3. Születésnapi emlék

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket! Remélem ez a fejezet is fog majd annyira tetszeni, hogy megint írjatok egyet. Bár igaz ez most sajnos nem olyanra sikerült mint szerettem volna...

A két támadóm nem foglalkozott az éppen belépő barátaikkal. Vészesen közeledtek velem továbbra is medencéhez. A többiek mihelyst feleszméltek döbbentségükből követtek minket az udvarra. Már csak egy esélyem maradt, hogy megússzam az újabb csobbanást.

- Niall! Ne hagyd, hogy bedobjanak – kérleltem kétségbeesetten.

- Na jó azt hiszem, eleget szórakoztatok, most tegyétek le – mondta bátyám kérésemre.

- Na de… - próbált ellenkezni Harry, de testvérem közbeszólt.

- Nincs semmi de, most szépen leteszitek – erre végre letettek.

- Kösz bátyó, életmentő vagy – köszöntem meg miközben odamentem hozzá és megöleltem. Visszaölelt és felemelt. Aztán már csak azt vettem észre, hogy nevetve a vízbe dob. Na erre tényleg nem számítottam. Ez nagyon sunyi húzás volt tőle. Mikor feljöttem a felszínre, láttam, hogy mindenki nevet. Gyorsan kimásztam a vízből.

- Niall James Horan! – mondtam mérgesen és mutatóujjamat feltartva közeledtem hozzá. Ekkor mindenkinek a torkára fagyott a nevetés és félve néztek rám – ez egy nagyon alattomos és kegyetlen húzás volt tőled – folytattam, majd elmosolyodtam, és hangnemet váltva folytattam – gratulálok! Ez tök jó csel volt – oda mentem hozzá és megpusziltam. Ekkor megint röhögni kezdett mindenki kivéve Harry és Zayn.

- Na persze. Ha Niall dob be a vízbe, akkor kap egy puszit, de ha Zayn akkor belöksz még engem is a medencébe – tettetett sértődöttséget göndörke.

- Őt még sem lökhetem be a vízbe még a végén, kitagadna – érveltem valami hülyeséggel vigyorogva – de most már komolyan át kéne öltöznöm, mielőtt megfázok – mondandóm közben kicsavartam hajamból a vizet és elindultam befelé. Ki akartam menni a bőröndjeimért, de meglepetésemre azok már ott voltak a nappaliban – ki hozta be a cuccaimat? – kérdeztem meglepetten.

- Ja, én voltam. Egyébként Louis Tomlinson vagyok – mutatkozott be egy kék szemű, barna hajú, magas srác.

- Én Chelsea Horan vagyok – fogadtam el kezét, amit időközben felém nyújtott.

- Tehát te és Niall rokonok vagytok? – kérdezte a másik számomra ismeretlen srác – Én pedig Liam Payne vagyok.

- Igen, ő a húgom – előzött meg a válasszal bátyám mire a két fiú, kérdőn nézett rá - Zayn megmutatjátok Chels-nek Harry-vel a vendégszobát, hogy át tudjon öltözni, amíg én elmagyarázom a srácoknak a dolgokat?

- Persze – azzal mind a hárman megfogtunk egy-egy bőröndöt és már mentünk is – az emeleten van Niall, Harry és az én szobám továbbá a vendégszoba és a próbatermünk, amit már láttál. Lent pedig Louis és Liam szobája a nappalival és a konyhával együtt. Mivel a vendégszoba az enyém mellett van, így közös fürdőszobánk van, csakúgy, mint Niall-nek meg Harry-nek és Louis-nak meg Liam-nek– tájékoztatott Zayn. Ekkor megálltunk egy ajtó előtt – ez lesz a szobád.

Kitárta előttem az ajtót és előre engedett. Egy hatalmas szoba tárult elém. Igaz inkább fiús szoba, de nagyon tetszik. Lehet, hogy ők már hozzászoktak az efféle luxushoz, de én nem. Ez nekem egy palota, sőt az egész ház maga egy palota. Azt hiszem fel kéne kaparni az állam a padlóról…

A szoba csodálásából Harry hangja zökkentett ki.

     - Akkor mi most megyünk is, hogy át tudj öltözni – válaszomat meg sem, várták már ott sem voltak.

Kinyitottam a hozzám legközelebb eső bőröndöt és kikaptam, belőle az első kezembe akadó ruhát. De talán mielőtt átöltözök nem ártana lezuhanyozni… elkezdtem keresni a tusfürdőmet. Hát persze, hogy ott volt ahol utoljára néztem, ráadásul legalul. A szobában a bejárati ajtón kívül két ajtó volt. Elindultam az egyik felé és benyitottam. Hát igen, ennyit a megérzéseimről. Nem a fürdőbe nyitottam be, hanem egy hatalmas gardróbba, tele üres ruhafogasokkal. Visszacsuktam az ajtót majd elindultam a másikhoz. Mivel más választási lehetőség nem volt végre a fürdőben kötöttem ki. Bezártam Zayn szobájából nyíló ajtót is és a sajátomat is. Még véletlenül sem szeretném, ha benyitna valaki. Gyorsan levetkőztem, levettem a nyakláncomat és beálltam a zuhany alá. Szívesen időztem volna ott akár órákat is, de a többiek már várnak… gondolom. Szóval olyan gyorsan fürödtem, ahogy csak tudtam. Megtörölköztem majd felvettem a ruháimat. A nyakláncomért nyúltam, de az nem volt ott. Nagyon megijedtem. Megnéztem az összes levetett ruhám zsebében, de nem volt ott. Végső kétségbeesésemben a földön kezdtem el keresni. Hatalmas kő esett le a szívemről mikor megláttam. Sajnos mihelyst ránéztem a nyakláncra eszembe jutott a nap is, amikor kaptam. Azt hittem az lesz életem legjobb napja, de nem így lett…

Március 11. (Chelsea születésnapja)

Boldogan pattantam ki az ágyból mihelyst felébredtem. Ma van a 18. születésnapom, végre eljött ez a nap is. Ma minden tökéletes lesz. Mindenki itt lesz velem, akit szeretek. Gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem. Lementem a nappaliba majd a konyhába, de nem találtam senkit. A hűtőn két papír fecni éktelenkedett. Odamentem és megnéztem mi is az valójában. Két üzenet, az egyik apától a másik pedig anyától. Leültem az egyik székre, és olvasni kezdtem.

„ Szia kicsim. Be kellett mennem egy megbeszélésre, ne várj meg este, későn jövök.

Puszi, Anya!”

Könnyek gyűltek a szemembe. Már meg sem kéne lepődnöm, hiszen három születésnapom kivételével az összest kihagyta és soha még csak annyit sem mondott, hogy: Boldog születésnapot kislányom! A versenyeimről meg ne is beszéljünk, mert egyre sem jött el, soha. Hiába tudtam előre, hogy ez lesz én még is, reménykedtem és bíztam benne, hogy legalább most itt lesz velem, és végre nem felejti el, de nem így lett. Fáj a tudat, hogy a saját anyám felejti el mindig a születésnapomat. Még csak fel sem tűnik neki, hogy mennyire bánt ez engem. Mindegy erre inkább nem is szeretnék többet gondolni. El kezdtem olvasni a másik cetlit.

„Sajnálom kislányom, de korán reggel behívtak a kórházba egy baleset miatt. Hidd el szívesebben, lennék veled és ünnepelném a születésnapodat, de életveszélyes az állapota. Érezzétek jól magatokat Niall-el és ígérem, hogy holnap kárpótollak, és oda megyünk, ahova csak akarsz.

Szeretlek és még egyszer boldog születésnapot, Apa”

Erre már nem csak könnyeztem, hanem bőgtem, mint egy újszülött csecsemő. Anyától már szinte megszoktam, hogy ilyenkor nincs velem, de apa még soha nem hagyott egyedül ezen a napon. Egyszer még akkor is itthon maradt, amikor nem kapott szabadságot. Majdnem kirúgták miatta, de végül nem tették, mert ő a legjobb orvos. De mindazonáltal most az egyszer elnézem, hiszen tudom, hogy ő bizonyára mindent megtett, hogy itthon maradhasson. Egy haldoklót meg még sem hagyhatott ott, hogy szenvedjen. Az egyetlen dolog, amiért még nem omlottam össze teljesen az-az, hogy Niall nemsokára megérkezik, és együtt töltjük a napot. Már karácsony óta nem láttuk egymást. Nagyon hiányzik. Ekkor a csengő hangja zökkentett ki gondolkozásomból. Gyorsan letöröltem könnyeimet és mosolyogva nyitottam ajtót ugyan is, ez nem lehet más, mint az én éhenkórász bátyám. Mihelyst megláttam az ajtóban álló személyt arcomról lefagyott a mosoly.

- Hello, Chelsea Horan-t keresem – olvasta fel a nevem egy papírról a kifutófiú.

- Én vagyok az – válaszoltam zavarodottan. Elém tolt egy papírt és egy tollat.

- Itt írd alá, kérlek – mutatott a papírra. Gyorsan aláírtam ő pedig ide adta a két csomagot.

- Köszönöm – mondtam, majd becsuktam az ajtót.

Kíváncsian nyitottam ki az első dobozt. A tetején egy levél volt. Levettem róla és megnéztem, mi van alatta. Egy kicsi, fekete ékszeres dobozt pillantottam meg. Izgatottan nyitottam ki, hogy végre meglássam mi is van benne. Egy gyönyörű nyakláncot pillantottam meg. Azonnal beleszerettem.

Kibontottam a borítékot és olvasni kezdtem a levelet.

„Drága Hugi!

Tudom, hogy most nagyon csalódott leszel, és haragudni fogsz rám ezért előre is, szeretném elmondani, hogy nagyon sajnálom. Sajnálom, de nem tudok hazamenni hozzád, akármennyire is szeretnék. Mert hidd el nagyon el akartam menni hozzád, de nem mehetek, mert kiderült, hogy a menedzserünk berakott egy koncertet a születésnapod napjára. Megkértem, hogy halassza, el vagy hozza előrébb, de már nem lehetett. Tudom, hogy most nagyon haragszol rám, de kérlek, értsd meg. Tudom, hogy ezzel tönkretettem a 18. születésnapodat és hidd el, hogy hatalmas bűntudatom van miatta, de kérlek, bocsáss meg!

Szeretlek, idióta bátyád”

Hát, ha az előbb azt hittem ennél már nem lehet rosszabb ez a nap, akkor tévedtem. Most már tényleg egyedül maradtam. Azt hittem ez lesz életem legjobb napja. Azt hittem mindenki itt lesz, akit szeretek. Azt hittem semmi sem teheti tönkre ezt a napot. Tévedtem! Talán ideje lenne végre felfognom, hogy az élet nem olyan, mint egy tündérmese. Soha nem is volt és soha nem is lesz olyan. Az élet csalódások sorozata melyet a barátok enyhítenek. De miket is beszélek? Hiszen nekem nincsenek is barátaim. Még így, lelkileg teljesen összetörve is piszkálta a fantáziámat, hogy mi lehet a másik dobozban és, hogy kitől jöhetett, ezért megnéztem azt is. De most mielőtt az ajándékot megnéztem volna a levelet, olvastam el.

„Kedves Chelsea!

Úgy hallottam most lesz a születésnapod, ezért természetesen nem hagyhattam ki, hogy ajándékot küldjek. Tudom, hogy nem rég ismerjük egymást, de késztetést éreztem, hogy meglepjelek valamivel, ezért fogadd szeretettel ajándékom.

Zayn”

Meglepődtem, mikor elolvastam a nevet és igazából nem is hittem a szememnek, ezért újraolvastam. Mikor meggyőződtem róla, hogy nem olvastam félre, megnéztem mit küldött. Mikor megláttam az ajándékom, felnevettem.

 Lehet, hogy mások azt gondolnák, hogy milyen beképzelt, hogy ilyet küldött, de én tudom, hogy ezt viccnek szánta és be is jött. Még a legrosszabb állapotomban is fel tudott vidítani…

Az emlék hatására egy könnycsepp folyt végig az arcomon. Még ha Zayn nem is tud róla, de aznap ő öntött belém lelket. Miután megláttam az ajándékát nem süllyedtem el az önsajnálatban, hanem elmentem sétálni és egész jól éreztem magam. A nyakláncot, pedig amit Niall-tól kaptam, soha nem veszem le csak és kizárólag fürdéskor. Igaz nagyon fájt, hogy nem tudott eljönni, de nem haragudtam rá, mivel tudtam, hogy nem ő tehet róla, hogy nincs ott. Apa betartotta, amit ígért és másnap megünnepeltük a születésnapom. Anya pedig… mint mindig, azt sem tudta, hogy aznap lettem 18 éves. Nem értem, minek tartott meg egyáltalán, ha nem is foglalkozik velem? Mondjuk még mindig jobb, mint Bob (édesapám). Ő havonta kétszer látogatott egészen addig, amíg meg nem mondtam neki, hogy inkább ne is jöjjön. Igaz utána még próbálkozott párszor, de mikor látta, hogy nem érdekel a próbálkozása, abbahagyta végre és nem jött többet. Most pedig, hogy anyával megint együtt vannak, vagy is lesznek a válás után, úgy tesz, mint ha mi sem történt volna, az elmúl 18 év alatt, és minden rendben lenne. Mint ha végig itt lett volna mellettem. Pedig nem is ismer engem igazán, azt sem tudja, hogy milyen vagyok.

- Chelsea, mi tart már eddig? – kopogtatott az ajtómon bátyám. Felvettem a nyakláncom és kimentem hozzá – na végre. Már húsz perce várunk.

- Jól van, na. Nem tehetek róla, hogy eddig tartott, én is csak nő vagyok – mondtam, mint ha ez mentség lenne, erre ő csak elmosolyodott.

Mikor leértünk a többiek éppen próbálták kitalálni, hogy ki melyik kaját kérte. Pár perces civakodás után végre eldöntötték, hogy melyik kié, én persze ezen csak nevetni tudtam.

- Kéred a köretet? – kérdezte Niall. Hát igen az én édes testvérkém elfelejtette, hogy ma jövök ezért csak öt személyre, hoztak ebédet. Éppen megszólaltam volna, de Louis megelőzött.

- Csak nem beteg vagy?  Még soha nem láttunk tőled olyat, hogy felajánlanád akárkinek is az ételed egy részét – jegyezte meg vigyorogva – de persze akkor jobban meglepődnék, ha még a csirkecombot is odaadnád.

- Hát tudod azon én is, meglepődnék, mivel vegetáriánus vagyok – mondtam – és nem kell, nyugodtan megeheted. Van itt valami zöldség vagy gyümölcs?

- Jelenleg csak Louis répái, és vagy kettő banán van itthon – válaszolt Liam.

- Hm… akkor csinálok répaturmixot – mondtam mire Lou szemei felcsillantak.

- Te tudsz olyat csinálni? – kérdezte izgatottan.

- Persze, nagyon egyszerű. Gondolom, kérsz te is!? – néztem rá kérdőn mire ő csak bólogatott – Még valaki esetleg? – erre mindenkitől nemleges választ kaptam.

Megkerestem mindent, ami szükséges az elkészítéséhez és neki is láttam. Tíz perc múlva már készen is voltam vele. Elővettem két üvegpoharat és beleöntöttem, tettem bele két szívószálat és már mentem is vissza a többiekhez.

 Az egyik poharat oda adtam Louis-nak aki, egyből rá is vetette magát. Az első korty után felállt az asztaltól és megkerülve az asztalt közeledni kezdett felém. Megijedtem. Talán elrontottam valamit? Rosszul csináltam? Nem volt időm tovább gondolkozni ezen mert megfogta az egyik kezemet és letérdelt elém.

- Leszel a barátnőm?...

2. Bosszú

 Meg is érkezett a második fejezet. Nagyon szépen köszönöm a komikat. :D Remélem ez a rész is tetszeni fog nektek. Jó olvasást!

Bőröndjeimet az ajtóban hagyva indultam el, hogy keressek egy helyet, ahol bejuthatok. Jobban mondva betörhetek. Megkerültem a házat hát, ha van erkélyük. Mihelyst hátra értem egy hatalmas medencét pillantottam meg. Még a szám is tátva maradt láttán. Hatalmas vágy fogott el, hogy beleugorjak, mert imádok úszni, de most nem ezért jöttem. Pedig annyira szeretnék belemenni… na, jó koncentráljunk a célra. Körülnéztem és tényleg, ahogy gondoltam: van erkélyük és az egyik ajtó nyitva is, van. De, hogy fogok oda feljutni? Biztos, hogy nem érem el túl magasan van. Na, jó akkor most nézzünk szét hát, ha van valami, amire felállhatok. Hm... Talán ha azt az öt napágyat valahogy egymásra tudnám tenni, akkor elérném és felhúzhatnám magam.

Odamentem a legközelebb esőhöz és odahúztam az erkély alá. Meglepően könnyű volt. A többit is oda vittem és nagy nehezen egymás tetejére tettem őket. Elkezdtem rá felmászni. Eléggé megnehezítette a dolgom az, hogy az egész nagyon mozgott. Mikor végre sikerült feljutni, igaz nyújtózkodva, de épp elértem a korlátot. Erősen megfogtam és felhúztam magam. Elég nehezen ment, de a lényeg az, hogy sikerült. Átmásztam a korláton, és mikor körülnéztem, láttam, hogy az egyik ajtó tárva nyitva. Csak szerintem vagy tényleg szerencsés vagyok mostanában? Mindegy erre most nem érek rá. Először csak benéztem az ajtón van-e bent valaki. Az ágyon láttam egy ismerős alakot. Beléptem a szobába és megbizonyosodtam arról, hogy tényleg Zayn alszik éppen a szobában. Ez számomra elég szokatlan mivel már dél is elmúlt. Hogy képes eddig aludni? Bár lehet, hogy koncertjük volt vagy valami… Most valószínűleg hagynom kéne őt aludni… de ismerem magam annyira, hogy tudjam nem ez fog történni. Gonosz terv jutott eszembe, mire gonosz mosolyra húztam számat. Kicsit távolabb álltam tőle és elkezdtem ijedten kiabálni.

-  Zayn! Kelj fel, ég a ház! Ki kell jutnunk, siess! – mire végig mondtam ijedten ugrott fel és mikor felállt volna a takaró rátekeredett a lábára és leesett az ágyról. Nagyon vicces látvány volt nem beszélve az arcáról. Röhögni kezdtem. Annyira röhögtem, hogy térdre rogytam és vertem a földet. A nagy hangzavarra Harry nyitott be ijedten a szobába. Mikor kicsit csillapodott a nevetésem arra eszméltem, hogy Zayn a karjaiban visz le a lépcsőn. Nem tudtam megkérdezni, mit csinál, mert újabb röhögő görcs tört rám. Kivitt egy ajtón (nem a bejárati ajtón) és gyanúsan közeledtünk a medence felé. Van itt egy ajtó? Miért nem vettem ezt eddig észre? Nem kellett volna felmásznom az erkélyre, ha jobban körülnézek… Várjunk csak, minek visz engem a medencéhez? Ekkor a torkomra fagyott a nevetés.

-  Zayn ne csináld. Nem teheted ezt velem – könyörögtem.

-  Valahogy bosszút kell állnom rajtad az ébresztésért – mosolygott most ő gonoszan.

- De nem tudok úszni! Ha bedobsz, meg fogok fulladni – győzködtem.

- Nem hiszek neked – ekkor a medence széléhez értünk. Olyan erősen kapaszkodtam belé, ahogy csak tudtam, de ez sajnos nem volt elég. Hatalmas csobbanással értem a vízbe. Hát igen most megkaptam, amire vágytam: a medencében vagyok. Bár nem, úgy ahogy szerettem volna… Tudom, az lenne a normális, ha elkezdenék felfelé úszni, de én nem tettem. Hogy miért? Azért, hogy ráijesszek. Most bosszút állok rajta, bár ő is épp bosszút áll rajtam. Mindegy a lényeg az, hogy ráijesszek. Úgy csináltam, mint ha próbálnék feljönni, de nem bírnék. Nem tudom mennyi ideje, lehettem lent, mikor éreztem, hogy valaki mellettem, becsapódik a vízbe, majd megragadja a kezem és felhúz a felszínre. Kihúztak a medencéből, és a földre fektettek. A szemem csukva volt.

- Jézusom, Chelsea! Kellj fel, kérlek. Niall megöl, ha megtudja, hogy megöltem a húgát – mondta kétségbe esetten. A második mondata után majdnem elröhögtem magam.

- Szóval tényleg a testvére? – kérdezte Harry döbbenten.

- Most komolyan ez érdekel? – kérdezte dühösen Zayn – mi a fenét csináljunk?

- Talán lélegeztethetnéd szájon át – mondta elgondolkozva göndörke. Éreztem, hogy befogja az orrom. Azt hiszem eljött az ideje, hogy felkeljek, még mielőtt elkezd lélegeztetni… Kinyitottam a szemem és megszólaltam.

- A helyedben nem tenném – mondtam vigyorogva.

- Eszednél vagy? Tudod, hogy meg ijesztettél? – kérdezte felháborodva az előttem ülő srác.

- Ja persze, inkább azon aggódtál, hogy mit szól majd Niall – gúnyolódtam – ja és kösz a fürdetést, de jobb szeretek fürdőruhában medencézni.

- Szívesen máskor is – vigyorodott el – egyébként hogy-hogy itt vagy? – érdeklődött.

- Niall hívott a nyárra, de úgy látom nem szólt még neked sem… - biztos, hogy kicsinálom bátyámat.

- Most, hogy mondod említett valamit, de nem mondta, mikor jössz, és meddig maradsz – tájékoztatott. Talán mégsem csinálom ki…

- Ha zavarok, akkor elmegyek – mondtam szégyellősen.

- Te? Zavarni? SOHA – mondta majd megölelt – rég találkoztunk már… Mi újság felétek?

-  Ez mind szép és jó srácok, de beavatnátok végre abba, hogy mi is folyik itt? – szólt közbe Harry értetlenkedve.

- Ja igen, el is felejtettem. Chelsea Horan vagyok Niall féltestvére – nyújtottam kezet neki, amit meg is fogott – mielőtt megkérdeznéd, azért nem tudtál rólam, megjegyzem a többiek sem, mert csak akkor akartuk, hogy megtudjátok, ha személyesen is találkozunk. Ja és szeretnélek megkérni, hogy erről ne beszélj senkinek – mosolyogtam rá.

- Harry Styles vagyok. Természetesen nem mondom senkinek, és azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel. Sajnálom, hogy csak úgy rád csaptam az ajtót…

- Semmi baj, megértelek – vágtam a szavába.

- Azt hiszem most meg én nem értem miről beszéltek – szólalt meg rég nem látott ismerősöm.

- Ja hát kopogtam és Harry jött ajtót nyitni, aztán becsapta előttem, mert azt hitte rajongó, vagyok, újra kopogtam és elmondtam, hogy miért vagyok itt, nem hitt nekem és azt mondta, ha még egyszer kopogok, kihívja a rendőröket, ezért úgy döntöttem betörök. Felmásztam a napágyak segítségével az erkélyre, és mivel nálad volt nyitva az ajtó oda mentem. Mikor megláttalak, nem hagyhattam ki, hogy meg ne ijesszelek – mondtam mosollyal az arcomon, ő meg csak bólogatott.

- De ti honnan ismeritek egymást? – mutogatott Harry kettőnk között.

- Ja, hát emlékszel, amikor te Louis meg Liam elmentetek az állatkertbe? Na akkor én elmentem Niall-höz és Chels is ott volt… - magyarázkodott Zayn.

- Egyébként hol vannak a többiek? – kérdezősködtem.

- Elmentek hozni valami ebédet – válaszolt göndörke. Azt hiszem mostantól így fogom hívni.

- Értem… Azt hiszem én, most átöltözök. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de jobb szeretek száraz ruhában lenni… - mondtam majd elindultam, de alig tettem meg egy lépést már is visszafordultam és mindkét fiút meglöktem, mire beestek a medencébe. Pár másodperc múlva feljöttek a felszínre, és megszeppent tekintettel néztek rám. Nem bírtam visszatartani röhögésem ezért teli torokból rákezdtem. Kimásztak a vízből, és mosolyogva közelíteni kezdtek. Ez nekem gyanús! Futásnak eredtem mire ők követni kezdtek.

- Ugyan már Chelsea, most miért futsz el előlünk? Nem akarunk semmit! – mondta göndörke futás közben,

- Aha, persze… Azt várod, hogy ezt elhiggyem? – kérdeztem. Beléptem az első ajtón, amit találtam és magamra zártam. Körülnéztem. Ez valami próbaterem lehet, mert a falon tükrök vannak és az egyik sarokban egy hifi mellette, pedig babzsák fotelek.

- Gyere ki. Ígérem nem állunk bosszút! – kérlelt Zayn.

- Biztos? – kérdeztem félve.

- Igen, biztos – válaszolt.

- A szavadat adod? – akadékoskodtam.

- A szavamat adom! – győzködött. Vonakodva ugyan, de kinyitottam az ajtót. Ők rögtön letámadtak. Harry a lábamat fogta, míg Zayn a kezeimet és úgy emeltek fel. Tudhattam volna, hogy nem szabad megbíznom bennük. A lépcső felé vették az irányt. Próbáltam kiszabadulni. Mindent elkövettem, kapálóztam, ahogy csak tudtam, de nem használt semmi. Mikor leértünk a lépcsőn kinyílt a bejárati ajtó és három értetlenkedő pillantással találtuk szemben magunkat…

1. Kezdjük az elején...

Hát itt is lenne az első fejezet. Tudom, hogy későbbre mondtam, de egyezséget kötöttem barátnőmmel... Ez most nem lett valami hosszú, de ígérem a későbbiekben hosszabb fejezetek lesznek. Kérlek titeket, hogy írjatok komikat, hiszen abból tudom, hogy érdemes-e folytatni vagy sem. Előre is köszönöm. Jó olvasást!!

A vonat hatalmas kerékcsikorgással állt meg az állomáson. Hát eljött ez is. Végre magam mögött hagyhatom minden gondomat egy egész nyáron át. Mostanában összejöttek a dolgok, és eléggé kikészültem, ezért is örülök annak, hogy az egyik féltestvérem meghívott magukhoz nyárra. De nem csak nekem nehéz az utóbbi időben, hanem testvéreimnek is. Ahhoz, hogy ezt megértsétek, azt hiszem az lesz a legjobb, ha elmesélek mindent magamról és az életemről. Kezdjük az elején…

1994. 03. 11.-én láttam meg a napvilágot az Írország béli Mullingar-ban. Édesanyám (Mary) egyedül nevelt bár édesapám fizette a gyerektartást a nevére vett és havonta legalább kétszer meglátogatott. Hogy miért nem lakott velünk és voltak együtt anyával? A válasz egyszerű: apának már volt egy családja. Apa (Bobby) és a felesége (Maura) folyton veszekedtek ezért úgy döntöttek elvállnak, pedig ekkor már volt egy fiuk. Fél évig éltek külön és ez alatt az idő alatt ismerkedett meg anyával és lettem én. Aztán apa és a felesége kibékültek, persze ekkor még nem tudtak rólam, viszont ekkor már a második féltestvérem hat hónapja megfogant. Így hát a mai napig is egy család, vagy is nem egészen, de mielőtt elmondom, hogy miért nem, meg kell tudnotok mi történt anyával. Szóval mikor megtudta, hogy terhes sokáig gondolkozott azon, hogy elvetesse- e vagy sem, hiszen 23 évesen egyedül felnevelni egy gyereket nem hiszem, hogy sokaknak ott szerepelne az álmai között. Mivel itt vagyok, és élek gondolom, kitaláltátok, hogy végül úgy döntött megtart. Mikor három éves voltam megismerkedett egy férfivel a neve Patrick Peterson. Négy évvel később összeházasodtak, így ő lett a második apám. Nagyon szeretem őt, olyan, mint ha ő az édesapám lenne. Ő volt az, aki bíztatott 7 évesen az első edzésemen, ugyan is „akrobata” vagyok, vagy is voltam. 13 éves koromban az országos versenyen az egyik ugrásom rosszul sikerült és nem tudtam elkapni a gerendát, így lezuhantam a földre. Súlyosan megsérültem. Először úgy gondolták az orvosok, hogy többet nem tudok majd lábra állni, de szerencsére tévedtek. Ezután nem engedtek anyáék versenyezni. Innentől kezdve az egyetlen szenvedélyem a tánc maradt. Most pedig anya és Patrick elválnak csakúgy, mint édesapám és a felesége. Anya és apa rájöttek, hogy szeretik egymást, és együtt akarnak lenni. Tudom, hogy ennek örülnöm kéne, de nem tudok, mert mostohaapámat sokkal jobban szeretem, mint az igazit és ő is úgy tekint rám, mint ha az igazi lánya lennék. Bátyáim sem örülnek, hiszen anyukájuk egyedül marad.

Nos ez az egyik ok, amiért mostanában zárkózott vagyok. A másik pedig az, hogy barátom (Jeremy) és én elég csúnyán összekaptunk. Természetesen azon, hogy miért kell nekem a nyarat London-ban töltenem. Azt hiszi, ott majd találok jobbat nála és lecserélem. Pedig soha nem tennék vele ilyet, mert én szeretem őt! Hogy is csalnám, meg amikor még attól is bűntudatom van, ha egy másik srác flörtöl velem?

Most pedig jöjjön a harmadik ok. Most érettségiztem le és ugyan minden sikerült ötösre – heteken áttartó fárasztó tanulással – félek, hogy nem vesznek fel a táncművészeti főiskolába London-ba. Még be kell mennem egy alkalmassági vizsgára, ami annyiból fog állni, hogy választanak nekem ott helyben zenét, és rögtönöznöm kell majd. Oké, nem az a baj, hogy nem tudok rögtönözni, de biztos vannak nálam sokkal jobbak is és félek, hogy én kevés vagyok oda. Viszont, ha még is felvesznek, akkor oda költözöm Patrick-hez, ugyanis miután elválnak anyával ő oda fog költözni. Anya és apa nem örül az ötletemnek, viszont mostohaapám annál inkább. E miatt is túl vagyunk pár veszekedésen. Mindig az lett a vége a veszekedéseknek, hogy dühöngve csaptam be a szobaajtóm, anyám orra előtt.

Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy felfedjem bátyáim és a saját kilétemet. A nevem Chelsea Horan a bátyáim pedig Greg és Niall James Horan. Gondolom, most meglepődtetek, hiszen az újságok nem írnak rólam és senki, sem tudja a családon és Jeremy-n kívül, hogy én rokoni kapcsolatban állok velük. Ez azért van, mert titokban tartottuk, hogy normális életem lehessen. Imádom a bátyáimat. Sok időt töltöttünk együtt. Nagyon hasonlítok Niall-re, akár ikrek is lehetnénk. Kb. egy magasak, vagyunk, szőke hajunk és kék szemünk van, na és persze mind ketten imádunk enni, bár én vegetáriánus vagyok. Igaz, hogy mind kettőjüket nagyon szeretem, de Niall mindig is közelebb állt hozzám. Neki mindig, mindent elmondhattam. Nincsenek igazi barátaim, csak is olyanok, akik azért barátkoznak velem, mert Jeremy-vel járok. Ő a „menő” az iskolában. Mondjuk most, hogy elballagtunk már csak volt a menő… Szóval nem volt kitől elbúcsúznom utolsó napomon.

A bandát nem ismerem vagy is Zayn-t ismerem, de a többieket nem. Kétszer voltak itt Niall-nél, de én egyszer sem voltam a városban így még a létezésemről sem tudnak. Zayn-t pedig azért ismerem, mert egyszer eljött egyedül bátyámhoz és akkor épp náluk voltam, azt is tudja, hogy a húga vagyok.

Hát nagyjából ennyi, amit tudni kell rólam. Ha valamit elfelejtettem volna, akkor az a későbbiekben úgy is ki fog derülni.

A vonat lassulni kezdett, majd megállt. El sem hiszem, hogy végre itt vagyok Londonban. Már annyira vártam ezt a nyarat. Na, de most azt hiszem jobb lesz, ha gyorsan leszállok, ugyanis nem ez a végállomás és még a végén fent ragadok, és elvisz isten, tudja hova. Megfogtam két bőröndömet és le is szálltam. Kimentem a pályaudvar elé és vártam hátha jön egy taxi. Szerencsém volt mivel pár percen belül megjelent egy. Beszálltam, bediktáltam a címet és már úton is voltam ismét. Kb. 20 perc múlva egy hatalmas ház előtt állt meg. Kifizettem az utat, kiszedtem a csomagjaimat és elindultam a bejárat felé. Kopogtam majd vártam egy ideig, de nem hallottam semmit odabentről ezért újra kopogtam. Ezúttal pár másodperccel a kopogás után kinyílt az ajtó.

- Szia, én… - kezdtem bele mikor az egyik (számomra ismeretlen) bandatag ajtót nyitott.

- Ez nem igaz. Hány rajongó fog ma még zaklatni minket? – tette fel a költői kérdést bosszúsan a magas, göndör hajú fiú - bocsi, de most erre nem érünk rá – mondta, majd becsukta az ajtót. Hát ez remek… na jó, próbáljuk újra. Ismét kopogtattam mire az előbbi fiú (azt hiszem ő Harry) dühösen, nyitotta ki az ajtót. Már szólásra nyitotta a száját, de én megelőztem.

- Nem vagyok rajongó. Én Niall-hoz jöttem, ugyanis a húga vagyok. Itthon van? – kérdeztem.

- Jajj ugyan már… ilyen hazugsággal nem éred el, hogy beengedjelek – nézett rám szánakozva.

- Nem hazudok! Vádaskodás helyett inkább válaszolj a kérdésemre! Itthon van? – kérdeztem most már én is kicsit bosszúsan.

- 1. Tudnék róla, ha lenne egy húga! 2. Semmi közöd hozzá, hogy itthon van-e és 3. Ha még egyszer bekopogsz, feljelentelek magánlaksértésért – jelentette ki határozottan, majd ismét becsukta az ajtót. Na jó elegem van. Megölöm Niall-t ha, megtalálom! Hogy felejthette el elmondani a többieknek, hogy jönni fogok? Oké, hogy titokban akarta tartani előttük, hogy a húga vagyok, amíg nem találkozunk személyesen, de attól még mondhatta volna, hogy jön egy ismerőse vagy valami… mindegy, ha Harry nem enged be, akkor majd bemegyek magamtól…

Halihó!

Ha az isten is úgy akarja akkor ez itt egy kis történet lesz. Az első fejezetet Június 1.-jén teszem fel. Időközben pedig a szereplők is fel fognak kerülni. Remélem tetszeni fog nektek. Sosem voltam a szavak embere szóval azt hiszem ennyit akartam... :D