsó mondata után, nehogy elsírjam magam Niall előtt. Nem szabad, hogy észrevegye, hogy rettegek. Ekkor valaki benyitott.

-         Niall, kijönnél egy kicsit? – szólalt meg Liam, ezzel megmentve engem.

-         Persze. Mindjárt visszajövök Chels – simított végig az egyik karomon, majd kiment.

Mit csináljak most? Ha nem tűnök el a színről négy napon belül, akkor azt apa egészsége bánja és ezúttal komolyabb dologra számíthatok, mint egy ki méreg. Tényleg nem tehetek mást, mint, hogy lelépek egy szó nélkül. Már csak azt kell kitalálni, hogy-hogy csináljam anélkül, hogy észrevennék, na meg az is jó lenne, ha nem esnék át egy korláton, mert nem látok semmit.

-         Chels sajnálom, de be kell mennünk stúdiózni. Paul azt mondta, hogy nem maradhatunk itt, mert akkor nagyon elmaradnánk. Már így is három órája ott kéne lennünk – jött be Niall.

-         Semmi baj! Miattam nem kell aggódnod, hiszen egy kórházba vagyok… Mi baj történhetne? – így legalább feltűnés nélkül elmehetek.

-         Rendben. A telefonod ott van az ágyad jobb oldalán lévő éjjeliszekrényen, ha esetleg történne valami – idejött hozzám nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment.

Mihelyst meghallottam az ajtó csukódását kutatni kezdtem a telefonom után. Kitapogattam az éjjeliszekrényt, majd a rajta található tárgyak közül próbáltam megtalálni a telefonom. Mire levertem az éjjeliszekrényen lévő tárgyak tartalmának felét, végre megtaláltam.

Még szerencse, hogy apát gyorshívóra tettem még mikor vettem a telefont, különben most szenvedhetnék egy órát mire a megfelelő számot megtalálnám.

-         Szia, kicsim. Mi újság? – vette fel a második csöngés után.

-         Szia, apa. El tudnál értem jönni a Royal Brompton kórházba? – kérdeztem.

-         Persze, de mi történt? Ugye nincs bajod? – kérdezte ijedten.

-         Ha ideértél mindent elmondok, csak annyit szeretnék még kérni, hogy senkinek se szólj, hogy jössz, még Niall-nek sem – kértem.

-         Miért? – kérdezte gyanakodva.

-         Majd elmondom ezt is, ha itt leszel, csak ígérd meg, hogy nem szólsz – sürgettem.

-         Rendben, nem szólok senkinek, ígérem – mondta, mire megkönnyebbültem.

-         Köszönöm, szia – köszöntem el, majd letettem a telefont.

Most már csak meg kell várnom, hogy ideérjen és mindennek vége lesz. Nem kell attól félnem, hogy valakinek baja esik. Zayn pedig, nos, ő bizonyára talál majd magának egy szép és kedves lányt, akivel összeillenek és boldogok lesznek, engem pedig majd elfelejt. Neki is így lesz a legjobb. Ami pedig engem illet, majd csak elviselem valahogy.

De csak nem hagyhatom itt őket. Még a végén azt hinnék, hogy megint elraboltak. Ha felhívom őket, akkor elgyengülök. Talán hagyhatnék itt nekik egy levelet. De, hogy írjam meg, ha nem látok? Ekkor az ajtó kinyílt és én megijedtem, hogy valamelyikük még is itt maradt vagy visszajött.

-         Jó estét Ms. Horan. Meghoztam a vacsoráját – szólalt meg nagy megkönnyebbülésemre egy nővér.

-         Megtenne nekem egy aprócska szívességet? – jutott eszembe a fantasztikus ötlet.

-         Attól függ, mi lenne az – tette le valahova, nem messze tőlem a vacsorát.

-         Hozna egy tollat meg egy papírt és leírná azt, amit mondok, majd átadná annak, akinek mondom, amikor bejön a kórházba? – mondtam el neki kérésemet

-         Igen, mindjárt jövök – válaszolta, nagy örömömre.

Fél óra múlva végre megérkezett apa. A levelet már elvitte a nővér és mikor a srácok idejönnek, akkor meg fogják kapni. Elmentünk a holmimért. Odaadtam apának a kulcsot és bement összepakolni a dolgaimat, majd mikor végzett a kulcsot betette a postaládába. Egész hazafelé úton meséltem a történteket. Szólni akart a rendőrségnek, de szerencsére lebeszéltem róla. Így lesz a legjobb.

Mikor hazaértünk, felkísért a szobámba, kezembe adta a pizsamámat és bekísért a fürdőszobámba, körbevezetett a helységben, majd magamra hagyott. Olyan gyorsan fürödtem, ahogy csak tudtam bár vakon ez nem olyan egyszerű. Mikor végeztem visszamentem a szobámba és lefeküdtem. Mivel végre egyedül maradtam, kisírhatta magam. Egész éjszaka sírtam, aztán valamikor elnyomott az álom. A telefonom csengőhangja ébresztett. Elvettem az éjjeliszekrényről és megnyomtam a „fogadás” gombot…

*L.R. = Legnagyobb Rajongód

Kellemes őszi szünetet mindenkinek! :)

31. Nincs más kiút

Köszönöm a kommenteket az előző részhez!! Nagyon örültem nekik és szavazatoknak is! Itt is lenne a következő rész. Jó olvasást!

Niall szemszöge

Mindenki lesokkolva, mozdulatlanul állt a helyén Chelsea kijelentése után, míg ő egyre csak zokogott. Legelőször én eszméltem fel döbbenetemből és oda siettem hozzá. Leültem mellé az ágyra és szorosan húztam magamhoz.

-         Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Biztos helyre lehet hozni egy műtéttel vagy valamivel – nyugtattam és szavaimban még én magam sem bíztam.

-         Megyek, szólok az orvosnak – eszmélt fel végre Louis is döbbenetéből. Pillanatokkal később Zayn is Chels mellett termett és közös erővel vigasztaltuk.

-         Kérem, fáradjanak ki a kórteremből – kérte az orvos mikor ideért.

Chelsea szemszöge

-         Dr. Eriksen vagyok – mutatkozott be az orvos miután a többiek elhagyták a szobát – Mondja csak, hogy érzi magát Ms. Horan?

-         Chelsea, kérem, szólítson Chelsea-nek – kértem, még mindig csordogáló könnyekkel.

-         Rendben, szóval, hogy érzed magad Chelsea? – tette fel újra kérdését.

-         Nos, ami a legfontosabb azaz, hogy nem látok. Teljes a sötétség. Mintha éjszaka lenne és a sötétben kéne tapogatóznom. Kicsit rosszul is vagyok és fáj a fejem is, de ezek elhanyagolhatóak a vakságom mellett. Van rá esély, hogy újra lássak? – kérdeztem reménykedve a pozitív válaszban.

-         Talán, de addig nem tudok semmit mondani, amíg meg nem vizsgáltam, szóval kezdjünk is hozzá – mondta, majd hallottam, hogy közelebb sétál. Egyik kezével felemelte államat és maga felé fordította fejemet – most lát valamit?

-         Nem látok semmit… - válaszoltam.

-         És most? – kérdezte.

-         Egy halvány fénysugarat sem – mondtam reményvesztetten.

-         A pupillák nem reagálnak semmilyen fényviszonyra, a méreg valószínűleg elérte a látóideget és megroncsolta azt. Műtéti úton nem lehet helyrehozni, csak abban reménykedhetünk, hogy magától helyrejön. Ha pár napon belül nem észlelsz javulást, akkor sajnos már sosem fog visszatérni a látásod – mondta a számomra végzetes hírt – Amíg eszméletlen voltál, felhívtuk a rendőrséget és most itt vannak, szeretnének feltenni néhány kérdést neked. Szólok nekik, hogy bejöhetnek – mondta, majd kiment, legalább is a hangokból ítélve.

Két kérdés fogalmazódott meg bennem jelen pillanatba. Az egyik, hogy hol és mikor sikerült megmérgeznie? Erre az egyetlen ésszerű válasz a stúdió volt és a tea. Biztos, hogy abban volt a méreg, én hülye pedig gondolkozás nélkül ittam meg. A másik pedig, hogy mihez fogok kezdeni, ha nem tér vissza a látásom? Vége a táncosi karrieremnek, pedig még el sem kezdődött. Nem láthatom többé Niall-t, sem Zayn-t és senki mást sem. Nem láthatom többé a csillagos eget, sem a gyönyörű tájakat. Semmire sem leszek jó, nem tudok majd semmit sem csinálni.

-         Jó napot! Thomson biztos vagyok, maga bizonyára Ms. Horan – szólalt meg egy számomra ismeretlen mély hangú férfi. Nem tudtam pontosan merről jött a hangja így csak nagyjából tudtam behatárolni merre is kéne néznem – szeretnék feltenni magának néhány kérdést, ha nem bánja?!

-         Persze, nyugodtan – mondtam.

-         Ismer valakit, aki az életére törne? – tette fel első kérdését.

Igazából ez egy nagyon jó kérdés, mivel én magam sem tudom, hogy ismerem-e az illetőt vagy sem. Csak azt tudom, hogy valaki nagyon el akar távolítani a banda és főként Zayn mellől és nem riad vissza semmitől, megtesz mindent annak érdekében, hogy elérje a célját.

-         Én… - talán nem kéne elmondanom, hiszen azt mondta, ha szólok akárkinek is azt nagyon megbánom. Nem hiszem, hogy a véletlen műve, hogy nem halálos dózist kaptam. Ha meg akart volna ölni, akkor már rég halott lennék. Ez csak figyelmeztetés volt – nem, nem ismerek senkit, aki végezni akarna velem.

-         Biztos benne? – kérdezett rá.

-         Igen, teljesen biztos - bólintottam határozottan.

-         Van olyan személy, aki utálja vagy haragszik magára – tette fel következő kérdését.

-         Nézze, uram! Egy olyan személy barátnője vagyok, akiért millióan rajonganak. Biztos vagyok benne, hogy a rajongói 50%-a utál engem azért, mert velem van – válaszoltam.

Feltett még jó néhány keresztkérdést, hátha kiszed belőlem egy nevet vagy akármit, de még, ha akarnék, se tudnék segíteni. Néhány perc múlva végre visszajöhettek a fiúk. Elmondtam nekik, hogy mit mondott az orvos, mire ők vigasztalni kezdtek, csakhogy nekem nem volt rá szükségem. Teljesen jól vagyok, már beletörődtem, nem hiszem, hogy egész életemben ezen kéne siránkoznom. Csak megkeserítené a mindennapjaimat és az időt sem visszaforgatni, sem megváltoztatni nem lehet. Miután belátták, hogy tényleg nincs szükség vigasztalásra, inkább azon dolgoztak, hogy jó kedvem legyen, mivel hiába törődtem bele a vakságba, attól még boldog nem vagyok… De nem tudtam odafigyelni rájuk, mert végig csak egy dolgon járt az agyam: azon, hogy mit kéne most tennem.

Talán szakítanom kéne Zayn-vel, engednem kéne a fenyegetésnek. Ha nem teszem meg, akkor ez az őrült képes és megöl engem vagy a családom bármely más tagját és azt nem hagyhatom. Vagy ott van még az a lehetőség is, hogy elmondok neki mindent és megpróbáljuk együtt megoldani a dolgot. De miket is gondolok? Még is, hogyan tudnánk megoldani? Hiába próbálna segíteni, nem sikerülne. Kevesek vagyunk mi ehhez. Ha pedig bevonnánk a rendőrséget is az ügybe, előbb halnék meg, mint, hogy akár mit is kiderítenének a fenyegetőmről. Semmi értelme reménykedni. Minden próbálkozás hiábavaló lenne. Akármennyire is fáj, de szakítanom kell vele. Nincs más megoldás.

-         Valami baj van? – kérdezte Zayn mikor észrevette, hogy nem nevetek a hülyeségeiken.

-         Beszélhetnénk kettesben? – nyögtem ki nehezen.

-         Persze – kiküldte a többieket, majd visszajött és leült mellém az ágyra.

Szólásra nyitottam számat, de egy hang sem jött ki rajta. Miért nem megy? Miért nem tudom kimondani, hogy vége? Miért így kell véget érnie? És legfőképp: miért pont most? Még csak most jöttünk össze nemrég és már is el kell, hogy váljanak útjaink.

Éreztem, ahogy az első könnycseppek végigfolynak arcomon. Hogy mondjam ki? Egyszerűen és gyorsan, mint, ahogy a sebtapaszt szokás letépni a sebről, hogy ne fájjon annyira vagy adagoljam be lassan és hagyjam, hogy magától jöjjön rá és eméssze fel, mint a tűz az erdőt?

-         Chels, mondd mi a baj? Megijesztesz – szólalt meg aggodalmasan Zayn, mire összerezzentem. Itt az idő, meg kell tennem! Kezeimmel tapogatózni kezdtem és megfogtam arcát. Felidéztem rosszfiús tekintetét, amivel akkor nézett rám, amikor perverz gondolat jutott eszébe, mire fájdalmasan elmosolyodtam. Már soha sem láthatom azt a mosolyt az arcán. Tudom, hogy csak két hónapja találkoztunk újra, hosszú idő után és alig több mint egy hete vagyunk együtt, de szeretem. Szeretem őt és nem akarok vele szakítani. Egyszerűen nem megy pedig muszáj. Ha nem teszem meg, akkor valakinek, aki fontos számomra, baja esik. Megteszem!  

-         Zayn sajnálom, de én…